–

Rögtön az elején lelövöm a poént

A szerző már a könyv első oldalán beismeri, az általa választott cím túlzás. Ugyanis súlyos, bizalomgyilkos lelki traumák igenis eredményezhetik azt, hogy valaki nem tud (nem mer) őszintén kötődni másokhoz, illetve genetikai okai is lehetnek annak, hogy valaki híján van a mély érzelmeknek és az empátiának, így kapcsolatai is sekélyesek. De az emberek nagy többsége azért elvben képes (lenne?) egészséges-harmonikus kapcsolatokat létesíteni, sőt elemi emberi szükségletünk, vágyunk is ez, ám a gyakorlati megvalósulás alapvető feltételei sokszor hiányoznak. Belőlünk akár…

Milyen egy működőképes kapcsolat Stahl szerint?

Ő úgy gondolja, ez csak akkor születhet meg – legyen szó bármilyen szövetségről – ha biztosít elég lehetőséget a kötődésre, ugyanakkor az autonómiára is, teret kap benne mind az alkalmazkodás, mind az önérvényesítés.

Vajon a modern kor emberének önmagára és minden(ki) másra kiterjedő maximalizmusa, perfekcionizmusa, teljesítmény- és űrtöltögető élvezethajszája, valamint krónikus „kimaradok valamiből szorongása” („FOMO-jelenség”) eleve lehetetlenné teszi, hogy valaha teljesen elégedett legyen bármivel (és bárkivel), és elköteleződjön mellette hosszú távon anélkül, hogy már a következő megmászandó csúcsról (pozícióról, nyaralásról… vagy szerelemről) álmodozna?

A gyakori válások, a sűrű partnercsere, az évtizedekig tartó házasságok ritkasága azt bizonyítaná, hogy képtelenek vagyunk már igazi, mély kötődésre, netán iszonyodnánk az elköteleződéstől?

Stefanie Stahl úgy véli, nem erről van szó

Nem változtunk meg mi, emberek alapjában, szerinte. Boldogtalan kapcsolatok voltak, és vannak is. Igaz, már nem várjuk el egymástól és önmagunktól, hogy benne maradjunk egy nyomasztó viszonylatban. És mert a nyugati világban a nők egzisztenciálisan függetlenedhetnek családjuk férfi tagjaitól, a korábbi korok asszonyaival ellentétben el is válhatnak, ha nem kielégítő számukra egy házasság – a válókeresetek többségét nők adják be –, de dönthetnek úgyis, hogy egyáltalán nem mennek férjhez, attól még értékes tagjai maradnak a társadalomnak. (Az más kérdés, hogy a közösségi nyomás – nyomasztás – még mindig nagyobb egy nőn, mint egy férfin családalapítás tekintetében például minálunk.)    

Ugyanakkor a kötődés iránti vágy az emberekben ma is erős, ahogy mindig is az volt, mondja a szerző, a járvány talán még világosabbá is tette sokak számára, hogy mennyire szükségünk van egymás közelségére, teszem hozzá én.

Tény az is, hogy vannak, akik mintha tényleg „be lennének oltva” párkapcsolat-kötődés ellen

Lehetnek ennek nyilvánvaló jelei (menekülés, sűrű partnercsere, ghosting) és indirekt, passzív-agresszív megoldásai (amikor valaki „hivatalosan” benne marad egy kapcsolatban, mégis szüntelen hiányzik belőle, mert sosincs egészen jelen, folyton hallgat vagy épp ellenkezőleg: veszekedéseket provokál, állandóan racionalizálni próbál, azaz észérveket gyűjt, hogy miért nem működhet egy kapcsolat, folyton kritizál, szexmegvonással manipulál, mindig elfoglalt, „húzd meg, ereszd meg” taktikát alkalmaz, vagy alkalmi szeretőknél csatornázza ki a benne lévő feszültséget stb. – azaz mintha szándékosan nyirbálná az intimitást.)

Az okokat Stahl szerint általában a gyermekkorban kell keresni: a szülői ház a szerelmi kapcsolatok edzőtábora.

Kötelékfóbia alakulhat ki például, ha a szülők rátelepszenek a gyerekükre, szinte megfojtják a szeretetükkel vagy épp ellenkezőleg: ha valakinek túl nagy árat kellett fizetni azért kicsi korában, hogy elfogadják. Így az autonómiája folyton sérült (pedig a gyerekkor egyik legfontosabb feladata lenne az, hogy a teljesen a szüleinek kiszolgáltatott csecsemőből egy önálló döntéseket hozó, önmagával rendelkező és felelős felnőtt váljék). Túl sokszor kellett a saját érdekében, a szeretetet megszolgálva mások akaratához alkalmazkodnia, háttérbe szorítva a saját álmait, vágyait, identitásának fontos elemeit, esetleg konkrétan veszélyt jelentett rá a hozzátartozó(k) közelsége, azaz bántalmazták.

Vagyis minél szorosabbá válik majd ilyen előzmények után egy kapcsolat számára immár a felnőtt létben, annál jobban fog szorongani tudat alatt attól, hogy fel kell adnia esetleg megint önmagát, vagy erősen korlátozni fogják. Azt tanulta meg egy életre, akkor is, ha nem tudatosul benne soha ez az üzenet: hogy az erős kötődés nagy áldozattal jár, szüntelen alkalmazkodással és lemondásokkal.

Mondhatnánk: oké, de egy felnőtt ember csak képes felismerni, hogy a társa nem olyan, mint az anyja-apja volt, és nem akar uralkodni felette…

Bár ilyen egyszerű lenne! – mondja a pszichológus-szerző, aki páciensei sorsát tanulmányozva arra a következtetésre jutott, hogy az esetek nagy részében fogalmunk sincs, milyen tudatalatti erők mozgatnak minket, amikor partnert választunk, vagy épp elhagyunk valakit, mert úgy véljük, lehetetlen vele élni, esetleg az érzéseink hűlnek ki iránta váratlanul (ami sokszor épp azért történik, mert valamilyen okból kalodában érezzük magunkat, és autonómiaigényünk fellázad, nem akarunk beleolvadni a másikba).

Nem a tények zavarják az embereket, hanem a tényekről alkotott képzetek! – idézi Stahl Epiktétosz görög filozófust, aki felismerte, a történéseknek mindig szubjektív az értelmezése, tehát nem az a lényeg, mik a tények, hanem hogy miként magyarázzuk őket magunknak – általában tudatalatti tartalmak mentén.  

Komoly önismereti munkára van szükség ahhoz, hogy megértsük, miért is reagálunk így vagy úgy egy helyzetre (egyáltalán megkérdőjelezzük, helyesen cselekedtünk-e, gondolkodtunk-e egy adott szituációról), vagy miért futjuk ugyanazokat a veszekedésköröket minduntalan odahaza.

Stahl üzenete az, hogy rengeteg kapcsolat menthető lenne, ha a felek a másik gyengeségeinek listázása helyett szembe néznének a saját múltjukkal, konyhapszichológiai közhellyel élve a belső gyermekükkel, vagy árnyékgyermekükkel, ahogy a szerző nevezi. Mert általában réges-régi történetekre rímelnek a választásaink, gyakorta a régi sebeket próbálja a lélek „kutyaharapást szőrivel” elven gyógyítani, miközben esetleg azt gondoljuk, pechesek vagyunk, és a végzet tehet róla, hogy mindig ugyanolyan helyzetekbe gabalyodunk, mindig hasonló emberek „áldozatai” leszünk.

„Szabadság, szerelem!/E kettő kell nekem”    

Petőfi Sándorral egyetértve Stahl azt mondja, egész életünkben arra törekszünk, hogy mind a kötődési vágyunk, mind az autonómia iránti igényünk kielégítődjön. És egy egészséges, egyenrangú párkapcsolatban (vagy akár más jellegű kapcsolatokban is), ahol a felek önértékelése stabil (szintén nagyon lényeges elem!), ez lehetővé is válhat. Úgy, hogy miközben kölcsönösen és szükségszerűen alkalmazkodunk egymáshoz, az önérvényesítésnek is adunk elég teret mindenki számára. Azaz senkinek sem kell elnyomnia a vágyait és szükségleteit annak érdekében, hogy ne veszítse el a másikat. 

Kell egy nap, amikor visszanézhetsz, hogy tényleg megérte-e a befektetett időt és energiát – Gondolatok diplomaosztás után

WMN Life – 2021. július 23. – DCS

 

Autonómia nélkül különben nincs erős kötődés sem: aki mindenáron kapaszkodik valakibe, úgy érzi, képtelen lenne elengedni a másikat (vagy nem teheti meg valami okból, hogy szakítson), az át sem tudja adni magát teljesen a kapcsolatnak, ha amúgy jól is működhetne akár, hisz tudja, függővé vált, a másik ember alárendeltjévé, és szabadságának elvesztése, gyengeségérzete a legnagyobb szerelemben is nyomasztani fogja.

Viszont jó hír, mondja Stahl, hogy azok számára is van reménye a harmóniának, akik nem kaptak optimális modellt ehhez odahaza, a szülői háznál, vagy akiknek gondjuk van az elengedéssel vagy az elköteleződéssel.

Ha a rossz mintákat sikerül azonosítani, akkor felül is írhatók akár. (Ehhez a munkához tanmesét, önismereti feladatokat, tanácsokat kínál a könyv.)

Persze azt senki sem állítja, a szerző sem, hogy egyszerű „átugrálni az árnyékunkat”. De minden szempontól megéri próbálkozni, és ehhez, úgy vélem, hasznos adalék lehet Stefanie Stahl dolgozata, amelynek fontos üzenete, hogy nem vagyunk párkapcsolati szempontból sem elveszett nemzedék, ne dőljünk be a közhelyeknek, és főként, ne mondjunk le önmagunkról.  

Kurucz Adrienn

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Francesco Carta fotografo