–

A kórházzal kapcsolatos rossz tapasztalataimnak megfelelően két évvel ezelőtt, amikor a mandulaműtétemre kellett befeküdnöm, folyamatosan olyanokat vizionáltam, hogy mi van, ha soha többé nem ébredek fel az altatásból. A legutóbbi laborvizsgálaton tényleg egy hajszálon múlt, hogy nem ájultam el, mert a nővérke nem talált vénát, keveset ittam, sűrű volt a vérem, megalvadt, háromszor szúrtak meg, mire nagy nehezen le tudták venni a kellő mennyiséget. A végére falfehér arccal ültem, forgott körülöttem a világ, és nyomatékosan megkértek, hogy üldögéljek még egy kicsit, mielőtt megindulok a dolgomra, senkinek se lenne jó, ha a padlóról kéne felmosni. Ráadásul alapjáraton is alacsony a vérnyomásom, sápatag is vagyok, szóval igazából soha nem merült fel, hogy vért kellene adnom. Egészen mostanáig.

Van egy barátnőm, aki rendszeresen eljár vért adni, mert azon túl, hogy másokon segít vele, a véradás a saját szervezetünkre is jó hatással lehet. Számos tanulmány mutatta már ki, hogy csökkenti a rákos megbetegedések, a stroke és a szívinfarktus kockázatát. A barátnőm most megkérdezte, lenne-e kedvem ezúttal vele tartani. Én pedig igent mondtam, mert úgy voltam vele, hogy igazából

az égvilágon semmibe nem kerül, belehalni biztosan nem fogok, minden csak elhatározás kérdése, és nagyjából harminc perc az életemből.

Szociálisan érzékeny embernek tartom magam, eddig is sok jótékonysági kezdeményezésben vettem már részt. Sőt, volt, amit én magam koordináltam, és mindig azt tapasztaltam, hogy az emberek többsége nagyon szívesen segít, ha megkapják a kezdőlökést. Ez lehet annyi, hogy valaki házhoz megy az adományokért, vagy egyszerűen csak nagyon egyértelműen kommunikálja, hogy egy adott szervezetnek, rászoruló családnak mire lenne szüksége. Sokszor pedig az is sokat számít, ha van személyes kapcsolat, tehát elmeséled valakinek a történetét, amelyhez a segíteni vágyók tudnak kapcsolódni, vagy legalább ismerik azt az embert, aki személyesen szállítja el az adományokat.

A menstruációs szegénységről írt cikkem kapcsán merült fel bennem, hogy milyen kevés energiabefektetést igényelne, hogy mindannyian összerakjunk egy higiéniai csomagot, és elvigyük a hozzánk legközelebbi civil szervezetnek vagy alapítványnak, amely kapcsolatban áll rászoruló vagy hajléktalan nőkkel. Mégis nehezen vesszük rá magunkat. Így voltam én is a véradással. (Meg annyi minden mással is. Például napok óta rakosgatom a főzőlapon a fáradt olajat, ahelyett hogy leadnám valahol.) Szóval most összeszedtem magam, regisztráltam, és elmentem vért adni, pedig tényleg be voltam szarva, körülbelül mint a kisgyerekek, amikor fogorvoshoz vagy oltásra kell menniük. Igazából sokkal jobban paráztam, mint amennyire szörnyű volt a valóságban. Az ott dolgozók végtelenül kedvesek és türelmesek voltak, mindent elmagyaráztak, folyamatosan kérdezgettek, hogy jól érzem-e magam, és nagyon hálásak voltak. Tényleg nem volt az egész több fél óránál. Nem mondom, fájt egy kicsit, amikor beszúrták a tűt, de ma megjött az sms, amiben ez állt:

„Köszönjük, hogy véradásával hozzájárult egy beteg gyógyulásához. Az Ön által adott vért a tegnapi napon szállították ki a kórházba. Szép napot! :) OVSZ”

És itt picit könnyeztem. Mert olyan hihetetlen érzés, hogy az a rövid kis idő, amit a szerda délutánomból a véradásra szántam, valakinek tényleg az életét mentheti meg. Olyan jó lett volna, ha a szeretteim, akikhez én a kórházba jártam, megmenthetők lettek volna annyival, hogy ülök egy kényelmes ágyban, nyomogatom a stresszlabdát, és picit fáj, amikor megszúrnak. Az ő kedvükért napokon át is elviseltem volna sokkal nagyobb fájdalmakat is. De hát az élet nem így működik. Viszont lehet, hogy valakinek a nagymamáját, apukáját, húgát, fiát, kollégáját, barátját, a barátnőjének az anyukáját tényleg az menti meg, hogy elmész vért adni. A lét elviselhetetlen könnyűségének paradoxona jut eszembe, hogy annyira semmi és annyira könnyű, és közben olyan nagy dolog. Lehet, a vírus tett ennyire szentimentálissá, de végül is mindegy. Ötvenhat naponta lehet vért adni, nőként egy évben legfeljebb négyszer. Ezen túl rendszeresen fogok járni, és ígérem, a fáradt olajat is leadom jövő héten. Tényleg.

Krajnyik Cintia