„Meg akartuk mutatni, mennyi energia és élni akarás van a magyar művészetben” – Interjú Somogyi Hajnalkával, az OFF-Biennále alapítójával

–

Gyárfás Dorka/WMN: Az OFF-Biennále idei programja mintha azt üzenné, hogy művészettel meg lehet váltani a világot. Tényleg hiszel ebben? 

Somogyi Hajnalka: Abban hiszek, hogy a művészet képes megváltoztatni a gondolkodásunkat, ami tulajdonképpen minden változás első lépése. A művészet olyan személyességgel, közvetlenséggel tud új információkat az emberek elé tárni, amilyet az újságírás vagy a tudomány nem feltétlenül engedhet meg magának. Olyan érzelmi erővel hathat, ami képes a dolgokat új megvilágításba helyezni.

Gy. D./WMN: Csak az utóbbi évtizedekben sokan érzik úgy, hogy a kortárs művészet annyira eltávolodott a hétköznapi nyelvünktől és kommunikációnktól, hogy szinte értelmezhetetlenné vált. Nem értik, mit akarhat kifejezni, és ez elég frusztráló.

S. H.: Egyrészt a szakma feladata, hogy ha valaki belép egy ilyen térbe, akkor kapjon kapaszkodókat és olyan nyelven szólítsák meg, ami elér a befogadóhoz és bátorítja őt – ez az OFF-Biennálénak mindig fontos célkitűzése volt. Másrészt pedig igyekszünk az emberek elébe menni, hogy ne kelljen betérniük egy galériába ahhoz, hogy művészettel találkozzanak, tehát kimegyünk a köztérre, és próbálunk szélesebb közönséget megszólítani.

Azt hiszem, az emberek csak attól félnek, amit nem ismernek, ezért tűnik távolról riasztónak a kortárs művészet. De ha megállnak egy ilyen köztéri projekt előtt, vagy belépnek egy ingyen látogatható galériába, akkor rá fognak jönni, hogy egyáltalán nem olyan idegen világ ez, hiszen itt a kortársaink nyilatkoznak meg a mindannyiunkat érintő kérdésekben.

A műalkotások több regiszterben szólnak: mást mondanak egy szakembernek, mint egy laikusnak vagy egy műkedvelőnek, de nem hinném, hogy megközelíthetetlenek lennének. Csak az a baj, hogy nem találkozunk vele az oktatásban: valahol a XIX. században megállnak az iskolában szerzett ismereteink. De az OFF éppen azért van, hogy szélesebb körrel is megismertesse a mai alkotókat és alkotásokat. 

Gy. D./WMN: Tudsz mondani olyan projekteket, amikkel a következő hónapban az utcán találkozhatunk?

S. H.: Persze. Van például egy több éve futó közös programunk a berlini ERIAC-kal (European Roma Institute for Arts and Culture), a RomaMoMA, aminek keretében a Független Színház tart egy utcai előadást, és emellett Oláh Norbertnek lesz egy installációja a Tavaszmező utcában, a volt Roma Parlament épülete előtt. Aztán lesz egy Kis Olvasztótégely című projektünk is – amit eredetileg színházban tartottunk volna, de a Covid miatt az alkotók, Pálinkás Bence és Böröcz Judit átalakították, és hangjáték lett belőle, amit a természetben kell hallgatni, a hangfájlt pedig a honlapunkról lehet letölteni. Ez azt a témát járja körül, hogy milyen nemzetelképzelések voltak Európában, amik nem etnikai alapon határozták meg ezt a fogalmat – aminek történelmi háttere az 1848-as népek tavasza. 

Vagy lesz egy olyan helyszínünk is Pesthidegkúton, ahol egyedül lehet lenni méhekkel, az Architecture Uncomfortable Műhely alkotása. Ez részben egy mesterséges kaptár, részben meditációs tér lesz, amiben a méhek egy ráccsal vannak elválasztva az érdeklődőktől, az ember mégis egyedül lehet velük, egyszerre ugyanis csak egy ember tartózkodhat az építményben. Létrehozunk egy hatalmas hőlégballont is használt zacskókból a nemzetközi Aerocene közösséghez csatlakozva, amit május 22-én felreptetünk pusztán a nap és a szél energiáját használva.

Gy. D./WMN: Már ennyiből is látszik, hogy a művészet ma nem a gyönyörködtetésről szól, hanem arról, hogy aktuális problémákra világítson rá.

S. H.: De hát mindig is erről szólt! A legrosszabb szalonművészettől eltekintve mindig az volt a célja, hogy kérdéseket vessen fel és új perspektívákat mutasson. Elgondolkodtasson olyan problémákról, amiket amúgy nem rágunk végig, mert rutinszerűen viszonyulunk hozzájuk, és természetesnek vesszük a társadalomtól vagy a hatalomtól készen kapott válaszokat. 

A művészet társadalmi funkciója sosem a gyönyörködtetés volt. Nem azt mondom, hogy soha nem gyönyörködtethet, de ha jó művészetről, valódi művészetről beszélünk, akkor a mű nem lehet csupán szép, valami ezen túlmutatót is hordoznia kell.

A szépséget legfeljebb valamilyen gondolat kifejezésére használják, például az ideálisról gondolkodtatnak el általa.

Gy. D./WMN: Az OFF-on megjelenő művészeket felkéritek az eddigi munkáik alapján, hogy hozzanak létre erre az alkalomra valami újat, vagy meglévő projektekből mazsoláztok, amiket egy ernyő alá rendeztek?

S. H.: Egyik sem. A kurátori stábunk még 2018 tavaszán kiírt egy pályázatot – a biennálé megrendezésére eredetileg 2020 őszén került volna sor –, és pár független művészeti szakemberrel kiegészülve kiválasztottuk a győztes projekteket. Amikor ezek megvoltak, akkor, ahogy a korábbi kiadások esetében is, kiegészítettük őket néhány további projekttervvel, amelyek jól illeszkedtek, fontos aspektusokat adtak hozzá a meglévő ötletekhez. Idén a biennálé más funkciót tölt be, mint az első két alkalommal: most nem egy ernyőként működünk meglévő, önállóan megvalósuló alkotások felett, hanem producerként állunk mögöttük. Ez azt jelenti, hogy sokkal kevesebb projektet viszünk ugyan (az első alkalommal még száz fölött volt a számuk, most tizennégy van), viszont minden kiválasztott terv megvalósulását az első lépésektől fogva kísérjük és segítjük, és vagy részben, vagy teljesen finanszírozzuk is őket. A mostani programban jellemzően fiatal alkotókat találunk, akiket a tapasztalatainkkal is segítünk. Ez egy teljesen új struktúra. 

Gy. D./WMN: És hogy látod, egy év karantén után mekkora élmény a kortárs művészeti szcénának, hogy végre történik valami, megtartanak egy fesztivált?

S. H.: Amellett, hogy gyakorlati kényszer sem engedi, hogy tovább halasszuk a biennálét,

nagyon fontos, hogy ezek a független hangok megszólalhassanak ebben a lefojtott, eseménytelen időszakban, mint a mostani. Úgy gondoljuk, ez fontos a közönség számára.

Természetesen minden helyszínünkön betartjuk az aktuális járványügyi korlátozásokat, hogy senkinek se veszélyeztessük az egészségét.

Gy. D./WMN: És neked milyen volt ez az egy év?

S. H.: Én minden biennáléra azt hiszem, hogy ez a legnehezebb, és a következő már biztos könnyebb lesz. Egy ilyen ambíciójú projektet civil szervezetként megvalósítani nem könnyű. A stáb kilencven százalékának van másik állása, úgyhogy már eleve az, hogy ezeket a rettenetesen elfoglalt, egyszersmind nagyon elkötelezett embereket újra és újra összehívjam, nem kis feladat. Mi gyakorlatilag csak úgy csinálunk, mintha lenne egy infrastruktúránk, mintha egy intézményt működtetnénk, pedig valójában kis túlzással csak egy nyomtatónk és egy projektorunk van. Az államhoz deklaráltan nem fordulunk segítségért, és új szervezetként nemzetközi pénzekre nehéz pályázni. Amíg nem ismerik az embert, ehhez bizonyítani kell – nagyjából most, hat év után érkeztünk el ahhoz a pillanathoz, hogy nemzetközileg is van hitelünk, így nagyobb, európai forrásokból gazdálkodó konzorciumokhoz is betársulhatunk. 

A magántámogatás elnyerése pedig azért jelent kihívást, mert Magyarországon a kortárs művészet nem része az emberek életének, és ezzel így vannak a nagy vállalatok döntéshozói is – nincs itthon kultúrája a magánmecenatúrának.

A kortárs művészet patronálása utoljára a két világháború közötti időkben virágzott nálunk – mindkét félnek sokat kell változnia, tanulnia, amíg ezek a hidak újra kiépülnek.

Gy. D./WMN: Ugyanakkor azt is lehetett hallani (amiről ITT írtunk korábban), hogy a kortárs művek vásárlása fellendült a járvány alatt. Mintha elkezdett volna ez menő lenni… 

S. H.: Így van, ez részben kormányzatilag motivált folyamat, és sok szempontból örvendetes, bár elsősorban a hatvanas években fiatal alkotókat érinti, nem a mai tehetségeket… Meg aztán vásárolni és egy nonprofit művészeti projektet támogatni nem ugyanaz. Onnan, hogy valaki megvásárol egy művet, eljutni odáig, hogy valaki a közjó érdekében, vagy gyűjtőként a kortárs művészet ázsiójának emeléséért támogasson egy kormányzat által nem támogatott projektet, hosszú út vezet. A megtérülés ugyanis nem ugyanaz.

Gy. D./WMN: És az, hogy egyedüli magyarként, sőt egyedüli kelet-európaiként felkerültél egy olyan rangos listára, mint az Art Review válogatása a kortárs művészeti szcéna száz legbefolyásosabb embereiről – ez sem lendített az OFF finanszírozhatóságán?

S. H.: Ezt azért nem lehet rögtön készpénzre váltani. Mindemellett azt is el kell mondanom, hogy van az OFF körül egy kicsi, de folyamatosan bővülő támogatói kör, ők a kezdetek óta sokat segítenek. Vannak köztük gyűjtők is, mások meg pusztán a jó ügyet értékelve állnak mellénk.

Gy. D./WMN: És ők ezt önzetlenül teszik, vagy profitálnak is belőle valamit?

S. H.: Aki az elmúlt időszakban kortárs magyar műveket vásárolt, annak érdekében áll, hogy a kortárs magyar művészet éljen és virágozzon – pénzügyileg is. Márpedig jelenleg az OFF-Biennále a legláthatóbb magyar művészeti projekt a nemzetközi színtéren, ez tud a legnagyobb figyelmet generálni. És amit emellé tudunk garantálni nekik, az az exkluzív bepillantás a színfalak mögé: információk, tárlatvezetések és élmények, amik nélkülük nem lennének elérhetők. Emellett ezek az emberek értik, hogy miért fontos a munkánk, és mind szenvedélyesen szeretik a művészetet, jellemzően nem is befektetési céllal vásárolnak.

Gy. D./WMN: Azért úgy tűnik, hogy neked ez hatalmas küzdelem, amire talán nem is voltál felkészülve, amikor belevágtál…

S. H.: Az egyik lépés jön a másik után… amikor elkezdtük, akkor nyilván nem láttuk még a volumenét. 2013 végén vetettem fel az alapötletet pár régi kollégámnak, 2014 elején kezdtük el szervezni:

eredetileg egy olyan programot akartunk létrehozni, amely defibrillátorként működik a lebénult és frusztrált művészeti szcéna számára.

Ennek az volt az oka, hogy abban az időszakban elég rapid és önkényes módon átrendezték a képzőművészet intézményi rendszerét, beleértve a forráselosztást is, mindezt szakmai párbeszéd vagy egyeztetés nélkül. Sok szakmabeli és művész gondolta úgy – én is köztük voltam –, hogy nem jó irányba haladnak a dolgok. Márpedig a kortárs művészeti szcéna a rendszerváltás óta – és annak ellenére – szinte kizárólag állami fenntartással működött, még az EU-s pénzekhez is csak állami segítséggel lehetett hozzájutni. Így abban a pillanatban, hogy a kormánynak lett egy erős agendája arra, hogy hogyan formálja át a saját képére az intézményrendszert, azoknak, akik ezzel nem értettek egyet, nem volt alternatívájuk. Magyarországon nincsenek magánintézmények és magánalapítványok, még a kereskedelmi szcéna is függ az államtól. Ezért volt fontos, hogy az OFF az államtól függetlenül akart bizonyítani.

Gy. D./WMN: És most már ki mered jelenteni, hogy bizonyított?

S. H.: Végül is sok tekintetben ez már az első alkalommal sikerült: volt száz projekt, százhatvan program, száz helyszín, huszonkét országból érkeztek művészek, harmincötezer ember látogatta a programokat, a legfontosabb nemzetközi művészeti magazinok és a magyar sajtó is írt róla. Valóban tudott defibrillátorként és critical massként működni, hiszen azt akartuk megmutatni, mennyi energia és élni akarás van a magyar művészetben – az állami rendszeren kívül is. Az igazi feladat azonban az, hogy ezt fenntarthatóvá tegyük, ami egy hosszú építkezés, és még messze nem értünk a végére.

Gy. D./WMN: Most már azt hiszem, jobban értem, miért kerültél fel egy ilyen rangos listára, amiben a befolyásos embereket szedik össze. Elég komoly változást katalizáltok itt egy területen.

S. H.: Igen, de nem tudom eleget hangsúlyozni, hogy nem egyedül csinálom. Én csak a csoportmunkát irányítom, de mindent közösen viszünk véghez. Erőss Nikolett végzi például a pályázati munka oroszlánrészét, a koncepciók és címek kitalálásában Székely Kati a legkreatívabb, aztán ott vannak a fiatal kurátoraink: Szalai Bori és Szakács Eszter, és a harmadik OFF-ra készülve nyertük meg az ügynek Lázár Esztert, aki a Képzőművészeti Egyetem elméleti tanszékén dolgozik. Az én szerepem az, hogy a csapatot megpróbáljam egy irányba terelni és egyben tartani. 

Gy. D./WMN: Az véletlen, hogy most csak nőket említettél?

S. H.: Nem, mert a kurátori stáb hat nőből áll.

Gy. D./WMN: És ez véletlen?

S. H.:

Annyi általánosítást hadd engedjek meg magamnak, hogy az elmúlt években úgy tapasztaltuk: a kollaborációban, az együttműködésben a nők valahogy könnyebben megtalálják magukat. Azok a fiúk maradnak meg a csapatban, akik nem versengenek és nem érzik úgy, hogy bárkinek bizonyítaniuk kellene,

például Nagy Gergely, vagy Bognár András, a pénzügyi vezetőnk, Dragon Zoltán, a dokumentálásért felelős munkatársunk, és Horváth Gideon, a social media felelősünk. A kurátori csapatból viszont sajnos gyorsan kikoptak a férfiak.

Gy. D./WMN: És milyen volt az elmúlt évben mindent teljesen átalakítani a járványhelyzetre való tekintettel?

S. H.: Ha egy-két héttel később zárják le az országot, akkor már pont elköltöttünk volna annyi pénzt, hogy ne tudjuk az egészet elhalasztani és egy másik időpontban megtartani. Nagyon az utolsó pillanatban ért minket, és iszonyú gyorsan kellett dönteni. De az anyagi nehézségeken túl egyértelmű volt az elkötelezettség is, hogy egy évvel később megcsináljuk a biennálét. Egyes projekteknek még jót is tett ez az érési folyamat, és nem hiszem, hogy tartalmilag bármelyiknek is rosszat tett volna. Persze most is hasonlóan nehéz körülmények között élünk, mint egy éve, és kisebb költségvetéssel kell dolgoznunk, de cserébe beértek a programok, tisztábbak és egyértelműbbek lettek.

Gy. D./WMN: És fognak tudni a jelenlegi problémáinkra konkrét válaszokat adni? Vagy legalább hitet és reményt adni nekünk?

S. H.: Olyan szépen elmondod helyettem – igen, ezt gondolom. Sokféle attitűd, érzékenység és gondolatiság kerül majd elénk, de van egy fontos jelenség, ami ezekre a fiatalokra jellemző: az együttműködés szelleme. Az elmúlt tíz év kulturális átalakulása és az egyetemi oktatás hiányosságai azt hozták magukkal, hogy az új generáció már nem vár az intézményekre – proaktívak lettek. Olvasóköröket szerveznek, könyveket adnak ki, és teljes természetességgel állnak össze interdiszciplináris csoportokba, ahol, mondjuk, egy filozófus, egy antropológus, egy színházi ember és egy képzőművész együtt hoz létre valamit. Felismerték, hogy akkor tudnak egy-egy témában valami komplexet, jelentőset alkotni, ha összeadják a tudásukat. Ez tíz évvel korábban még nem volt jellemző a kortárs képzőművészetre. Az OFF idei programjában sok olyan csapat szerepel, amelynek tagjai már évek óta együtt dolgoznak, és az OFF után is együtt fognak maradni. Szerintem nagyon érdemes megnézni, hogy mire jutnak azok, akik ennyiféle tudást, tapasztalatot és szemléletet ötvöznek olyan témákban, mint a klímaválság, a jövő ételei, a nacionalista tendenciák, a nemzetközi együttműködések, a mélyszegénység, és még számos más téma.

Gy. D./WMN: Ebből a felsorolásból is látszik, hogy ők már nem félnek politizálni sem, nem mondják azt, hogy „politikával nem foglalkozom”. Hiszen minden politika.

S. H.: Hát persze, minden politika, még az is, ha úgy döntesz, hogy kivonulsz ebből a diskurzusból. Viszont, ami az OFF-on megjelenik, nem párt- vagy aktuálpolitika. Ha az ember felelősséget érez és a világot jobbá akarja tenni, akkor hozzá kell nyúlnia azokhoz a témákhoz, amik meghatározzák a közéletünket. Ezért hoztuk létre az OFF-Biennálét – és ezért nem hagytuk abba. Mert fontosnak tartjuk, hogy legyen egy platform, ahol nem kell kétszer meggondolni, legalábbis nem hatalompolitikai nyomásra, hogy mi az, ami még belefér, és mi az, ami már nem.

Gyárfás Dorka

Interjúképek: Chripkó Lili/WMN