A hímsovinizmus már bűncselekmény? – A vád című filmet ajánljuk

–

Mindannyian látjuk, érezzük, hogy a #metoo-mozgalom kitermelte a maga szélsőségeit, túlkapásait is, miközben rengeteg visszaélés maradt láthatatlan, büntetlenül. Tény, hogy minden egyes ügy más, különböző mértékű a határátlépés, még jogi szempontból sem esnek egy kategóriába, mégis hasonló vehemenciával kezeljük őket, és látványosan, hangosan elítéljük azt, aki erre rámutat. Attól félünk, hogy ha valaki árnyalná a képet, az az ügynek ártana, hiszen az elmúlt években olyan paradigmaváltás történt, ami egy több ezer éves igazságtalanságot kezdett el végre orvosolni. 

Ez igaz, fontos, hogy az elnyomottak hangja végre érvényesüljön, a hatalmi visszaélésnek legyenek végre következményei, és a gyengébb pozícióban lévőt védje a törvény. De az árnyalatok is fontosak, azokat is látni kéne – ezért készítette Yvan Attal a legújabb filmjét, Karine Tuil regénye alapján.

Az alaphelyzet meglehetősen bonyolult: adott két középkorú szülő, Claire (Charlotte Gainsbourg) és Adam (Mathieu Kassowitz), akik mindketten a válásuk után találják meg a szerelmet egymás mellett, és eljutnak oda, hogy a félig-meddig felnőtt gyerekeiket is összeismertetnék. Claire fia, Alexandre (aki a valóságban is a színésznő gyereke a rendezővel közösen: Ben Attal) az egyik legrangosabb amerikai egyetemen tanul, látogatóba jön csak haza, míg Mila (Suzanne Jouannet), a 17 éves kamaszlány amúgy a vallásos zsidó anyjával él. A családi vacsora után a szülők arra biztatják a fiatalokat, hogy menjenek együtt bulizni – abban reménykedve, hogy így gyorsabban összeér az új család.

Mielőtt elárulnám, milyen következményei lesznek ennek az éjszakának, fontos még megemlíteni a 22 éves fiú apját is (Pierre Arditi), aki az ország egyik legismertebb médiaszemélyisége, épp egy állami kitüntetést készül átvenni, és jóval idősebb a volt feleségénél, 70 körül lehet, de még mindig nem bírja ki, hogy a körülötte felbukkanó fiatal nőket ne „vadássza le”. (Nem véletlenül használom ezt a kifejezést: a filmből egyértelmű, hogy csak trófeának tekinti őket, a saját férfiasságát bizonygatja velük.)

De térjünk vissza a fiatalokra. A szimpatikus, intelligens Alexandre-t másnap a rendőrök verik ki az ágyból, mondván, eljárás indult ellene nemi erőszakért, ne is álmodjon róla, hogy egyhamar visszatérhet az USA-ba. (Igen, kicsit másképp zajlanak ott a dolgok, mint nálunk.) Mint kiderül, Mila a feljelentő, ő pedig teljes meggyőződéssel tagadja, hogy elkövetett volna bűncselekményt, még az aktus tényét is vitatja (csak orális szexre került sor – állítja). A jogi gépezet azonban beindul, Alexandre előzetesbe kerül, kirendelnek mellé egy ügyvédet. Ő a szülei reputációját félti (az anyja is közismert személyiség: feminista író), aztán lassan felfogja, hogy sokkal nagyobb a baj, mint hinné.

Snitt, most átváltunk Mila szemszögére, de úgy, hogy az éjszaka körülményeit nem ismerjük meg – a rendező úgy döntött, legyenek azok lényegtelenek. Mert nem az igazság kiderítéséről van itt szó, hanem arról, mi történik egy ilyen ügy szereplőivel, hogyan veszi hátára őket az igazságszolgáltatás – rettentő traumákat okozva mindkét félben –, hogyan rágja meg és köpi ki őket emberi roncsként, ettől a folyamattól hogyan nő tovább a szakadék közöttük (lehetetlenné téve egymás szempontjainak megértését és belátását), és mit tesz mindez a környezetükkel is.

Yvan Attal arról elmélkedik, mivel jár ma egy ilyen botrány azokra nézve, akik valamilyen módon érintve vannak benne – miközben az, hogy egyáltalán jogos-e belerángatni őket, csak a legvégén derül ki… vagy soha.

A legfontosabb gondolatokat valószínűleg Alexandre kirendelt ügyvédje mondja ki a tárgyalás végén, amiben megállapítja, hogy itt kétféle érvényes narratíva ütközik egymással – a lány jogosan élte meg erőszakként az esetet azzal a háttérrel, amiből ő érkezik, és a fiú sem véletlenül hitte, hogy ezzel az egésszel minden rendben van, erőszak nem történt. (Az kiderül, hogy a szó klasszikus értelmében valóban nem: külsérelmi nyomok nem utalnak erre, és a lány elismeri, hogy nem tiltakozott az aktus közben… persze, mert le volt fagyva. A fiú viszont bizonyos értelemben hatalmi pozícióban volt: öt évvel idősebb és tapasztaltabb, és a saját közegében mozgott, a barátaink akart megfelelni.) A két nézőpont azonban a mai korban, jelen állás szerint összeegyeztethetetlen, mert olyan hisztérikus hangulat uralkodik körülötte, hogy képtelenség így párbeszédet folytatni. Viszont ha nem tudunk egymásra figyelni, akkor csak további károkat okozunk mindenkinek.

Végtelenül szomorú képet fest ez a film arról, hol tartunk, és nem mondhatom, hogy nem jogosan.

Mert bár hány olyan ügy van, ami el sem jut a feljelentésig, nemhogy az áldozatnak kedvező ítéletig (biztosan ezek vannak döntő többségben), ugyanakkor olyanok is reflektorfénybe kerülnek, ahol valakinek aránytalanul nagy árat kell fizetnie azért, hogy élt egy több száz éves gyakorlattal, és nem gondolt bele a másik helyzetébe, mert az ő világában az egyszerűen nem volt szempont. Ezt láthatjuk itt a felnőtt életét éppen csak megkezdő Alexandre, és a hasonló felfogással már évtizedeket leélő apja párhuzamba állításával.  

Alexandre olyasmiért bűnhődik, amit az apja büntetlenül űzött évtizedeken keresztül: csak a saját pillanatnyi vágyai után ment. Ezt nem máshogy hívják, mint hogy hímsovinizmus – amit a társadalmi berendezkedés mostanáig megengedett és támogatott.

Ezért érezheti magát ő is „áldozatnak” az ügyben, hiszen csak azt a mintát követte, amiben felnőtt, és ha most rá is ébred, mennyire önző és kegyetlen ez a fajta létezés (nem is csak a lánnyal, de még a saját anyjával szemben is), azt minden férfi nevében kérdezi, hogy „na de ezért már börtön jár?!”.  

És persze egy ilyen perben mindenki sérül: tönkremegy a szülők szerelme (hiszen a gyerekeik mellett a helyük), és az áldozat is újabb erőszakot él meg, ezúttal az igazságszolgáltatás részéről.

A filmet látva tehát az a kérdés motoszkál az emberben: biztos, hogy így kell rendezni az ügyeinket? Ez a helyes módja? Hová vezet mindez? Mert nagyon úgy tűnik, hogy megértéshez és valódi elégtételhez nem – a per végén ugyanis Alexandre pontosan azt a mondatot mondja ki Mila felé (teljesen őszintén és ártatlanul), amitől a kedélyek általában újra csak felborzolódnak: „Bocsánatot kérek, HA olyat tettem volna, amit te erőszaknak éltél meg.” (Nagyjából így hangzik.)

Érdekes film tehát, de nem eléggé feszes, nem eléggé feszült, ami a témát tekintve szinte bravúr – hát hogy lehetett így elcseszni?

Pedig az alkotókat nagyra tartom, és tetszik az is, hogy ez egy családi vállalkozás – Yvan Attal majdnem mindig a feleségével dolgozik rendezőként, de a fiuk – aki először játszik filmben – is megugorja a feladatot, és nemcsak hiteles, de megnyerő jelenség is a vásznon. A családi filmkészítésben bizonyára az a jó, hogy nem kell egymás bizalmáért megdolgozni, mindenki tud a feladatra koncentrálni. De vajon egyszer ezt is elítéljük? Hiszen castingot is hirdethettek volna egy ennyire értékes kiugrási lehetőségre… 

Kár, hogy az irántuk táplált rokonszenvem (ami természetesen a korábbi munkáikon alapszik) a film közben elolvadni látszik, és ha intellektuálisan értékelem is a teljesítményt, de érzelmileg távol maradok tőle.

Az utolsó jelenet ébreszt csak fel a tespedtségből, ami még sokáig motoszkál bennem, mert visszamenőleg értelmezi át a látottakat: ebben, ha nem is a két fiatal közt megtörtént együttlétet láthatjuk, de azt igen, hogyan távoznak belőle. És az valamilyen szinten mégiscsak segít eldönteni, mi történhetett közöttük. Alexandre pontosan úgy lép ki a helyzetből, ahogyan az apja pár jelenettel korábban – csak a lányok reagálnak homlokegyenest másképp. Kár, hogy egy bírósági perben mindez – csak két arc, melyre kiül a megelőző félóra hatása – nem jelenhet meg, és nem is lenne szerepe. Pedig mi volna, ha csak a két ember lelkével foglalkoznánk? Ha ezt mutatnánk fel egymásnak egy vitás ügyben? Nem jutnánk sokkal előrébb?  

Kiemelt képünk forrása: Mozinet

Gyárfás Dorka