–

Ha trackingelsz egy nyolcéves gyereket, abba nő bele, hogy egymás követése normális

Azzal kezdem, hogy vállalom az elfogultságomat a technikai fejlődést illetően. Y generációs vagyok, aki lubickol a gyerekkora óta történt, monumentális technikai fejlődésben. Minden eszközért képes vagyok lelkesedni, ami így vagy úgy segít nekem a hétköznapokban, de tudatos médiafogyasztóként, sőt valójában médiacsinálóként azt is érzékelem, hogy az internet és 

a social media rengeteg olyan problémát és nehézséget generál az életünkben, amiknek a létezéséről néhány éve még fogalmunk sem volt. Ezek részben lelki, részben adatvédelmi, és részben technikai kihívások, amikkel talán szülői szemszögből a legnehezebb szembesülni. 

Mindenki mozdul néha a könnyebb ellenállás felé a gyereknevelésben (aki nem, az nagyon jól hazudik), de vajon hol vannak a határok akkor, ha egy eszköz funkciója elvileg a gyerek védelmét szolgálja?

Meddig helikopterezhetünk a gyerekeink körül az online, a műholdas és a fizikai térben? Hova vezet a mindenhol működő telefon adta láthatatlan kapocs?

Ér GPS-karperecet csatolni egy nyolcéves gyerekre, hogy aztán ő már abba nőjön bele, hogy egymás folyamatos trackingelése természetes dolog? Nagyon kemény kérdések ezek, és az ember azt gondolná, hogy ráér válaszolni rájuk, ha majd telefont ad a gyereke kezébe (azt is mikor, ugye?!), pedig szerintem nem.

Megijedtem, hogy nem tudom pontosan, hol a gyerekem

A nyári szünet előtti utolsó napokban sok iskolában, óvodában viszik kirándulni a gyerekeket. Az egyik lányom egy ilyen laza nap keretében a Solymár környéki erdőkben barangolt. Kaptunk egy ilyen helyzetben szokásos, hozzávetőleges programtervet, így semmi alapja nem volt a félelmemnek, valamikor a nap közepén mégis 

belém hasított az érzés, hogy fogalmam sincs, hol van a gyerekem, és ez rémisztő. 

Nem jártam még azon a környéken, nem ismerem a túraútvonalakat, nem tudok semmit. Természetesen felhívhattam volna az osztályfőnökét (akivel volt), de ezt még én is irreálisnak éreztem, hiszen ő tudja a telefonszámomat, nyilván értesít bármilyen felmerülő probléma esetén. Akkor gondoltam bele, hogy milyen kényelmes helyzetben vagyok még így is: úgy mennek el bármilyen eseményre, sétára a gyerekeim, hogy akár azonnal el tudom érni azokat a felnőtteket, akik velük vannak. Ma már az óvó nénik, tanító nénik és a szülők gyakorlatilag az első találkozáskor számot cserélnek. A gyerekeim is abban nőttek fel, hogy ha valami váratlan dolog történt (mondjuk, egy közlekedési helyzet miatt később mentünk értük valahova), ők arról idejében tudomást szereztek. Ez alapvetően jó dolog. Szerintem legalábbis. De én vállalom, hogy kicsit helikopter vagyok, nemcsak szülőként, hanem feleségként, sőt testvérként is. 

A világ legveszélyesebb embere vagy igazi jótevő? – Mark Zuckerberg 37 éves

Júzer – 2021. május 14. – TÉZS

 

Hiszen már attól szorongok, ha én nem vagyok elérhető!

A hirtelen felmerülő félelmem kapcsán eszembe jutott, ami már évek óta motoszkál a fejemben: nem tudom elképzelni, hogy a gyerekeimet úgy engedjem egyedül közlekedni, hogy útközben elérhetetlenek. Hiszen még én magam is szorongani kezdek, ha lemerült a telefonom, ezáltal a szeretteim (vagy éppen az óvó nénik, tanító nénik) számára elérthetetlenné válok, akár csak fél órára. Pedig 13 évesen lett mobilom, és akkor már pár éve egyedül közlekedtem a kisvárosban, ahol éltünk. Szóval évek teltek el úgy, hogy a szüleimnek a nap egy részében fogalmuk sem volt, hogy éppen hol járok, és biztonsággal megérkeztem-e oda, ahova kellett (volna).

Aztán újabb évek következtek „buta” telefonnal, amelyeről folyamatosan be kellett jelentkeznem ugyan (extrém esetekben, mint fesztiválozás és hasonlók) még egyetemistaként is, de hát azt mondtam, amit akartam, nem volt „Find my friends” meg GPS-adatok. És persze 

mondtam is oltári kamukat arról, hogy hova megyek, hol alszom, mit csinálok. Amit aztán pár nap csúszással rendre lesütött szemmel vallottam be anyukámnak, aki hullámzóan, de alapvetően megértően fogadta. 

Mert egyébként megbízható tini voltam, aki kis kilengésekkel tartotta magát a megbeszélt dolgokhoz. De ha a következő pár évben (mondjuk, amikor egy kis távolságon egyedül kezdenek közlekedni) beszerzünk egy-egy okosórát a gyerekeinknek, akkor ezt a bizalmi kapcsolatot már eleve bukjuk? 

Mik a hátrányai az okosórának, okoskarkötőnek, telefonos trackingnek?

Minden ilyen követési eszköz azt a dilemmát rejti magában, hogy hogyan hat a bizalomra. És persze hogyan fér bele az egyéni szabadságról alkotott képünkbe, amit egy párkapcsolatban például sokkal erőteljesebben védünk. Ettől függetlenül én most azt gondolom, hogy bizonyos helyzetekben mégis van létjogosultsága, előre egyeztetve, megbeszélve és akár kölcsönösségre alapozva („ha én látlak, te is láthatsz”). El tudok képzelni olyan helyzetet, amikor egy kisgyereknek szükséges értesítenie a szüleit, hogy végzett, de telefont még nem adnánk a kezébe – és erre tökéletes a gyerekeknek szánt okosóra vagy okoskarkötő. Ezeknek amúgy több más hasznos funkciójuk is van, nem csak a követés és a szülők számlájához kapcsolódó néhány telefonszámra vonatkozó hívási lehetőség.

Nekem is van okosórám, senki nem követ vele, csak én saját magamat, és a gyerekeim boldogan kérik kölcsön néha, hogy örüljenek neki, milyen sokat léptek egy közös sétán. 

De közben minden olyan internet- vagy műholdalapú szolgáltatás örök igazsága, hogy amiért nem fizetsz pénzzel, azért fizetsz az adataiddal. 

És a gyerekem lokációját baromira bizalmas adatnak tartom, a legféltettebb információk egyikének, szóval nagyon szeretnék vigyázni rá. És persze nemcsak arról van szó (ami nyilván a legrosszabb forgatókönyv), hogy illetéktelen kezekbe kerülnek, hanem arról is, hogy az illetékes kezek mit kezdenek vele, és milyen targetált hirdetésekre használják majd.

  

Ráadásul az okoseszközös követés csak hamis biztonságérzetbe ringatja a szülőket, hiszen attól, hogy a gyerekem ott van, ahol lennie kell, még nem biztos, hogy jól van. Ha meg a fizikai állapotát is folyamatosan monitorozom, akkor az már tényleg olyan, mintha egy soha el nem szakítható digitális köldökzsinór kötne össze bennünket. Vajon hol a határ ebben? Mennyire és meddig figyelhetjük meg a gyerekeinket akkor is, ha nincsenek velünk? És milyen hatással van ez azokra az emberekre, akikre amúgy rábízzuk őket, legyenek azok pedagógusok vagy például nagyszülők? 

Ebben a rémisztő utópiában munka közben jelez a telefonom, hogy a gyerekem stressz-szintje felment a nagyinál, akit gyorsan felhívok, hogy „jaj, mi történt?”, hogy aztán kiderüljön, hogy csak nem vett neki egy harmadik gombóc fagyit…

Röviden összefoglalva tehát: odaadom-e önként a gyerekeim adatait, az ő és a körülöttünk élő emberek bizalmát, csak azért, hogy hozzávetőlegesen lássam, hogy mikor hol van? Így megfogalmazva persze egyszerű a válasz. De ha visszatérek a korábban már feltett kérdésre, hogy veszel-e előbb telefont a gyerekednek csak azért, hogy tudd, mikor merre jár egy rövid útvonalon, miközben azt érzed, hogy még nem elég érett ahhoz, hogy a teljes internet rászabaduljon – akkor máris nem olyan egyszerű a válasz.

Ti hogy döntöttetek?

Tóth Flóra

 

Arról, hogy mikortól maradhat otthon egy gyerek egyedül, ITT olvashattok, arról pedig, hogy milyen idősen közlekedhet először egyedül: ITT.

Kiemelt képük illusztráció – Forrás: Getty Images/Dobrila Vignjevic