Ég a város, ég a ház is – Egyre nagyobb a lakhatási szegénység Magyarországon

–

Egy élet sem elég…

Bevallom, amikor először hallottam az Airbnb korlátozásáról, azt gondoltam, ez ugyanolyan kis magyar nonszensz, mint az Uber betiltása volt.

Valamiért korábban nem gondoltam végig, hogy az őrületes albérlet- és ingatlanár-növekedésnek a rövid távú lakáskiadás ugyanúgy oka, mint a hibás család- és gazdaságpolitikai intézkedések.

Szomorúan (ha tetszik, libsi kocsmák félhomályában) merengtem arról, hogy mennyire lehetetlen önerőből, rendes bérből és fizetésből akár egy élet munkájával is előteremteni egy lakásra vagy autóra valót, ha nincs valakinek családi hátszele. Olvasom a hajmeresztő statisztikákat arról, hogyan korrelálnak a hazai fizetések a lakásárakkal, a nemzetközi viszonylathoz képest. És… szorongva a fejemre húzom a takarót…

Na, jó, nem. A gyors ítéletalkotás helyett utánaolvastam az Airbnb szerepének ebben az egész mátrixban, és persze sajnálva azokat az ismerőseimet, akik eddig ebből szerezték be a kereset-kiegészítésüket, rádöbbentem, hogy abszolút szükségszerű lépés a korlátozás. Persze vizsgálandó ez a kérdés abból az aspektusból is, hogy az airbnb-ző kisemberek zsebéből most bizonyos pénzek a szállodaipar oligarcháinak zsebeibe vándorolnak, ettől függetlenül az, hogy a lakástulajdonosok hosszú távú lakáskeresőknek és nem átmeneti szálláskeresőknek adják ki az otthonaikat, leegyszerűsítve ugyan, de pozitív cél.

Szóval amikor az Utcáról Lakásba Egyesület (ULE) pár hete azzal keresett meg minket – Neményi Márton kollégámmal –, vállalnánk-e, hogy a szemléletformáló kampányukhoz hajléktalan vagy lakhatási szegénységben élő emberekről, szociális munkásokról, aktivistákról készítünk portréfotókat, természetesen azonnal igent mondtunk, és belekezdtünk a munkába.

Azokat is érinti a lakhatási szegénység, akik nem is gondolják magukról

Mindig felkészülök a témából, az alanyból, a fotózandó feladat kontextusából, mielőtt nekikezdek egy munkának. Ülök a Google előtt most is, és beírom: lakhatási szegénység Magyarországon. Megnyitom a Habitat oldalát, lássuk a 2018-as jelentést.

Miért 2018? Mert ez a kulcsdátum. Abban az évben lépett hatályba az Alaptörvény és a szabálysértési törvény módosítása, amely utat engedett a hajléktalanság kriminalizációjának, így a szegénység büntetésének.

Megnyitom a bevezetőt: „A 2018-as lakhatási jelentés egyik legfontosabb megállapítása – az utóbbi évekhez hasonlóan –, hogy 

Magyarországon egyre mélyül a lakhatási válság”

– írják.

A jelentés szerint 2018-ban Magyarországon 1,5 millióan éltek olyan lakásban, amelyekkel súlyos lakásminőségi problémák vannak. Ott zajlik most az online oktatás, a távmunka, stb. Nyilván.

Három és fél millió magyarországi lakóingatlan nem felel meg a korszerű műszaki és energetikai szempontoknak. Ezekben az otthonokban nincs áram és/vagy víz és/vagy szigetelés, stb.

Minden harmadik háztartás lakhatással összefüggő anyagi problémákkal küzd, tehát az összjövedelméhez képest irreálisan sok pénzt költ rezsire, bérleti díjra vagy lakáshitelek törlesztőrészleteire. Minden. Harmadik. Háztartás. Küzd azzal, hogy egyáltalán valami tető legyen még a feje fölött.

Akkor gondolja át mindenki, lenne-e pénze most egy lakásfelújításra? Gondolja át mindenki, hány olyan ismerőse van, akinek a fizetésének a legnagyobb része arra megy el, hogy legyen hol laknia.

Hány olyan ismerőse van, akinek, ha megszűnne a munkája, nem tudná kifizetni a következő havi bérleti díjat vagy törlesztőt, vagy hány olyan embert ismer, akinek éppen emiatt kellett visszaköltöznie vidékre a vírus okozta válság miatt.

A válság egyre mélyül, mi pedig pengeélen táncolunk.

Jelenleg évente körülbelül ötvenezer ember veszi igénybe a hajléktalan-ellátás szolgáltatásait, és a leghidegebb éjszakákon is négyezer ember alszik a szabad ég alatt.

Elindul a munka, megismerkedem az Utcáról Lakásba-kampány arcaival. Mindenkinek megkérdezem a történetét, hogyan kapcsolódik az egyesülethez, milyen munkát végez, ha hajléktalanként él, hogy került az utcára.

Az utóbbiak rendkívül kacifántos történetek. Devizahitelek, válások, betegségek, rossz döntések, kihasználások, borzasztó családi tragédiák lefelé tartó spirálban, amiből nagyon nehezen lehet csak kijutni.

Egyre jobban nyílik az olló

De nem csak a hajléktalanokat vagy a düledező házakban élőket érinti a lakhatási szegénység. Magyarországon az emberek 20 százaléka túlzsúfolt lakásokban él, a hitellel rendelkező legszegényebb háztartások jövedelmük 40 százalékát fordítják törlesztésre, és minden tizedik háztartás a jövedelmének negyedét fűtésre és melegvízre költi. Az ULE által is közölt Eurostat és Habitat kutatási adatok szerint

nemcsak a társadalom legszegényebbjei vannak bizonytalan helyzetben, de Magyarországon még a középosztály is bőven érintett a problémában. Hogy is ne lenne, amikor az elmúlt évtizedben az albérletárak közel duplájára nőttek, és a lakások tizennégy százalékának van közüzemi hátraléka, ami az EU-átlag duplája.

Egyetemisták, fiatalok kezdő fizetésekkel szinte biztosan nem tudnak egyedül kifizetni egy albérletet, de ez más, nyugati országokban is így van. A baj csak az, hogy itt később sem lesz könnyebb. Nem a hasamra ütve, hőbörögve mondom ezt, hanem az Eurostatot és a Habitatot olvasva. A 2019-es Éves Lakhatási Jelentésben ez áll:

„Bár 2018-ban és 2019 első felében számos lakáspolitikát érintő kérdésben jelentős változásokat és fordulatokat láthattunk, a lakásszegénység szempontjából az alapvető tendenciák inkább a helyzet romlásának az irányába mutatnak továbbra is. Nincs okunk feltételezni, hogy érdemben csökkent volna annak a két-hárommillió embernek a száma, akiket valamilyen formában érint a lakásszegénység. […] továbbra sem láthatunk olyan jelentős kormányzati programot, amely kifejezetten ezt a problémát célozná. […]

A téli kilakoltatási moratórium ellenére 2018-ban átlagosan naponta 8,8 ingatlan-kiürítés történt.

Mindeközben a kiadó és eladó lakások kínálati árai folyamatosan emelkednek, sőt, 2018-ban egy nemzetközi összehasonlítás alapján az egész világon Budapesten emelkedtek leggyorsabban a lakossági ingatlanárak.

Így bár ingatlanpiaci szempontból Budapest és Magyarország egyre vonzóbb befektetési célpont, a lakhatás területén alig találni olyan mutatót, amely ne a társadalmi egyenlőtlenségek növekedését jelezné.”

A lakhatási válság hosszú távon egyre tömegesebb hajléktalansághoz vezet

Miközben rettenetes az elszegényedés, egyre nagyobb az elidegenedés is. Bár öt alkotmánybíró különvéleménye szerint az Alaptörvény 2018-as hetedik módosítása alkotmányellenes volt, mégis életbe lépett a közterületen tartózkodás általános tilalma. A hajléktalan emberek kriminalizálása és hajléktalanságuk miatti börtönbe zárása már nem ütközik az Alaptörvénybe annak ellenére se, hogy a TASZ szerint a törvény a gyakorlatban ráadásul alkalmazhatatlan is, mert

az ellátórendszer a jelenlegi kapacitása mellett nem képes befogadni azt a rengeteg embert, aki most az utcán él.

Ember embernek farkasa

Habár a hajléktalan emberek bíróság elé citálásának gyakorlata hamar alábbhagyott, az intézkedés mégis súlyos társadalmi károkat okozott. A Csepeli és a Soroksári Önkormányzatok is olyan intézkedéseket hoztak, amelyek lehetetlenné tették a szállóhelyek növelését, illetve az Utcáról Lakásba Egyesület bérházépítési projektjét. 

 

Az ULE 2020 elején Soroksáron vett egy telket, ahova egy háromlakásos sorház építését tervezte. A tervezés közben végig egyeztettek a kerület főépítészével, az engedélyt megkapták az építkezéshez.

A kerületben viszont ősszel valaki a Tiszta Soroksárért Társaság néven szórólapokat kezdett osztani. Azt a valótlanságot állította, hogy ott hajléktalanszálló épül, és riogatta a helyieket, hogy ezzel véget ér a nyugalmuk.

Miután a soroksári lakosokat megijesztették a félrevezető kampánnyal, az ULE sok támogató üzenet mellett kapott két fenyegető telefonhívást is. Mivel ebben a hangulatban nem tudhatják biztonságban a bérlőket, így október 8-án írtak a polgármesternek és a kerületi képviselőknek, hogy elfogadnák egy cseretelek javaslatát. A nyilvános testületi ülésre és a közmeghallgatásra ugyan először nem engedték be az ULE képviselőit a járványhelyzetre hivatkozva, de azóta sikerült az egyesületnek egyeztetnie a polgármesterrel, aki ígéretet tett arra, hogy felbecsülik a telek értékét, és az önkormányzat megvásárolja azt.

A hajléktalanság törvénybe iktatott kriminalizációja és az ezzel egyszerre folytatott, a hajléktalanokat dehumanizáló kommunikáció erősítette azt a szemléletet, hogy a hajléktalan emberek tehetnek a helyzetükről, és hogy a szállókon elegendő és megfelelő hely van azok számára, akik fedél nélkül élnek.

Míg az előbbi állítás puszta általánosítás, az utóbbi egyszerűen nem igaz.

A hajléktalanság legfőbb oka, hogy lakhatási válság van, az átlagbérekhez képest a lakások, albérletek árai megfizethetetlenek. A hajléktalan-ellátás intézményei sokszor elégtelen és embertelen feltételeket biztosítanak, családok nem tudnak együtt maradni, ezért is választják sokan azt, hogy az erdőben vagy az utcán éljenek.

A hajléktalanság nem bűn, rengeteg élethelyzet vezethet a teljes létbizonytalanságba. Onnan kifelé viszont alig van ösvény, de közös társadalmi felelősségünk, hogy ezt az ösvényt szélesítsük, és ne kerítéseket húzzunk fel elé. Minden véghez nem vitt mentőprogram, minden ki nem vetett mentőöv, minden diszkriminatív intézkedés évtizedekkel vet vissza minket valami olyan sötétségbe, valami olyan fokú leszakadt szegénységbe, amit talán a modern történelmünk során még nem is tapasztaltunk.

Vegyük észre, ég a ház. Ha még van egyáltalán.

Képek és szöveg: Chripkó Lili

Az utcáról Lakásba Egyesület érzékenyítő kampányának oldala ITT érhető el.