Nem kell mindenkinek megváltani a világot, tiszta sor, még akkor sem, ha a puszta szórakoztatásnál azért többet akar. Sofia Coppola például az a rendező, aki mindig „kis sztorikban” gondolkodik, finom rezdülésekben, a lélek mélyén kavargó érzelmekben, halk drámákban. Női filmes, aki egész máshogy nyúl a témáihoz, mint a férfiak, sőt, általában már a témaválasztása is női érzékenységre vall, de vitathatatlanul karizmatikus alkotó. Illetve bocsánat, dehogy is „de”. Karizmatikus női alkotó, akinek felismerhető stílusa van. Nem hajlandó beszállni a nézők ingerküszöbének ostromába, továbbra is lassú tempójú, kifinomult ízlésű filmeket készít. Lehet persze kivételt találni a életművében, ott van a Lopom a sztárom, de éppenséggel az volt az eddigi legnagyobb kudarca. Vissza is tért a régi hangszínéhez, csöndesen elszánt modorához.

Thomas Cullinan Csábítás című története látszólag tökéletes alapanyag számára: egy elszigetelt női közösségről szól, amelybe belecsöppen egy férfi, és ezáltal feje tetejére áll az életük. A regényből egyszer már készült filmváltozat A tizedes háreme címmel 1971-ben – ám már a címből is látszik, hogy egész más megközelítésből, annál is inkább, mert azt egy férfi (Don Siegel) rendezte. Coppola finomsága és érzékenysége nemcsak a történet rafináltabb ábrázolásában mutatkozik meg, hanem abban is, hogy még a férfi főhőssel szemben is empatikusabb. Mindenkit meg akar érteni, senki felett nem ítélkezik, egy olyan történetet mesél el, amibe kódolva van a tragédia.

Rögtön a film elején úgy ábrázolja a déli leánynevelő intézet életét az amerikai polgárháború harmadik évében, mint ahol bármikor robbanhat a bomba. A fülledt hangulatú természetképek és a danolászó kislány már a kezdő snittekben feszültséget rejt.  A maroknyi nő, élén a tanintézet igazgatójával és az udvarház tulajdonosával, Martha asszonnyal (Nicole Kidman) túl régóta vergődik a túlélés napi küzdelmében, túl régóta nem látott férfit vagy bárkit a külvilágból, túlságosan ingerszegény és szürke az életük, viszont túl sok erőfeszítést igényel. Az éneklő kislány a vacsorához szükséges gombaszedés közben talál rá az ellenség sérült katonájára, majd hazavonszolja.

A méhkas azonnal felbolydul – végre történik valami, végre férfi van a háznál, végre van miért felöltözni, van miről beszélgetni, és van miért egymásnak esni.

Coppola ábrázolásában McBurney tizedes (Colin Farrell) előbb a túlélése érdekében bánik gavallérként a hölgyekkel, aztán meg már élvezi, hogy úgy csavarja az ujja köré őket, ahogy akarja. De nyilvánvaló, hogy ha csak egyet választana, akkor is meglenne a baj. Ennek a helyzetnek nincs jó megoldása, ahhoz túl sok az elfojtás benne.

A konfliktus azonban csigalassúsággal bontakozik ki, Coppola ráérősen építkezik. Mint Martha asszony a tizedest, úgy ő is a saját foglyának tekint minket, és szigorú takarékossággal adagolja az impulzusokat. Mire felgyorsul a tempó, néhányunkat már elveszítette, de nem érdekli. Ha nem ismernénk a korábbi munkáit, foghatnánk a korra is, amelyről mesél: százötven évvel ezelőtt bizony így telt az idő, ennyi inger jutott a vidéki úrinőknek, nem csoda, ha beleőrültek. Nemcsak szexuálisan voltak kiéhezve, de ugyanannyira intellektuálisan is: alig valamit láttak a világból. De ez nem mentség arra, hogy Coppola filmje nem tölti be a mozitermet, mert akkor sem szegez a székhez, amikor lendületbe jön a cselekmény.

Egy-egy pillanat, pillantás vagy mondat ugyan megtalálja a helyét, és végigvonul a filmen egy meglehetősen szarkasztikus humor (amitől még nem válik sötét komédiává), de az egészből mégis hiányzik az erő és a cél. Nincs az szemetgyönyörködtető látvány, vagy csiszolt színészi játék, ami pótolni tudná, hogy a film szándéka szertefoszlik. Rendben, hogy semmi sem fekete-fehér, nem avatjuk hőssé a nőket, de nem is ítélkezünk felettük, és ugyanígy a tizedes figurája sem írható le bántalmazóként vagy áldozatként, de mégis

minek mesélték el a sztorit? Mit akartak vele mondani? Hogy sok lúd disznót győz? Hogy a frusztráció agressziót szül?

Vagy hogy a háború mindenkit kiforgat önmagából, a kétségbeesett katonát éppúgy, mint a hátországban meghúzódó nőket és gyerekeket?

Coppola egyik mellett sem határozza el magát, egyiknek a hátterét sem dolgozza ki, mindegyikbe csak belekap, és a felszínt kapargatja. Az utolsó képben hosszan mutatja az immár titkokkal terhelt leányneveldét a zárt arcú bentlakóival, és a kép alatt megint a fátyolos hangú kislány énekel – érezni: ennek most nagy súlya kellene, hogy legyen. De hiába, nincs ott. Coppola cannes-i rendezői díja csak annak szólt, hogy jól mozgatta a kamerát, tudott atmoszférát teremteni, és a színészeket is ízléssel instruálta, de ahhoz már nem volt benne elég tehetség, bölcsesség vagy emberismeret, hogy megmutassa: miért is mesélte el ezt az egyszerű kis történetet. Így pedig nincs, amit hazavigyünk magunkkal.   

A film alapjául szolgáló könyv megjelent az Athenaeum kiadónál.

 

Gyárfás Dorka