–

Ha valaki ennyire régen (vagy sohasem) látta volna a filmet: ebben a némileg abszurd, még inkább melankolikus, romantikus vígjátéknak címkézett történetben egy, a magányos kislány korában a hatalmas fantáziájába bújó, az emberi kapcsolataiban félénk fiatal lány, Amélie Poulain kívülről egyhangú, belülről izgalmas hétköznapjai zajlanak. Egy sorsfordító nap váratlan felfedezése (egy negyven évvel korábbi kisfiú „kincses” doboza) után Amélie megfogadja: ha az egykori kisfiút megtalálva sikerül örömöt szereznie, onnantól titkos jótevőként és őrangyalként fog boldogságot hozni ismerősnek és ismeretlennek. Mindezt igen változatos és vicces eszközökkel éri el.

Nehezen megközelíthető apját úgy lendíti ki érzelmi katatóniájából és veszi rá régi álma, egy világkörüli út megvalósítására, hogy az éjszaka leple alatt ellopja a kerti törpéjét, ami aztán rendszeresen feltűnik a világ számos pontjáról, egy stewardess barátnője segítségével küldött képeslapokon.

Munkahelyén, a Két Malom kávéházban némi mesterkedés árán sikerül összehoznia hipochonder kolléganőjét egyik különösen féltékeny törzsvendégükkel. A házmesternőjük depresszióját egy állítólag 40 éve elkallódott, majd váratlanul megkerült (hamis) levéllel gyógyítja, amelyben az elhunyt, egykori csalfa férj szerelméről biztosítja, túlvilági vigaszként.

A kissé együgyű, de jószándékú segédjét rendszeresen megalázó zöldségesen is kreatív módon (és valljuk be, élvezettel) áll bosszút – inkább nem árulom el, hogyan, ha valaki kíváncsi, és jót akar magának, nézze csak meg (újra) a filmet. Amélie tehát mindenkin segít – csupán valahogy magán nem tud, vagy csak nagyon nehézkesen. A végső lökést végül a szomszédból baráttá váló „üvegember” adja, aki ritka betegsége miatt évtizedek óta nem hagyta el lakását – ahogyan Amélie sem meri elhagyni biztonságos és kiszámítható fantáziabirodalmát egy valós kapcsolatért. 

„Meg akartuk mutatni, mennyi energia és élni akarás van a magyar művészetben” – Interjú Somogyi Hajnalkával, az OFF-Biennále alapítójával

Kult – 2021. április 24. – GyD

 

Amélie ugyanis beleszeret valakibe: egy ismeretlenbe, aki fotóautomaták körül eldobott igazolványképeket gyűjt szenvedélyesen. Róla megtudjuk, hogy a neve Nino Quincampoix, és egyrészt szellemvasúti kísértetként, másrészt egy szexbolt némileg elvarázsolt alkalmazottjaként keresi a kenyerét. Nino egy, a fényképeken rendszeresen feltűnő idegen rejtélyét kutatja megszállottan. Amélie nem hazudtolja meg magát, és nem megy oda csak úgy egyszerűen a fiúhoz – ez sem hozzá, sem a rendezőhöz, Jean-Pierre Jeunet-hez nem illene. A részletekért ismét csak a filmet ajánlanám.

Ha jobban belegondolunk, e film univerzumában minden szereplőnek van kisebb-nagyobb mániája, rögeszméje vagy neurotikus tünete.

A végletesen zárkózott Amélie ugyanakkor igazán tudja értékelni és élvezni az élet apró örömeit, legyen az akár a crème brûlée (ejtsd: krem brülé – francia édesség) kemény tetejének feltörése kiskanállal, akár kacsázás kavicsokkal a Saint-Martin-csatornán. Mindezt egy eltúlzott színekkel (szinte minden zöldes és pirosas), meleg fényekkel ábrázolt, némileg képeslap-hangulatú varázsvilágban.

Tudjuk, hogy az Amélie… óriási közönségsiker lett – minden idők ötödik legnézettebb francia filmje világszerte, számos díjat bezsebelt (többek között négy Césart és két BAFTA-t is), és még többre, egyebek között öt Oscarra is jelölték.

Tudjuk, hogy a címszereplőt játszó Audrey Tautou egy csapásra nemzetközi hírnévre tett szert, több amerikai szuperprodukcióban és számos francia filmben szerepelt, bizonyos években a legjobban fizetett francia színésznő lett. Sokan és sokat tudunk a filmről – én most néhány, talán kevésbé ismert érdekességet próbáltam összegyűjteni.

A női főszereplő

Jean-Pierre Jeunet a főszerepet eredetileg Emily Watsonnak szánta, miután lenyűgözte a Hullámtörés című filmben nyújtott alakítása. Az angol színésznőnek azonban nem kielégítő a franciatudása, és az időbeosztása miatt sem tudta vállalni ezt a megbízást. Felmerült Vanessa Paradis neve is (aki Franciaországban kultikus színésznőnek és énekesnőnek számít, Magyarországon már inkább Johnny Depp egykori társaként és két gyermekének anyjaként ismert), aki viszont a Bliss című albumának megjelenése miatt volt kénytelen visszautasítani az ajánlatot. Jeunet látta Audrey Tautou-t a Vénus Beauté (Institut) című filmben, és elhívta próbafelvételre. Itt már néhány másodperc elég volt, hogy megérezze: igen, ő az! A többi pedig már filmtörténelem.

Ugye senki nem tudná elképzelni Amélie-t Audrey Tautou ártatlan őzikeszeme és végtelen bája nélkül?

Kérdés, hogy maga a színésznő vajon mit gondolhat most, a negyvenes éveiben erről. A kétezres években szárnyalt a karrierje, de hasonló sikert egyelőre nem sikerült aratnia. A 2010-es években, úgy tűnik, némileg háttérbe vonult, és inkább kisebb szerepeket vállalt el. A magánéletéről viszonylag keveset hallunk. Annyi bizonyos, hogy 2019-ben egyedül fogadott örökbe egy vietnámi kislányt.

A férfi szereplő 

Amélie hasonlóan bolondos szerelmét, Nino Quincampoix-t Matthieu Kassovitz játssza. A színész-rendező-producer neve kevésbé fonódik olyannyira egybe az Amélie…-vel, mint a címszereplőé, de a nemzetközi ismertségén mindenképpen nagyot lendített. Ő az 1995-ös A gyűlölet című rendezésével (és a filmbeli alakításával) robbant be a köztudatba, ami nemcsak filmként jelentős, de témájának, a franciaországi, főként szegények és zömmel bevándorlók második és harmadik generációja által lakott, gettószerű külvárosok problematikájának a megközelítésével is – meg is nyerte vele a legjobb rendezésért járó díjat a cannes-i filmfesztiválon. Az Amélie… óta több amerikai és jó pár francia produkcióban szerepelt színészként is.

Utolsó rendezése 2011-es, filmjének sikere nem volt egyértelmű, ezután ő tett is néhány keresetlen megjegyzést a Twitteren a francia filmiparra, úgy en bloc. Számunkra azonban a gyökerei is izgalmasak.

Édesapja nem más, mint a Magyarországról kivándorolt francia rendező-forgatókönyvíró, Peter Kassovitz, aki zsidó származása miatt a háborút egy katolikus családnál vészelte át, 1956-ban, 18 évesen pedig elhagyta Budapestet. Nagyapja Kassowitz Félix, azaz „Kasso”, a deportálást is megjárt karikaturista és grafikus. 

Helyszínek

Noha az Amélie… olyannyira kötődik a Montmartre-hoz és Párizshoz, hogy több nyelven, például angolul is Amélie from Montmartre címmel forgalmazták, valójában más francia település is felbukkan a filmben. Amélie ugyanis a párizsi régió egy kisvárosában nevelkedett fel. A filmbeli narrátor Enghien-les-Bains-t említi ugyan, de a filmet valójában Eaubonne-ban forgatták. Itt játszódnak a kislány Amélie jelenetei, ide jár vissza hétvégenként meglátogatni egyedül élő édesapját, és innen indítja útnak az elhíresült kerti törpét is. A filmben látható ház (63 Rue des Callais, 95600 Eaubonne) ma 90 éves tulajdonosa szerint, amikor a forgatási helyszínt kereső csapat napokig gyanúsan körözött a háza körül, nem tudván mire vélni a dolgot, még a rendőrséget is értesítette a „gyanús mozgolódásról”. A forgatás maga öt napig tartott. Miután a filmben szereplő kerti törpét a stáb magával vitte, a tulajdonos kitett egy saját, csúnyácska műanyag törpét – de még annak is lába kelt. Ki tudja, azóta merre csavarog…

Kritika és fogadtatás

A film a túlnyomóan lelkesedő kritika mellett kapott fanyalgó reakciókat is. Néhányan kifogásolták, hogy a Párizsról festett képe túl meseszerű, egy gyermeki, idilli, soha nem volt, nosztalgikus világot idéz – mindenesetre nem olyat, amilyen 2001-ben a Montmartre volt. Ez igaz is, Párizs akkoriban nem ilyen volt, tapasztalatból megerősíthetem. De bűn-e ez? Számonkérhetjük-e egy fikciós alkotáson, hogy nem eléggé realista? 

Mások arra hívják fel a figyelmet, hogy nem eléggé tükrözi a korabeli francia társadalom sokszínűségét, és az egyetlen, marokkói gyökerekkel is bíró színész, a rendkívül népszerű Jamel Debbouze figurája is tipikusan francia keresztnevet (Lucien) visel. Ez is igaz. A francia népesség összetétele ennél jóval komplexebb, izgalmasabb. Ha ennek megmutatását várjuk ettől a filmtől, valóban nem korhű. Lehetséges, hogy mai szemmel már Jeunet is árnyaltabban közelítene ehhez a kérdéshez.

A fotóautomata rejtélyes szelleme – amikor valóság és fikció egymásba ér

Nino Quincampoix a fényképautomaták környékén elhajított, elrontott igazolványképeket gyűjti és rendszerezi albumba, többször felbukkan azonban egy kopasz férfi, aki a város számos pontján rendszeresen dob ki tökéletes fotókat is. Nino nem érti, és mindenáron szeretné megfejteni a rejtélyt. Amikor elhagyja egyik albumát és Amélie megtalálja, élénk képzelőtehetsége egy szellemmel magyarázza a fura jelenséget, ami csak a vaku hatására válik láthatóvá. Aztán egy véletlen találkozás felfedi a titkos férfi kilétét. Ugye emlékszünk?

Azt gondolhatnánk, hogy ez az epizód ismét az író fantáziájának tipikus teremténye – de nem. Itt a valóság ihlette a fikciót.

Történt ugyanis, hogy egy francia szerző, Michel Folco, párizsi sétáin, miközben a földet nézte, nehogy kutyaürülékbe lépjen, egyszer csak megpillantott egy eldobott igazolványképet, amely egy kislányt ábrázol. Felvette, és onnantól megszállottan gyűjteni kezdte az elrontott fotókat. Mindennap vadászkörútra indult, és igyekezett gazdagítani a kollekcióját. 1983. december 18-án találta meg az első fotót arról az arcról, amely aztán egy éven át kísérte és kísértette. Végül egy napon egy elromlott automatából kilépett a férfi, és ő volt a titkos arc. Kiderült róla, hogy… nem, nem lőjük le a poént, nézzétek csak meg (újra) a filmet!

Később Folco elmesélte ezt a történetet egy szomszédjának, aki történetesen nem volt más, mint Jean-Pierre Jeunet. A rendező lecsapott a sztorira, Folco pedig beleegyezett, hogy egyszer beleírja valamelyik filmjébe. Egy soha meg nem valósult, Golden Dream című forgatókönyvében meg is jelent egy Charlie nevű figura, aki igazolványképeket gyűjtött. Közben Jeunet más filmeket készített el (Delicatessen, Elveszett gyerekek városa, Alien 4), és aztán eljött Amélie – és a fotóautomata-szellem ideje is.

Amélie hamvas arcát ma már néhány szarkaláb barázdálja. Mi sem lettünk fiatalabbak. De biztos vagyok benne, hogy azóta sokan vagyunk, akik még tudatosabban, élvezettel éljük meg az apró örömeit. Hiszen Amélie-től tudjuk: „Az élet fura. Amikor gyerekek vagyunk, az idő csigalassúsággal telik, aztán egyik napról a másikra 50 évesek vagyunk. És minden, ami a gyerekkorunkból megmarad, elfér egy kis dobozban. Egy kis rozsdás dobozban.”

Valamint: „Életünk elrontása elidegeníthetetlen jogunk.”

Kis Zsuzsa

Források: ITT, ITT és ITT