–

Az egyik augusztusban veszítettem el az alvókámat. Egészen odáig akkorákat aludtam, hogy a barátaim irigyeltek érte. Hétvégenként 10-12 óra pihenés gond nélkül ment, és hétköznapokon szenvedés volt ennél kevesebbel beérni. Attól az augusztustól kezdve viszont a hétköznapi átlag hétórányi alvásokat sem tudtam már kihasználni.

Júliusban ismerkedtünk meg. Az első alkoholmámoros éjszakán annyira egymásba feledkezve csókolóztunk, hogy nem vettük észre, körülöttünk a közös barátok már mind hazamentek a szórakozóhelyről. Hajnalban egyszer csak feleszméltünk, körülnéztünk: már csak ketten maradtunk az üres kocsmában. Zakatolt a szívem, amíg hazaértem, mindenemet átjárta az adrenalin, no meg persze a megivott alkohol is erősen dolgozott bennem. Másnapra aztán az alkohol kiürült. De maradt a szívdobogás, és az adrenalin. Sőt, nemcsak megmaradt, hanem egyre erősödött. Esténként a megszokott háromperces elalvási rutinomat (lekapcsolom a villanyt és már alszom is) felváltotta az éjszakába nyúló csetelés, és az azután még órákig tartó ábrándozás. Elképzeltem, ahogy megölel, elképzeltem azt az első éjszakai csókot, elképzeltem, mi fog következni ezután.

Folyamatosan izgatott voltam, reményekkel, ábrándokkal teli. 

Mindketten bőven túl voltunk már a harmincon, és úgy éreztem, mintha ismét 16 éves lettem volna. És ezzel az izgatottsággal megszűnt a jó alváskészségem is. Nemcsak elaludni nem tudtam már, de éjszaka is gyakran megébredtem egy-egy élénk álom miatt, vagy csak azért, hogy megnézzem a telefonomat: hátha ő sem alszik, hátha írt valamit. Felületes lett az alvás, és lényegtelen napi mozzanattá változott, ahol a reggel lett a mindennél jobban várt pillanat, mert akkor láthatom őt.

És teltek a hónapok, az évek, és megszokottá vált az, hogy ő van az életemben, és szeretjük egymást. Az alvás mégsem állt helyre soha – ugyanolyan felületes maradt, már csak az volt a különbség, hogy éjszaka nem azért ébredtem fel rendszeresen, hogy megnézzem a telefonomat, hanem hogy megöleljem, megsimogassam a haját, vagy csak érezzem az illatát.

Igazából, ha belegondolok, évekig nem aludtam rendesen, mert mellette az alvást mindig fölöslegesnek éreztem.

Aztán, amikor véget ért, és hosszú hónapokig tartó se veled, se nélküled szenvedés után tényleg kimondtuk azt, hogy el kell engednünk egymást, az alvás ugyanolyan maradt: rossz. A korábbi izgatott ábrándozás, adrenalinnal teli várakozó gondolatok, és a szerelmes ébrenlét helyét átvette a fájdalom. Ezt a fajta nem alvást már ismertem korábbról is: 21 éves koromban volt egy nagy fellángolásom egy házas fiú iránt, és ott már megtapasztaltam, milyen érzés az, amikor a mardosó hiányérzetből az alvásba szeretnék menekülni, de nem megy. Már szinte vártam, hogy újra ezt fogom tapasztalni, és persze megismétlődött az érzés. Az elalvás sem ment, hiszen rá gondoltam. Az éjszaka közepén sem aludtam, mert visszatértek az aktív álmok – csak már nem izgatottsággal töltöttek el, hanem szomorúsággal.

És felfedeztem a megébredésnek egy teljesen új változatát: amikor arra ébredek, hogy sírok.

A napok és az éjszakák egybefolytak. Az éjszakák alatt nem volt igazi pihenés, fellélegzés, kikapcsolás; a nappalok alatt pedig még kevésbé.

Olyan sokáig tartott ez a szomorúság és fájdalom, olyan nehezen tudtam letenni, hogy folyamatosan azon csodálkoztam, még képes vagyok a társadalomban viszonylag normálisan létezni. Szinte vártam, mikor derül ki rólam valamilyen szörnyű betegség, vagy komolyabb gond. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ha lelkileg ennyire rosszul érzem magam és közben munkahelyen, barátok, család előtt próbálom a felszínen tartani magam, akkor az ne mutatkozzon meg előbb-utóbb valamilyen egyéb formában is.

Két éve voltunk már túl a szakításon, amikor a fizikai gond jelentkezett. A 2019. márciusi diagnózis után azt éreztem, hogy „na végre, akkor itt van, most legalább már látom, mit okoztam magamnak, és koncentrálhatok erre”. Még hálás is voltam, hogy nem egy halálos betegségem lett, hanem csak egy vakbélgyulladás, ami műtéttel és odafigyeléssel helyrehozható. Így tehát az egészségem került fókuszba, és már amiatt nem aludtam. Megműtöttek, diétáztam, felépültem, repültek a hónapok. 

Aznap, amikor ő megházasodott, elutaztam, hogy még a város közelében se legyek. A fizikai távolság nekem mindig segít az ilyesmiben.

És bár semmiféle könnyebbséget nem éreztem lelkileg, de mire Covid barátunk megérkezett 2020-ban, azt vettem észre, hogy néha már tudok aludni. Az állandósult vírushelyzettel aztán annyira egyformává és egyhangúvá váltak a napok, hogy munka–sport–étkezés–filmnézés–elalvás-sormintává alakult minden. Az elalváshoz persze kell egy kis segítség valamilyen bamba sorozat formájában, de először csak reggel nyitom ki a szemem. Mostanra legalább annyira működik az alvás, hogy ebből a rémesen monoton és lélekölő járványból menekülést jelentsen.

És hogy miket álmodom? Tengerpartot, nyarat, hullámokat – sokat, sokat, sokat.

Timi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Jasmina007