–

„Nagyot csalódtam benned – azt hittem, te más vagy mint a többi celeb, de most látom, hogy rosszabb is vagy, mint bármelyik”, „Azért jólesett volna, ha válaszolsz az üzenetemre, neked mondtam el először, hogy meghalt a kedvenc kaktuszom”, „Bezzeg három éve még válaszoltál, azóta nagyon elszálltál magadtól” – olvasgatom néha somolyogva, néha hitetlenkedve, néha pufogva a szemrehányásokat, amelyek azzal szembesítenek: minden igyekezetem ellenére nem tudok eleget tenni minden igénynek, kérésnek, és kérdésnek, amelyek öt Facebook-odalon, két Insta-profilon, két honlapon, és a Twitteren futnak be hozzám.

Valamint azért, mert merészelek priorizálni, és a „helló, mizu?”, „most épp hol laksz?”, „a Vivánál vagy még?” típusú kérdések kapcsán felmerül bennem: ez a 95. írásom a WMN-en, így aztán, aki igazán kíváncsi rá, hogy „mizu” velem, annak nem olyan nehéz kiderítenie…

Pedig rendkívül készségesen, és minden esetben személyesen válaszolok az olyan felvetésekre, amelyek kapcsán értem és érzem, hogy a levélíró már elvégezte a „házi feladatát”. „Bocs hogy ilyesmivel zavarlak, láttam, hogy a falutokban a tavernában van kiadó szoba, de napok óta nem válaszolnak, van esetleg kontaktod hozzájuk?”, vagy „Mindenütt próbáltam beszerezni a 2009-es novelláskötetedet, de egy könyvesboltban sem kapható. Tudsz segíteni?” Naná!

Sőt, köszönöm, hogy megkérdeztél, köszönöm, hogy figyelsz rám, ahogyan azt is, hogy türelmes vagy, és ha nem kapsz választ – mert az e-mail eltévedt a többi ezer között –, mondjuk, írsz még egyszer, nem pedig elkönyvelsz pökhendi seggfejnek.

Egy nagyjából féléves próbálkozástól eltekintve, amikor a Görögországba költözésünk hektikus hónapjai során besegített egy barátom mint menedzser, egész életemben magam kezeltem az e-maljeimet. És a szerződéseimet, számláimat, együttműködéseimet, közösségimédia-felületeimet.

Igyekeztem, és igyekszem felelni azoknak is, akik megtisztelnek vele, hogy kitárják nekem a lelküket, és egy-egy történetemet elolvasva elmesélik nekem, hogyan kapcsolódik egymáshoz a sorsunk. Megszámlálhatatlan megható coming out történetet, és édesanya elveszítéséről szóló vallomást olvastam, és ezekre amikor csak tehetem, válaszolok, ahogyan azokra is, amikor valaki megizeni nekem: az én kommunikációm inspirálta arra, hogy elhagyja a húst, és növényi alapú étrendre térjen át.

Arra viszont nem tudok, nem akarok, és nem is fogok felelni, hogy: „Szia, haveromék jönnek át vacsorára, szerinted mit főzzek nekik?”

„Hány pár cipőt hozzak magammal Görögországba?” „Épp Izraelbe készülünk költözni, mire kell ilyenkor odafigyelni?”, és hasonlók… Ilyen üzenetek nap mint nap árasztják el az Insta- és a Facebook-oldalaimat, és a postafiókomat, én pedig mostanra megtanultam egyszerűen csak ignorálni őket.

Mert nem magyarázhatom el minden egyes embernek, hogy nagyjából négy szakácskönyvvel és öt szezon Kristóf’s Kitchen-es YouTube-show-val a hátam mögött nagyjából ezer receptem van fenn a neten ingyen és bérmentve. Nem fecsérelhetek időt és energiát arra, hogy megírjam: „Én nem tudom, hogy hány cipőre lesz szükséged, hiszen én a magam részéről egy szandállal utazom egy hétre, de van, aki egy háromnapos utazásra is hat pár cipőt visz.”

És azt sem fejthetem ki egyesével mindenkinek, hogy „mire kell odafigyelni” külföldre költözéskor, hiszen még a kérdést sem tudom értelmezni. Valamint, ha valaki megkérdi tőlem, hogy mennyért lehet Athénban lakást bérelni, hogy mennyire kutyabarát Kréta, vagy hogy Eilat repülőtere hány kilométerre van Tel-Avivtól, az miért gondolja, hogy én hasznosabb és pontosabb forrás vagyok, mint a Google? 

Ezek azok a kérdések, amelyeken bár hajlamos vagyok kicsit méltatlankodni, azért van, hogy válaszolok. „Drága, életemben nem béreltem lakást Athénban”, „Őszintén szólva hat macskám van, és utoljára tízévesen voltam Krétán”, „Javaslom a Waze-t, többféle útvonal közül választhatsz, jó utazást, vigyázzatok magatokra”. Türelmesen. Kedvesen. Előzékenyen… de meddig?

Bevallom őszintén, néha picit tartok tőle, hogy lesz egy pont, amikor egyszerűen felrobbanok, és virtuálisan ráborítom a Google térképet arra, aki legközelebb megkérdezi: „Hol van Methana?”

– hiszen tapasztalatból mondom, ha azt felelem: „A falunk Angisztri és Moní szigete között fekszik, a legközelebbi város pedig Galatasz”, a következő kérdés az lesz, hogy „És hol van Galatasz?”.

Hogyan lehetséges az, hogy felnőtt emberek, akik egy egész életet egyengetnek, sokuknak gyereke, háza, autója, befizetendő számlái és betartandó határidői vannak, ilyen életképtelenek? Hogyan sikerült egyáltalán eljutniuk idáig az életben, ahol most tartanak – vagy mindig volt mellettük valaki, aki szólt nekik: „Lélegezni úgy kell, hogy be, és ki”? Vagy talán emberszabású ufók, akik nemrég érkeztek a Földre, és még tanulmányozzák az emberi viselkedést, mint Kim Basinger a Marslakó a mostohám című filmben?

Ami pedig a legreprezentatívabb szegénységi bizonyítvány számomra arról, hogy egyesek mennyire nem érzik a dörgést: őszinte örömünkre bejelentkezik hozzánk egy utazó, és miután elküldjük a részleteket (jöhetnek hozzánk négynapos vagy egyhetes, ízlésük-tetszésük szerint megtervezett és leszervezett kulináris-kulturális kalandra), úgy döntenek – teljesen jogosan, személyes döntésük –, hogy inkább egy vegán brunchra, vagy főzőkurzusra érkeznének, az együtt eltöltött három óra után pedig döbbenten néznek ránk, ha a nap további részére más programunk van.

Mindig hálával és boldogsággal tölti el a szívemet, ha a kedvenc tavernáinkban magyarokba és izraeliekbe botlunk, akik az írásainkon, bejegyzéseinken, vlogjainkon keresztül fedezték fel Methanát: ha magyar vagy héber szót hallunk, szeretettel üdvözöljük földijeinket, de teljesen más kategória, amikor valaki megjelenik az asztalunk mellett, és miközben békésen vacsorázunk, se szó, se beszéd leül mellénk, és kikér egy extra poharat, hogy tölthessen magának a borunkból… megtörtént eset. 

Kicsit olyan ez, mint mikor bármiféle előzetes egyeztetés nélkül kapok egy csomagot benne egy vegán zabkeksszel, vagy egy macskanyakörvvel, vagy egy göndör fürtöket ápoló hajbalzsammal, és egy üzenettel: „Úgy éreztük, hogy a te személyiséged tökéletesen passzol cégünk értéktendjéhez”, majd miután készségesen megköszönöm az ajándékot, azt a választ kapom, hogy „akkor majd várjuk a posztot róla”. Kivéve, hogy ilyenkor – rendszerint egy higgadt, de nyájas hangüzenetben – elmagyarázom, hogy a social media kollaborációk nem pont így működnek. Bár előfordul, hogy egy inspiráló, előremutató, társadalmi érdekeket szolgáló, vagy egyszerűen csak izgalmas projektet egyszerű lelkesedésből, támogatásból promózok, én nem kértem ezt az ajándékot, ő pedig nem kérheti, hogy cserébe én adjak ajándékot Instagram-poszt formájában.

Azt viszont nem magyarázhatom el egy előttem álló embernek, hogy hány ponton tér el a viselkedése az elfogadhatótól, ha bejelentés nélkül elzarándokolt a faluvégi kisházunk ajtajához, és miután zavartan mosolyogva köszönök neki, számonkéri rajtam, hogy miért nem ismerem fel,

hiszen 2002-ben Zalaszentgróton találkoztunk, amikor számot küldött a Hőálló Megállóban, valamint a kiábrándulás legmélyebb bugyrait járja meg, amiért nem viszem el egy körre a motorcsónakunkon.

Van olyan sosem látott barátom, akivel tizenhat éve levelezünk, sőt ünnepnapokon telefonon is beszélünk, amióta először küldött nekem levelet a zenetévé stúdiójába a Zsirai Fogyatékosok Intézetéből. Megosztja velem, ha új ápoló érkezett, megbeszéljük, hogy milyen szép ahogy Madonna kiállt Britney mellett az igazságszolgáltatás által ráerőltetett atyai gondnokság ellen, és maximálisan megérti, és tiszteletben tartja, ha azt mondom neki: „Juci, most pont nem tudok beszélni.” 

Verekedések, könnyek, öngyilkossági kísérletek – Híres, hírhedt mérgező románcok

WMN Life – 2021. július 18. – SzAE

 

Van, aki egy írásom kapcsán üzent rám: „Vallásos muszlim családba születtem, de ma reggel levettem hidzsábot a fejemről, mert rájöttem, hogy anélkül is lehetek hívő”, majd amikor egy előadásomon odalépett hozzám, és azt mondta: „Én vettem le a kendőt”, szavak nélkül öleltük egymást szorosan, percekig. 

Két kezemen nem tudnám megszámolni, hány olyan szívemnek nagyon kedves ismerősöm, barátom akad, akiket főzőkurzusokon, gasztrovakációk, közösmeló-projektek során, vagy egyszerűen csak – ahogyan az mindenki más életében is előfordul – egy buliban, fodrásznál, vagy a tengerparton heverészve ismertem meg, és az életem fontos, megbecsült részévé vált, mi több, szívből szeretem őket.

Van olyan, a legközelebbi és legrégebbi barátaim körébe tartozó lélektársam, akivel egy Nyugati téri Viva tévés forgatáson ismerkedtünk meg, és miután beszédbe elegyedtünk, egy héttel később már együtt utaztunk egy bécsi filmbemutatóra.

Anna mindkét esküvőmön ott volt mellettem – így aztán még azt sem mondhatom, hogy elutasító volnék arra vonatkozóan, hogyan alakulhatnak ki mély kapcsolatok, mi több, nem hiszek a „rajongó” és „rajongott” státuszokban. 

Sok minden vagyok: író, újságíró, tévés és riporter, vegán szakács, állati és emberi jogi aktivista, és akár az influenszer és celeb címkéket is vállalom, bár a fent felsoroltak közül egyikkel sem azonosulok mélyebben, mint a „történetmesélő” titulussal. Azt viszont pontosan tudom, hogy bizonyosan nem vagyok nemzetközi tudakozó, sem online asszisztens, és nem vagyok bárki számára bárhol, bármikor igénybe vehető önkéntes utazási iroda.

Akit mindez hideg zuhanyként ér, és látván, hogy az általa a fejemre képzelt glória egyszeriben a porba hullik, és minden velem kapcsolatos illúzióját elveszítette, azoknak gyors felépülést, csodálatos életet kívánok, és a „hány fok lesz holnap Agios Georgiosban?” kérdésre adandó válaszom helyett egy sokkal személyesebb, fontosabb, gondoskodó intelemmel bocsátom útjukra őket. Nevezetesen:

mind szabadok vagyunk felelősséget vállalni, belezökkenni mindazokba az eleinte nehézkesnek tűnő feladatokba és kihívásokba, amelyeket megoldva önálóbb, sikeresebb, felnőttebb embernek érezhetjük magunkat,

és természetesen mindannyiunk szabadsága szerényen, sosem követelőzve, a megfelelő felületeken tanácsokat kérni – én is szoktam, ha a saját belső iránytűm útmutatását mások meglátásaival egészíteném ki.

  

Így tanulunk, fejlődünk, kapcsolódunk egymáshoz. És persze mindannyian szabadon választhatjuk mindennek az ellenkezőjét is, csak úgy jóval nehezebb élni és boldogulni. Én szóltam – így hát, ha mégis az utóbbi mellett döntesz, ne ródd fel nekem a csalódottságodat, mert nem bennem csalódtál, hanem saját magadban.

Steiner Kristóf

Képek: Czabán Máté