–

Ti gyakran hallottátok gyerekként azt, hogy „szeretlek”?

Mivel anyukámat mindig is nagyon érdekelte a pszichológia és a nevelés, elég sokat beszélgettünk ilyen dolgokról. Tudtam róla, hogy sok küzdelmet okozott neki, hogy a szüleitől nem igazán kapott valódi támogatást. Éppen ezért nagyon tudatosan figyelt arra, hogy ő jól csinálja. Sokféleképpen kimutatta a szeretetét, de ritkán mondta ki szavakkal, akkor is általában úgy, hogy „tudod, mennyire szeretlek”. És tényleg tudtam, de azért jó volt hallani. Aztán amikor én is szülő lettem, nem fordítottam különösebb figyelmet erre a kérdésre, mégis egyfolytában mondtam (mondom) a gyerekeimnek, mennyire szeretem őket. Nekem valahogy könnyű kimondani, automatikusan jön.

Egyszer pont telefonáltam, miközben a lányom indult be az iskolába, és kértem a beszélgetőpartneremet, tartsa egy picit, hogy elmondhassam a „szokásos” dolgokat, amikor a lányom elmondta helyettem:

„Tudom, mama, szeretsz, érezzem jól magam, legyen szép napom, puszi.”

És már ment is. Akkor döbbentem rá, hogy tényleg mindig ezt mondom.

Pont, mint egy nyálas hollywoodi filmben: „szeretlek, szia”, minden. egyes. elköszönésnél. Akkor is, ha öt percre válunk el.

Ezek után gondolkoztam el, hogy ez vajon mennyire generációs kérdés, hiszen anyukámnak még szinte ki kellett magából kényszerítenie ezt a kis szót. És szerintem akkor ez volt az általános, most meg az általam is művelt „elkoptatás”.

Ma élő generációk

Nemes Orsolya generációkutató azt mondja, nem érdemes túlmisztifikálni a generációs sztereotípiákat, de a gyereknevelésben valóban nagy változások történtek az elmúlt időszakban: „Azért szeretjük generációk mentén meghatározni az embereket, mert annyi változás történt a közelmúltban, és annyira komplex lett a körülöttünk lévő világ, hogy kellenek a támpontok. Nyilván léteznek generációk, de a különböző »betűk« rengeteg alcsoportra bonthatók többek között értékrend, neveltetés, földrajzi hely, vagy társadalmi helyzet, végzettség vagy akár gazdasági helyzet mentén. 

Az viszont biztos, hogy a szülőségről alkotott kép óriási változásokon ment keresztül az elmúlt száz évben. A generációk kora előtt, vagyis százötven éve az emberek rövidebb ideig, és sokszor földrajzilag is röghöz kötöttebben éltek, ezért a felmenőik mintái tökéletesen működtek az élet minden területén, tehát a gyereknevelésben is. Ma az idősebbek szempontjai egyáltalán nem általános érvényűek, ráadásul az eltérő élethelyzetek miatt nem is mindig alkalmazhatók. Közben sokkal több lett a külső viszonyítási lehetőség is, az információ. A média és a könnyen elérhető alternatív vélemények folyamatosan tágítják a perspektívát.”

Ma ezek a generációk élnek:

  • Veterán (1925–1945)
  • Baby Boomer (1946–1964)
  • X (1965–1981)
  • Y (1982–1995)
  • Z (1996–2008)
  • Alfa (2008 után születettek)

A mai kisgyerekes szülők az X, Y és Z generációból kerülnek ki.

Az egész szülőség változott meg alapjaiban

Nemes Orsolya azt mondja, sok összetevőjük van az elmúlt évtizedekben a szülőségben bekövetkezett változásoknak:

„A hetvenes években indult el az a folyamat, aminek az eredménye a mai gyereknevelési hozzáállás. Akkor kezdett fontossá válni az együtt töltött minőségi idő, ami részben a családpolitikai intézkedéseknek, részben pedig a nevelési és pszichológiai témájú könyvek elterjedésének köszönhető. A baby boomerek kezdtek el először tudatosan elgondolkozni azon, hogy mit jelent szülőnek lenni. Az ő szüleik átélték a második világháborút, így a gyerekeiket elsősorban túlélésre nevelték, amiben nem volt túl sok helye a gyengédségnek. Ráadásul az ő fiatalkorukban vált globálissá a tömegkommunikáció, ami szintén hatással volt a mindennapi életre. A baby boomer generáció szülővé válása idején kezdett el bekerülni a köztudatba a gyerekkor fontossága a későbbi élet szempontjából, ami persze sok vitás kérdést vetett fel, de maga az észrevétel nagyon fontos volt. Az erről szóló könyveket a baby boomerek fiatalkorában kezdték el publikálni, és mostanra folyt át ez a tudás a »mainstreambe«. Ennek a változásnak az a legfontosabb eleme, hogy

az autoriter szülői szerepet felváltja a partnerség, vagy még inkább a kettő keveréke, egyfajta »terelgető szeretet«.

Ennek a változásnak az alapja a szülői tudatosság, és része az is, hogy kimondjuk, kimutatjuk az érzelmeinket.”

Orsolya egyébként azt mondja, hogy valószínűleg a hollywoodi filmeknek is volt hatásuk arra, hogy elfogadottabbá vált a szeretet direkt módon történtő kifejezése a családokban, de kellett hozzá a többi változás is, sok faktor ért össze.

De fontos egyáltalán a „szeretlek” szó a szülő-gyerek kapcsolatban?

Czimmermann Éva pszichológus szerint nagyon is:

„A szülő-gyerek kapcsolatban – és más kapcsolatainkban is – fontos, hogy kimondjuk: szeretlek. A gyerekeknek biztonságot és állandóságot nyújt az, hogy érzik a szülők megingathatatlan szeretetét.

Megmutathatjuk sokféle módon, hogy szeretjük és megbecsüljük a másikat, kifejezhetjük tettekkel, gesztusokkal is, hogy fontos számunkra és kötődünk hozzá, de lényeges, hogy ezt a szavainkkal is megerősítsük. A gyerekek tőlünk tanulják meg, hogyan fejezzék ki az érzelmeiket és a kötődésüket, és bizony jó, ha szavakat is tudunk adni ehhez, így nekik is egyre jobban fog menni az összetettebb érzelmek kifejezése is. (Yessss! – a szerző.)

Lehet, hogy sokféle módon kifejezzük a szeretetünket és megbecsülésünket a gyermekünk felé, de nem biztos, hogy szavak nélkül is tudja, érti és észreveszi, hogy erről szólnak a tetteink. Főleg, ha soha nem kapcsoltuk össze ezeket számára a »szeretlek« szó jelentésével. Ha soha nem mondjuk, nagy veszteség, hiszen kimarad egy kommunikációs csatorna, amin kifejezhetjük azt, hogy mennyire fontos nekünk a másik. Ha nehezen mondjuk, vagy esetlenül fogadjuk a »szeretlek«-et, akkor érdemes az önismeretünket erősíteni, és megnézni, mi hol és hogyan hallottuk, hogyan értjük ezt a szót legbelül.”

De mégis megtörténhet, hogy túlzásba visszük

A pszichológus azt mondja: „A gyermekünk alapvető önbecsülését alapozhatjuk meg vele, ha gyakran hallja, hogy szeretjük. Akkor sem koptatjuk el a »szeretlek« szót, ha mindennap többször mondjuk, de azért lehet túlzásba esni. Ha üres automatizmussá válik a szó, nem lesz tartalma a másik számára sem. Amikor őszintén átéljük, a szavaink összhangban vannak az érzelmeinkkel és viselkedésünkkel, a gyermekünkhöz elér a mi hangunkon az az üzenet, hogy ő jó és fontos és szerethető ember. Ez pedig alapvető biztonságot nyújt az életben, később is fel tudja idézni azt az érzést, amit a szavaink keltettek benne, és erőt tud meríteni belőlük. Például elmondhatjuk, hogy szeretjük és vele örülünk a sikerének, vagy bátorítjuk, hogy ne adja fel a próbálkozást. Elmondhatjuk azt is, hogy szeretjük, és bármikor kisírhatja magát a vállunkon. Akár azt is, hogy szeretjük, és öröm újra találkozni egy hosszú nap után.

De »csak« annyit is mondhatunk, hogy szeretjük. Pont. Pont őt, pont így, pont most. Ez mindenkinek fontos tapasztalat.

A »szeretlek« szó nem dicséret, nem olyasmi, amit a tetteinkkel érdemlünk ki, hanem a kapcsolódást, a köztünk lévő érzelmi köteléket fejezi ki. Nem lehet feltételhez kötött, nem lehet manipulatív, amikor őszintén mondják, akkor ez a személyünk alapvető elfogadásának és megerősítésének a kifejezése.

Ne mondjuk azért, hogy rávegyük valamire a másikat – ez feltételhez kötés, és azt tanulja meg belőle a gyerek, hogy ő csak akkor jó és fontos, ha megtesz olyasmit, amit kérnek tőle, vagy ha egy adott teljesítményt nyújt. A feltétel nélküli szeretet és elfogadás azt jelenti, hogy megéli: ő maga fontos és szerethető, és ez nem a jó vagy rossz viselkedésétől függ. Hiszen arra is bőven vannak szavaink, amikor nem örülünk valaminek, amit csinál, és arra is, amikor büszkék vagyunk rá, ne mossuk össze ezeket.”

Nincs olyan, hogy „szeretlek, mert jól viselkedsz”!

Ha már beszéltünk arról, hogy mennyire jó hallani a „szeretlek” szót gyerekként, az sem elhanyagolható, hogy szülőként milyen csodás „visszakapni”. Csakhogy szülőként azt is megkapjuk időnként, hogy „nem szeretlek”, általában mérgesen odavágva. A szakember szerint ezt nem kell túl komolyan venni, akkor sem, ha akkor és ott nagyon rosszul tud esni, de érdemes visszajelzést adni róla. „Ha egy gyerek sértődöttségében odamondja, hogy »nem szeretlek«, visszajelezhetjük, hogy megértettük, ez most inkább a kialakult helyzetről és az aktuális érzelmeiről szól, vagyis »dühös«. Ilyenkor érezheti azt, hogy az aktuális konfliktus miatt kicsit megingott a kapcsolat is, ezért

fontos, hogy biztosítsuk róla, szeretjük, és ez nem fog megszűnni attól, hogy most éppen dühösek lettünk egymásra. Ezt nem lehet elégszer elmondani.

Kisebbeknek szóló mesékben is megjelenik ez a gondolat, például A láthatatlan fonal mesekönyvben – de nagyobbaknak, felnőtteknek is fontos tudatosítani.”

Ti sokszor mondjátok a gyerekeiteknek? És hogy emlékeztek, gyerekként elégszer hallottátok?

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Maskot