„Amit elkövettek ellenünk, az nem a mi hibánk” – Interjú Szalai Krisztával

–

Az interjúra készülve gyakorlatilag katalogizálnom kellett azt, hogy a 2018-as SzuperWMN-díj közéleti kategóriájának nyertese hányféle helyen és módon önkénteskedett már. Aztán ezekről egyáltalán nem beszéltünk. Nem azért, mert az elmúlt időszakban nem ezzel volt elfoglalva, hanem mert ezt nem projektszerűen, hanem teljes természetességgel, „alapjáraton” teszi.

Mióta ellőtték a startpisztolyt, és újra nyithatnak a színházak is, azóta gőzerővel fogott bele Az ötödik Sally rendezésébe, amit ő maga húsz évig játszott, tanít a Werk Akadémián, és a Lakatosné Jutka, egykor hajléktalanként élő nő életéről írt, Maradjunk annyiban című előadás online vetítésére készül. Én követtem, ahova tudtam, közben pedig beszélgettünk.

Chripkó Lili/WMN: Szabadúszó színész, rendező, tanító vagy. Nem kedvezett az elmúlt egy év ezeknek a szakmáknak. Te mivel töltötted ezt az időszakot?

Szalai Kriszta: Nem tudom megmondani, mit csináltam, de sosem unatkoztam. Az áldás volt, hogy nem kellett rohannom, időre érkeznem, jó volt, hogy kicsit kiállhattam a rohanós életből, de ehelyett is csináltam azt, amit az új helyzet megkívánt. Az Oltalom Egyesületnél utcai szociális munkásként dolgoztam: hajléktalanoknak segítettem az ötödik kerületben. Mindig volt feladat. Ha alsógatya kellett, fejfájáscsillapító, bármi, én beszereztem, megszerveztem, vittem. A második kerületben maszkot osztogattam, bedobáltam azoknak, akik nem mozdultak ki otthonról. Ilyesmik.

Az online tér is kinyílt, a férjemmel, Cserna Antallal csináltunk például online párkapcsolati tréninget, egy pszichológus, dr. Pickó Katalin segítségével. Mi eljátszottunk helyzeteket, ő pedig alakította, hogyan kommunikáljanak jobban az emberek otthon. Aztán ezt nyáron élőben meg színházban is eljátszottuk. Ezek új projektek voltak, és tök jók.

C. L./WMN: Na, csak meglesz az, hogy mivel foglalkoztál az elmúlt hónapokban…

Sz. K.: Igen. (Nevet) Nagyon szeretem az adott helyzetben feltalálni magam, viszont az jólesett, hogy nem volt kötelező rohangálás. Sokkal lassabb lett az életem, a gyerekeimmel együtt voltunk otthon, ezt is nagyon élveztem. Illetve, hogy lett időm magamra, el tudtam menni kirándulni, futni. Erre nagyon vágytam már, és most meg is kaptam.

C. L./WMN: Ezt viszed magaddal tanulságként ebből az időszakból?

Sz. K.: Igen, a lelassítás szükségességét. Volt pár év, amikor a szomszédok mást se láttak belőlem, csak hogy tyú-tyú, rohanok egyik helyről a másikra. Teljes őrület volt. Éreztem, hogy ennek csak az lehet a vége, ami ilyenkor szokott: balesetek, betegségek. Nem lehet ennyi felé szakadni, ha közben iszonyatosan vágyom néha csak ülni.

Szóval azt viszem tovább, hogy én is vagyok.

Én is kellek magamnak, már a testem is emlékeztet erre.

Egy csomó mindet lemondtam most. Amit eddig csináltam, fizikálisan sok volt. Nem szabad párhuzamosan annyi dolgot futtatni. A testem megszokta és megszerette ezt a lassabb életet.

C. L./WMN: De stresszelsz közben, amikor százfelé szaladsz?

Sz. K.: Ha sok mindent csinálok, mindig azt mantrázom, hogy szeretem, szeretem. És ahol már ott vagyok, azt szeretem, az nem stresszes – megkeresem a „szeretem-érzést” benne. Mint például a ma délutáni tanításban, ahol filmes hallgatókat tanítok színészvezetésre, közös munkára.

C. L./WMN: A tanítás szakmád is, hisz óvónőképzőt és tanítóképzőt végeztél először…

Sz. K.: Igen, és pszichológusnak készültem, de felvettek a Színművészetire, meg éreztem, hogy nem ez az, amit igazán akarok.

Mert diákként egy elmegyógyintézetben dolgoztam, és láttam, hogy ott miként bánnak a betegekkel, azt éreztem, hogy nem tudom elviselni azt a terhet.

C. L./WMN: Mi fordított a színészet felé innen?

Sz. K.: A Tanítóképzőn egy tanárom mondta, hogy nekem ezzel foglalkoznom kell.

C. L./WMN: Van az ápolói-segítői munka és a színművészet között kapcsolódás?

Sz. K.: Az ötödik Sallyt húsz évig játszottam, és az előadás után mindig beszélgettem a nézőkkel, teáztunk. Öt-tíz év után rájöttem, hogy tulajdonképpen én pszichológus vagyok, csak a színpadon keresztül. Az emberek gyógyulni jöttek oda, nem véletlenül ment húsz évig. Pszichológusok küldtek pácienseket, és maguk is jöttek az előadásra.

A bemutatón volt egy pszichológusnő, aki a beszélgetésnél elég gőgösen reagált arra, amit mondtam. Nekem a szemem se rebbent. Aztán három év múlva megköszönte, hogy ezáltal ő is összerakhatta magát.

Ez nagy szó, hogy valaki el tudja felejteni az egóját, és mer magába nézni – az már gyógyító.

C. L./WMN: Hogyhogy átadod most a Sallyt?

Sz. K.: Erre már három éve készültem. Ötvenöt évesen azt éreztem, hogy én már ezt befejezném, a darabnak viszont mennie kell tovább, mert örök érvényű. A bennük lévő sokféleségről szól, a gyerekkori bántalmazásról, a pontról, amikor még azt hisszük, mi vagyunk a hibásak, hiába nekünk okozták a sebeket, aztán mégis elkezdjük képviselni magunkat, és ráeszmélünk, hogy amit elkövettek ellenünk, az nem a mi hibánk.

C. L./WMN: Te jártál terápiára?

Sz. K.: Igen, sokat, nem a klasszikus értelemben vett módon, de egy csomó dolgot kipróbáltam, a felismerések ízére rátaláltam, hogy úristen, mennyi dolgot söpörtem be a szőnyeg alá én is, miközben tök egészségesnek tűntem.

C. L./WMN: De jó színész vagy, ügyesen elfedted.

Sz. K.: Ez nem annyira a színészet volt, hanem a tudat, a tudatosság. Pedig tudat alatt sebződünk.

Nem voltam annak tudatában, hogy ja, az a pasi igazából megfogdosott, az a rokonom megfogdosott, és nem én voltam a hibás. Vagy a gyerekkori traumák, amikor egy tanár kiközösíttetett – még pár évvel ezelőtt is jöttek felismerések, hogy mekkora sebeket okoztak ezek a helyzetek. Túl erősnek tűntem neki valószínűleg.

C. L./WMN: A Maradjunk annyiban megírása előtt öt napot az utcán töltöttél, „hajléktalanként”. Te akartad megélni ezt vagy a darab érdekében mentél az utcára?

Sz. K.: Íróként akartam kimenni, hogy utána nekem ne mondják azt, hogy az nem igaz. Mert az emberek borzasztó egyszerűen azt mondják arra, amit nem ismernek, hogy „cöcö, nem hiszem”. De ha én átéltem, akkor el tudom mondani, hogy biztos, hogy úgy volt. De hogy az első két napban a poklokat jártam meg, az is biztos. A láthatatlanság szörnyű volt. Kataton módon depresszióssá váltam.

C. L./WMN: Mivel teltek ezek a napok?

Sz. K.: Elhatároztam, hogy megnézem, hol lehet kajálni, tisztálkodni, munkát szerezni. Szembesültem vele, hogy hetvennyolcan állunk az ötvennyolc adag kajára, hogy ittam rendesen, de vécére nem tudok bemenni, hogy milyen nehéz koldulni, ahhoz, hogy például vécére legyen 180 forintom. Szembesültem vele, hogy tiszta a ruhám, de koszosnak látnak, hogy eltávolodnak tőlem, elhúzzák a cuccukat, és ha ismerős jön szembe, nem vesz észre, elmegy mellettem, mert nem akar észrevenni. Kitaláltam, hogy utcaseprő leszek, de munkát szerezni is képtelenség. Telefonáltam, hogy hajléktalan vagyok, de utcaseprő szeretnék lenni. Mondták, hogy tartsam a vonalat. Fél órát tartatták velem a telefont, amit kölcsön kaptam. Az mi pénz egy hajléktalannak?

C. L./WMN: Voltak olyan ismerősök, akik felismertek, és azonnal elindult a pletyka…

C. L./WMN: Pont a Werkben mondta az egyik tanítvány, hogy „mi telefonálgattunk”. De miért nem jött oda, aki meglátott? Mert olyan zavarban volt. Mert félt. Ezt fogalmaztam meg az utcán, hogy a társadalom iszonyúan fél. Hogy odamenjek valakihez megkérdezni: „Szia, miért vagy ilyen szarban?”, ahhoz bátorság kell. Felvállani azt a terhet, hogy tudsz vagy nem tudsz segíteni, illetve meg merd kérdezni, ha esetleg utána meg rád öntöm az életemet.

A harmadik naptól viszont jöttek az ötletek, hogy leülök az aluljáróban, és kiírom, hogy beszélgetnél-e velem, és ezzel tesztelem az embereket. Páran átlendültek, és ez csodálatos volt.

Az ötödik napra pedig megéreztem, hogy milyen jó szabadnak lenni. Nincs telefon, nincs csekk. Megértem azt, aki nem tud vagy akar ebből visszamenni, mert nagyon nehéz. De visszatérve a pandémiára, ebből is nehéz lesz visszamenni arra a tempóra, amiben éltünk, és nem is baj, ha nem megyünk vissza. De egy hajléktalannak visszakapaszkodni, csekkeket fizetni, odafigyelni, bediktálni… szinte lehetetlen.

C. L./WMN: Hajléktalantársaiddal milyen volt a viszonyod? Kérdezték, hogy a mi a történeted?

Sz. K.: Nagyon segítőkészek voltak. De az nem úgy van, hogy elkezdenek beszélgetni.

C. L./WMN: Jutkát, akinek az életéről a Maradjunk annyiban című darabod szól, hogyan ismerted meg?

Sz. K.: A Klubrádióban hallottam vele interjút, utána kerestem meg. Amikor elkezdte mondani a történetét, azt éreztem, hogy ehhez nekem ki kell mennem az utcára, hogy tényleg azt írjam, ami van. Azon túl meg az ő életét. Ő sem ismert meg kint egyébként. Kértem tőle egy kis pénzt, és adott volna, de mondtam, hogy na, én vagyok az. Viszont például ő is most, hatvanhat évesen jutott el oda, hogy igazán visszakapaszkodjon. De ehhez le kellett raknia egy csomó koloncot.

Az előadás neki is munkát jelent. Felvettük és streamelve adjuk le, e-színházban. A munkafolyamat alatt pedig folyamatosan próbáltam szembesíteni dolgokkal, a sebeit gyógyítani.

C. L./WMN: Nemcsak mentális betegséggel küzdőkkel (Sally) vagy hajléktalansággal foglalkoztál a darabjaidban, hanem például a Down-szindrómával is, a Kapcsolda-programban pedig testi vagy szellemi fogyatékkal élőket „hoztál össze” épekkel. Nekem az a tapasztalatom, hogy az érzékenyítésre az egyébként is érzékenyek fogékonyak. Szerinted el lehet érni másokat is?

C. L./WMN: A környezetüket. Ha őket eléred és figyelmeztetik azt, akinek segítségre lenne szüksége, hogy vegye észre a saját helyzetét, az tök jó. Ha van hova mennie segítségért, ha ki meri mondani. Jutka helyett én mondtam ki, hogy az apja megerőszakolta. Most már ő tart ott, hogy másoknak tud segíteni – azoknak, akik odamennek a darab után hozzá zokogva vallani. Ő már a felelősségét érzi benne, én meg tudtam abban segíteni, hogy ez az egész folyamat elinduljon.

(Az ULE tevékenységéről, a magyarországi lakhatási szegénységről és Jutkáról (másik nevén Zsuzsannáról ITT írtunk korábban.)

Másrészről nagyon fontos az is, hogy fogadjuk el magunkat és másokat, és így segítsük egymást. Csak mindig bejön az egó, a sérelmek, a tudattalan dolgok. Ezért írtam meg a sérült történetet: hogy belássuk: minden, amit kapunk, nem probléma, hanem feladat, amit azért kaptunk, hogy megoldjuk. Legyen az bármi. A társadalomnak sem félnie kéne és problémaként tekintenie a feladatokra.

Az ötödik Sallynél a téma adott volt: a bennünk rejlő sérelmek és sokféleség elfogadása és feldolgozása. De Jutka történetében is ez a lényeg, hogy nem az áldozat a hibás. Ez a darab részben a családon belüli erőszak ellen jött létre, másrészt a hajléktalanok elfogadásáért van, meg a tisztánlátásért – hogy minden élet mögött ott van egy sors.

C. L./WMN: Honnan hozod ezt az érzékenységedet?

Sz. K.: Nem tudom, csak van. Én meg nem burkolom, hogy akkor élem az életemet a kis dobozkámban, hanem ezzel feladatom van. Amikor 18 évesen bementem ebbe a szeretetotthonnak nevezett valamibe – ami gyakorlatilag elmegyógyintézet volt, de voltak Down-szindrómások, agykárosodást szenvedett emberek, sokféle sérüléssel küzdők, mindenki ömlesztve –,

nekem nem okozott gondot a vízfejűekkel meg a sérültekkel kedvesnek lenni vagy megpuszilni őket. Boldog lettem általuk. A föld felett öt méterrel, mosolyogva jöttem ki. Nagyon sok szeretetet adtak.

Volt olyan csoporttársam a Tanítóképzőn, aki meg azt mondta, hogy megundorodott tőlem, mert megpusziltam őket. Persze nem lettünk barátnők. Nem véletlen, hogy utána az aktuális barátaimat, szerelmemet elvittem oda. A Tóni gyönyörűen helytállt ebben a helyzetben. Akkor tudtam, hogy ő a társam, mert a társam mindenben.

C. L./WMN: Ebben az intézetben megtanultad, hogy bárkit tudsz szeretni?

Sz. K.: Én mindig közösségeket akartam összehozni. Akit kiközösítettek, azt integráltam. Ha észreveszek bármit, akkor azt meg kell oldanom, nem tudok különben lefeküdni.

C. L./WMN: Neked ki segít?

Sz. K.: A családom. A gyerekeim elképesztő bölcsek.

Amikor nagy szarban voltam szakmailag, mondták, hogy „mama, ezt is megoldod, itt vagyunk neked”. Jó gyerekeket neveltem, egymás segítői vagyunk.

C. L./WMN: Voltál képviselő is. Ez a politikai ambíciód még megvan?

Sz. K.: Az nem ambíció volt, hanem felkértek. Az összefogás és a bátorság miatt álltam be, hogy lássák, nem kell fosni, hanem ki lehet állni a közérdekért. Most meg az országgyűlésire kértek fel. Azt mondtam, 99 százalék, hogy igen, de közben vívódom, mert élhetnék én tök nyugodtan is. (Nevet)

Kiderül, hogy ha belemegyek a mocsárba, megfulladok vagy nem. Kiderül, hogy van-e erőm, hogy ne süllyedjek el, és magamat képviseljem. A tisztességet szeretném képviselni. Ha még élek negyvenkettőt, akkor éppenséggel van négy évem rá, hogy együtt átlendüljünk és megmutassam:

„hajrá, civilek és aktív, tenni vágyó emberek, tessék jelentkezni! Ne mondjátok azt, hogy majd a politikus megoldja, mert könnyen lehet, hogy nem fogja.”

Amin dolgoznom kellett, az az, hogy nem tudok mindenkinek segíteni. Az emberek is kellenek hozzá. Egyedül nem tudom eltolni a lebetonozott szekeret. A héten elindul a felkészítésem és lesz előválasztás, ha azzal el tudok indítani egy mozgolódást, hogy civilek hajrá, mert egy életünk van, akkor az nekem megéri. Nem elegendők a pártok emberei ahhoz, hogy itt változás legyen.

C. L./WMN: Nyugodtan fekszel le, hogy megtetted ma is, amit meg tudtál?

Sz. K.: Általában nem gondolkozom ezen, de ha mégis, akkor arra gondolok, hogy ennél többet nem tudok megtenni.

A képeket és az interjút Chripkó Lili készítette

A képek Samsung Galaxy S21 Ultra 5G géppel készültek