Sikerült leválnia híres és zseniális apukájáról – Sofia Coppola 50 éves

–

Fehér, felső osztálybeli, kiváltságos

Ezt mondják ma Amerikában az olyanokra, mint Sofia Coppola, és leginkább azt értik alatta, hogy jobb, ha csöndben marad, mert semmit nem tud az „igazi életről”, a szenvedésről, az elnyomásról, a kirekesztésről. Különben is, évszázadokon át csak ők szólalhattak meg a művészetben – egyetlen „mentsége” tehát, hogy nő, ezáltal mégis kisebbséghez tartozik.

Sofia Coppola azonban kihúzza magát (már amennyire erre képes, mert alapvető testtartása szerény, enyhén görbe), és azt mondja: a kiváltságos életről is van mit mesélni, az sem fenékig tejfel. Minden egyes filmje kiváltságosokról szól, különböző korokban és különböző történetekben, egyvalami azonban közös bennük: az elidegenedettség érzése. A magány, a melankólia, az elszigeteltség. Erről tud mindent Sofia Coppola, ezt meséli újra meg újra, ezért kapott első nőként Oscar-díjat a legjobb forgatókönyv kategóriájában, és ezért lett minden idők eddigi legfiatalabb rendezőnője, akit rendezői kategóriában Oscarra jelöltek. Mert ezek univerzális érzések, a létezés lényegét érintő problémák.

Úgyhogy hagyjuk is, amit a fejéhez vághatnánk, hogy Hollywood arisztrokráciájába született, hogy az anyatejjel szívta magába a filmezést (első forgatása csecsemőként A keresztapa I. keresztelő-jelenete volt), hogy már gyerekként beutazhatta az egész világot (mivel az apukáját folyton elkísérte a forgatásokra), hogy a legmenőbb sulikba járhatott, és a legmenőbb barátai voltak (Zoe Cassavetestől Marc Jacobsig), sőt még az első férje is a korszak egyik legnagyobb tehetségű alkotója, Spike Jonze klip- és filmrendező volt. 

Elég csak megnézni az „Elveszett jelentés”-t, amit vállaltan a saját élményei ihlettek, hogy megértsük, ettől még mindig érezheti magát valaki elveszettnek, láthatatlannak, esélytelennek.

És máris olyasmiről mesél, amivel mindenki tud azonosulni, pedig ezt még ő maga sem hitte el, amikor nekivágott

Egyszerűen csak úgy érezte, muszáj megcsinálnia, hajtotta valami belülről. Addigra volt már egy filmje, ami kellő figyelmet kapott (az Öngyilkos szüzek), és ezáltal elegendő visszaigazolást is arról, hogy van értelme ezen a területen próbálkoznia, lehet bátorsága a legendás apja nyomdokaiba lépni – egyfelől. Másfelől meg valami teljesen mást csinálnia.

Sofia Coppola azelőtt csak egy álmodozó lány volt, akinek nem jött be a színészet (amikor beugrott Winona Ryder helyébe A keresztapa III-ban, a kritikusok ízekre szedték), a fotózás, az írás, a divattervezés… mindenféle művészeti ágban kudarcot vallott, legalábbis a saját elvárásai szerint. Aztán kezébe került az Öngyilkos szüzek című regény Jeffrey Eugenidestől, és úgy érezte, látja maga előtt. Először csak ki akarta próbálni, hogy meg tudna-e írni belőle egy-két filmjelenetet, aztán nem bírta abbahagyni. És azt mondják, már az első forgatásán sem volt ideges (igaz, addigra egy-két kisfilmen, videón már túlvolt, meg hát… forgatásokon töltötte az egész gyerekkorát, ez volt a komfortzónája), kellemes, bizalommal teli légkört tudott teremteni. Hangos szót tőle nem hallani, de elég fura is lenne a filmjei ismeretében, amik szinte mindig csendes, érzékeny, rebbenékeny alkotások. (Mondom, „szinte”, mert azért van kivétel.)

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tudná egészen pontosan, mit akar

És azt is, hogy kikkel. Még a pályája elején kapta azt a tanácsot, hogy alakítson ki maga körül egy megbízható csapatot, így azóta vannak fix alkotótársai, például Anne Ross látványtervező vagy Sarah Flack vágó (de az operatőröket is ritkán cseréli), a színészek közül pedig Kirsten Dunst (aki az életben is barátnője) vagy Bill Murray.

Ám ami végképp meghatározza a stílusát, hogy nem a nagyléptékű, epikus történetekre utazik (mint az apja régen), hanem kifejezetten az apró emberi gesztusokra, a kapcsolatokban rejlő finom változásokra. Ezt például tekinthetjük (de nem muszáj) nőies megközelítésnek.

Ugyanakkor maga mondja, hogy neki is szüksége van a változatosságra, ezért minden filmje után valami teljesen ellenkező történet vonzza: az Elveszett jelentés után (ami egy kortárs történet Japán fővárosában) egy burjánzó látványvilágú, nagy költségvetésű, kosztümös filmet akart készíteni (ez volt a Marie Antoinette), azután pedig megint valami „minimál-filmet”, kamaradrámát – és mivel az előbbinek egy kamaszlány volt a főhőse, a Made in Hollywood így lett egy kiégett, életközepi válsággal küzdő férfi filmje (akit Stephen Dorff alakított). Aztán megint a tinédzserek vonzották, és a fékevesztett tombolás – ebből született a Lopom a sztárom, onnan pedig megint visszavágyott a múltba egy valódi közösségbe, valódi értékekhez, így született a Csábítás. Végül aztán visszatért a mai korba, és az apa-lánya kapcsolatról elmélkedett – hol másol, mint a New York-i kiváltságosok köreiben –, ez volt a legutóbbi filmje, a Felkeverve, amivel talán azt üzente: mára sikerült leválnia az apukájáról.  

A paletta színes, mégis minden filmjét áthatják közös vonások

Például olyan nagytotálok, amikben az ember kicsinységét, kiszolgáltatottságát érzékeljük, és egyáltalán: a tér és az ember viszonyát. Vagy épp az ellenkezője: olyan apró részletek, amik látszólag jelentéktelenek, de attól, hogy külön snittben kiemelik őket, jóval többet mondanak. Ebből a kedvencem például, amikor az Elveszett jelentésben (amit talán a legtöbben láttak a munkái közül) egy tűzriadó miatt mindenkit kiterelnek a luxusszállodából, és a két főhősünk, a középkorú Bob (Bill Murray) és a fiatal Charlotte (Scarlett Johansson) összenéznek az utcán fagyoskodva, köntösben.

Váltanak pár szót, majd Charlotte lepillant a földre, és meglátja, hogy Bobnak a szállodai papucsból kilógnak a lábujjai – ettől máris olyan esendő lesz, akin megesik a szívünk. De ugyanígy (vagy még inkább) jelentős a film nyitójelenetében Scarlett Johansson áttetsző rózsaszín bugyija, ami korántsem a szexusát emeli ki, hanem éppen az ellenkezőjét: a tisztaságot, ártatlanságot.

És még sorolhatnánk ilyen részleteket minden filmjéből, amik megmutatják, hogy egy olyan alkotó készítette őket, aki tud olvasni a rejtett részletekből. Akinek ezekből áll össze a történet, ezek fedik fel előtte az embert.

Mert olyan alkotót még tudunk mondani, akinél a film esztétikája, vagyis a legapróbb részletekig megtervezett látványvilága valósággal gondolati szintre emelkedik, és intellektuális síkot képez (például Wes Andersont, aki Coppola jó barátja), de ott a lélek általában háttérbe szorul. Coppolánál pedig az esztétikai minőség és a lélek finom rezdülései egymást segítik és kiegészítik.

Ezért aztán kicsit úgy vagyok vele, hogy bár lehet a filmjeit elemezni, szét lehetne szedni mindegyiket ízeire, és megvizsgálni, melyik döntés mögött milyen szándék húzódott meg (ami kétségtelenül intellektuális teljesítmény), de a legfontosabb, hogy érzéki szinten átadjuk magunkat nekik. Mert tele vannak érzékiséggel, azok mögött pedig megbújik az emberismeret és a világnézet is. Én így nézem őt az interjúkban is, amiket adott, és egy végtelenül kulturált, finom nőt látok, akinek el tudok veszni a gesztusaiban, a hanghordozásában, a szeme villanásában, és ezekkel legalább annyit üzen, mint a szavaival. Legyünk nyitottak és figyelmesek erre a megfoghatatlan szférára, mert ott történnek a csodák – talán ezt üzeni.      

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images/Gisela Schober