–

Eszterrel, a legjobb gyerekkori barátnőmmel eltéphetetlen kötelék van közöttünk, együtt kezdtük az első osztályt, és az elmúlt közel huszonhárom évben annyi mindent csináltunk végig együtt, mint azt mások egy élet alatt, a legviharosabb házasságokban sem. Voltunk már kollégák, közös a baráti társaságunk, de sokkal inkább a testvéremként tekintek rá, akinek a szülei az enyémekké is váltak az évek alatt. Akikhez olyan végtelen bizalom és tisztelet fűz, amelyet ritkán tapasztal az ember, és amilyennel már az én szüleim is fordultak feléjük. Nem véletlen, hogy amikor apuról kiderült, hogy halálos beteg, anyu tőlük kért tanácsot, hogy elmondja-e nekem, nem vagyok-e túl kicsi ahhoz, hogy ezt megértsem tizenegy évesen. Az ő biztatásukra mindenről tudtam, és ezért a mai napig végtelenül hálás vagyok. Mint oly sok minden másért is.

Valahogy mindig pont úgy alakult, hogy éppen náluk voltam, amikor sorjában elvesztettem a szeretteimet. Apukámat, anyukámat, a nagynénémet és a nagybátyámat, és az első utam hozzájuk vezetett, amikor meghalt az egyik nagymamám, majd az unokatestvérem.

Felfoghatatlan mennyiségű tragédiát dolgoztak fel velem, és ha valaki megkérdezi, hogy lehet, hogy ennyi veszteség után nem őrültem meg, a válaszom az, hogy ez többek között nekik, a fogadott családomnak köszönhető.

Hozzájuk mindig hazatértem, minden szentestét náluk töltöttem, és a mai napig bármi történik velem, őket hívom, amikor a szüleimet tárcsáznám. Bár az a munkám, hogy jól bánjak a szavakkal, nincsenek eszközeim arra, hogy kifejezzem, mennyit jelentett a legbizonytalanabb éveimben, hogy mindig volt egy ajtó, ami folyamatosan tárva-nyitva állt előttem, bármilyen nehézséggel küszködtem is, legyen szó fizikai, lelki vagy akár anyagi megpróbáltatásokról. 

Hogyan válasszunk tábort, hogy a gyerekünk jól érezze magát, és ne bőgje végig az egészet?

WMN Life – 2021. június 15. – KC

 

Ők bizonyították be számomra, hogy a feltétel nélküli szeretet és gondoskodás nem azon múlik, hogy valakinek a vér szerinti gyereke vagy-e. Nem velük éltem, nem fogadtak örökbe, nem volt soha jogi keretekbe foglalva a kapcsolatunk, mégis a lányuk vagyok. Ha egyszer valaki megkéri a kezem, szeretném, ha azt először a fogadott apukámtól tenné meg, aki majd az oltárhoz is vezet.

A hozzájuk fűződő viszonyom bizonyította be, hogy a szeretet valóban az egyetlen olyan dolog, amiből csak több lesz, ha szétosztják,

mert az, hogy ők az életemben vannak, nem jelenti azt, hogy a saját szüleimet elfelejtettem volna, hogy ne emlékeznék rájuk nap mint nap, és ne lennék végtelenül hálás azért a szép gyerekkorért és azokért az alapokért, amiket tőlük kaptam. Sőt, azt hiszem, számukra is megnyugvást jelentett az utolsó időkben, hogy olyan emberek vigyáznak majd rám, akikben ők is megbíznak, és akikre ők is felnéznek. Talán nincs is a bizalomnak nagyobb foka annál, mint amikor valakire rá mered bízni a gyereked.

A fogadott anyukámra még az igazi anyukám mondta, hogy „Manó [mert olyan pici, hogy mindenki így szólítja], te olyan vagy, mint egy tyúkanyó, és minden gyereked, legyen az igazi, vagy fogadott, a te kiscsibéd”. És tényleg így van. A házukban valamilyen különleges energia lakozik, oda belépve minden gond és baj egyszerűbbnek tűnik, és a lényüknek hála nem én vagyok az egyetlen olyan ember, aki hozzájuk fordul, ha tanácsra van szüksége.

Ma pedig, a hatvanadik születésnapodon, drága Manó, szeretném neked megköszönni, hogy anyukám helyett az anyukám vagy, hogy mindig itt voltál és vagy nekem, hogy annyit sírtál és nevettél velem, hogy a sajátodként szeretsz, és csak remélni tudom, hogy legalább a töredékét vissza tudom majd adni mindannak, amit tőled kaptam. Nekem kellene ajándékkal készülnöm, készültem is, de nem is sejted, hogy az, hogy ma megszülettél, valójában mekkora ajándék nekem és majd az én jövőbeni gyerekeimnek is. Isten éltessen sokáig, legyen nagyon boldog ez a napod, és az összes többi is. Ha valaki, hát te igazán megérdemled. Szeretlek.

Cini

Krajnyik Cintia

A képek a szerző tulajdonában vannak