Ha nem segít az állam, te sem lehetsz „elég jó szülő”

 –

Az elmúlt időszakban nem volt könnyű „elég jó” szülőnek lenni 

A járvány anyagilag, testileg és lelkileg is megterhelte a családokat. A hétköznapi feladatokon túl óvodát, iskolát „működtettek” otthon, és egy sor ismeretlen helyzetben kellett okosnak lenniük. Mikor engedjék a gyereket a közösségbe? Elváltként hogyan oldják meg a kapcsolattartást a kijárási korlátozások alatt? Küldjenek-e fotót a kisbabájuk kiütéses popsijáról a háziorvosnak? Hogyan korlátozzák a nethasználatot a digitális oktatás mellett? Milyen konfliktusokat vállaljanak a munkahelyen a család miatt?

A feladatuk szülőként az elmúlt másfél évben is „csupán” annyi volt, mint máskor: döntsenek felelősen, a gyerekek érdekeit szem előtt tartva… és mégis minden sokkal nehezebb volt.

A gyerekek neveléséért, kiegyensúlyozott fejlődéséért elsősorban a szülők felelősek

Joguk és kötelességük, hogy irányt mutassanak a gyerekeknek, segítsék beilleszkedésüket, kibontakozásukat, és megvédjék a veszélyekkel szemben. De ugyanabban a törvényben, amelyben az állam ezt elismerte (az ENSZ gyerekjogi egyezményében), vállalta azt is, hogy segítséget nyújt ebben a szülőknek, és olyan feltételeket teremt, amelyben a gyerekek egészséges fejlődése biztosítható.

A végén mégis a szülőknek kellett valamit kezdeniük azzal, ha az új Nemzeti alaptanterv mellett a gyerekek megutálták a tanulást, vagy a tananyagok növekedése és a számonkérés módja miatt szorongással küzdöttek. Rájuk nehezedett annak a terhe, hogy hasznosan teljen a tanév, ha gyerekeik nem, vagy csak korlátozottan fértek hozzá az online oktatáshoz (minden ötödik általános iskolás esetében problémát jelentett), vagy ha kevés segítséget kaptak a tananyag megértéséhez a tanáraiktól (többségük ezt hiányolta legjobban). Nekik kellett megoldást találniuk arra, hogy ne maradjanak le a fejlődésben a speciális szükségletű gyerekeik (22 százalékuk legfeljebb heti egyszer fért hozzá fejlesztéshez), és szembenézni a jogalkotás késlekedése miatti átmeneti nehézségekkel: például a bölcsődei és óvodai ügyelet kimaradása, vagy az autista gyerekek számára is hónapokig kötelező maszkhasználat miatti konfliktusokkal.

Ha egy szülő úgy érzi, hogy egyedül marad ezekben a helyzetekben, joggal teheti fel a kérdést: mit tesz az állam azért, hogy a szülői felelősségét megfelelően gyakorolni tudja?

Nincs rendben, ha anyatigrisként kell küzdeni azért, hogy olyan iskolába kerüljön a gyerek, ahol biztonságban van és odafigyelnek rá. Ha extra műszakot kell vállalni a különórák miatt, mert az iskola nem készít fel a nyelvvizsgára. Ha a szülők kapcsolatain, érdekérvényesítő készségein múlik az, hogy milyen orvosi vagy mentálhigiénés ellátáshoz jut a gyerek. Ha hiába állnak ki a gyerekük mellett, az intézmények, az emberek félrenéznek. Ha a hátterük határozza meg azt, hogy milyen úton válhatnak szülővé. Mindez nincs rendben, mert a gyerekek és a szülők jogait is sértik. 

A gyerekjogok érvényesülése azt is jelenti, hogy adottak a feltételek ahhoz, hogy valaki „elég jó szülő” legyen, és olyan jelent/jövőt biztosíthasson a gyerekének, amiben a gyerek jól van és kibontakozhat. Az állam tett egy ígéretet a szülők felé is. Vállalta, hogy megfelelő segítséget ad nekik ahhoz, hogy a rájuk háruló felelősséget gyakorolják.

Ebből két dolog következik

Egyrészt, hogy a gyerekjogok nem ellentétesek a szülők jogaival. Az emberi jogok nem olyanok, mint egy torta, amiből, ha másoknak több jut, neked kevesebb marad. A kettő érvényesülése egymást segíti. Másrészt a szülőket közvetlenül és húsba vágóan érinti az, hogy mi történik a gyerekjogokkal.

Néhány éve tudjuk, hogy „szülőnek lenni kaland”, de hogy mennyire jól biztosított ez a kalandpálya, az az állam felelőssége. 

Az, hogy a szülők mennyire tudják anyagi, és testi-lelki biztonságban nevelni a gyereküket, a tágabb jogi környezeten, a központi döntéseken múlik, és nem a kommunikáció szintjén megvalósuló összeboruláson.

2019 és 2020 között a csökkenő gyereknépesség mellett is ezerrel nőtt a környezeti, magatartási, egészségügyi vagy anyagi okok miatt veszélyeztetett gyerekek száma. Kedvezőbb feltételekkel bővült több családtámogatási forma, de ezek a legkiszolgáltatottabb réteg számára nem jelentettek valódi segítséget. Egyszerűsödött a családi pótlék igénylése, de az összegét már 12 éve nem emelték meg. 2005 óta törvény tiltja a testi fenyítést, de tízből négy szülő szerint „egy pofontól nem lesz baja a gyereknek”, a pozitív technikák elterjedéséért tett törekvések pedig hiányoznak. Ettől volt olyan arcul csapó az Alaptörvény 9. módosítása is, mely sértette a szülők kompetenciáját, nevelési szabadságát, és sokakat kirekesztett az alkotmányos védelem alól.

„Közös felelősségünk, hogy minden gyermek egy egészséges és biztonságos környezetben nőjön fel” – fogalmazott nemrég az igazságügyi miniszter.

A gyerekjogok biztosítása azonban nagyrészt a szülők és az állam viszonyán múlik, ideértve mindenkit, aki az állam képviseletében vagy kötelékében dolgozik. Ha valaki ezért úgy érzi, hogy nincs köze a gyerekjogokhoz, vagy nincs rá hatással, hogy éppen milyen törvényjavaslatot fogadnak el, az csak annyit jelent, hogy még nem kapott elég segítséget a gyermekjogok megértéséhez.  

Németh Barbara

A cikkben szereplő adatok megismerhetők a Hintalovon Alapítvány 2020-as Gyermekjogi jelentésében.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Antonio Garcia Recena