Pásztory Dóri: „Dühös vagyok, kiábrándult, indulatos és fáradt” – Gondolatok Anglia lezárása kapcsán

–

Lockdown

Az új lezárás itt, Londonban azt jelenti, hogy a lakhelyünket csak néhány kivételtől eltekintve hagyhatjuk el, úgy mint elengedhetetlen bevásárlás (az élelmiszerboltok, gyógyszertárak maradnak nyitva, illetve a vendéglátóegységek kizárólag elvitelre, kivétel ez alól az alkohol, azt nem árulhatnak), napi egyszeri sportolás, amit egyetlen, nem a mi háztartásunkban élő emberrel együtt űzhetünk a kétméteres távolságot betartva, és csak lakóhely környékén maradva, kültéren. A játszóterek nyitva maradnak, minden kültéri sportegység bezár, de a profi sportolók továbbra is edzhetnek, és a Premier Liga zártkapus meccsei sem maradnak el, hiába duplázódott meg a Covid-esetek száma az igazolt játékosok körében is.

Emellett a miniszterelnök kivételként emelte ki a családon belüli erőszak elől menekülést, ezek száma sajnos itt is megsokszorozódott.

Ennek felismerése és megnevezése rendkívül fontos üzenetet hordoz magában azok számára is, akik érintettek, és azok számára is, akik esetleg szem- vagy fültanúi az ilyen eseteknek. 

Menjetek, de mégse!

Az oktatás (kivéve azon dolgozók gyerekeit, akiknek munkája elengedhetetlen ebben a helyzetben) távoktatásra áll át általános iskolától az egyetemekig, ami azért „vicces”, mert a bejelentés reggelén Anglia több iskolája is kinyitott, és a lezárás előtti 24 órával maga a miniszterelnök biztatta a szülőket, hogy nyugodtan küldjék a gyereket iskolába. Aztán ezek a szülők aznap este szembesültek vele, hogy akkor most minimum hat hétig megint otthon felügyelhetik a gyerek oktatását. 

Ez a jelenség egyébként mindent elmond a brit kormány kommunikációjáról, válságkezeléséről, arról – az itt élők számára – követhetetlen következetlenségről, aminek eredménye, hogy sikerült felülmúlni az első hullám betegszámát, pedig már akkor is élen jártunk sok tekintetben. 

Csak hogy értsétek, miről beszélek

Szeptemberben úgy tűnt, jön a második hullám, de picit szigorúbb intézkedésekkel kordában lehet tartani a helyzetet. Mi teljesen minimálisra csökkentettünk mindenfajta társas érintkezést – abban a reményben, hogy így esetleg hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a fertőzöttség ne ugorjon meg annyira, hogy be kelljen zárni az iskolákat. Marci március óta itthonról dolgozik, az én uszodám azóta tart zárva, tömegközlekedési eszközön sem ültünk az első lezárás óta, ahogy semmilyen nagyobb áruházba, bevásárlóközpontban sem jártunk. Tényleg semmilyen olyan helyzetbe nem kerültünk, ahol hosszabb időre egy légtérben kellene tartózkodnunk ismeretlen emberekkel. Éppen ezért a mi hétköznapjainkat annyira nem érintette, hogy milyen rendszer szerint, milyen besorolásba teszik Londont. Volt kettes, hármas meg négyes szintje a vírus terjedésének, ennek értelmében raktak minket „Tier 2-be”, 3-ba, majd az addig nem is létező 4-be.

Nagyjából onnan tudtuk, hogy valami változás történt, hogy Barni járhatott-e az iskolán kívüli sportfoglalkozásokra, vagy sem, a kedvenc kisboltunkban a benti pultnál vehettük-e fel a napi friss kenyeret, vagy az ajtóban elhelyezett padon keresztül, illetve: kirándulhatunk-e egyet együtt a barátainkkal… vagy nem.

De az iskola nyitva volt, úgyhogy nem szóltunk egy szót sem, vigyáztunk magunkra, egymásra és amennyire lehetett, a közösségre, amiben éltünk azzal, hogy követtük a szabályokat – akár egyetértettünk vele, akár nem.

Állandó kapcsolatban vagyunk egy itt élő orvos házaspárral, akiket nagyon jó barátainkként tarthatunk számon, így rajtuk keresztül értesültünk arról, miként alakul a helyzet náluk a kórházban. 

Meg persze jöttek a számok…

A hírek az új, 50–70 százalékkal gyorsabban fertőző új vírustörzsről, ami aztán december elején elkezdte látványosan megdobni a naponta közölt hivatalos statisztikákat. Akkorra már a londoni fertőzöttek kétharmada ezt az új törzset hordozta magában. Ezzel párhuzamosan, december másodikán újabb enyhítéseket vezettek be, nyitottak ki újra a boltok, a plázák, és meg lehetett kezdeni a korai karácsonyi bevásárlást, ahogy nagyon sokan meg is tették: hol maszkban, hol maszk nélkül, amit hol ellenőriztek és komolyan vettek, hol pedig egyáltalán nem, inkább az emberek lelkiismeretére, tájékozottságára és józan eszére bízva a döntést.

Két hétig tartott a mulatság, december közepén ugyanis már aggasztóan kezdtek növekedni a számok a kórházban kezeltek tekintetében.

Ekkor érezte úgy a kormány, hogy az lesz a megfelelő kommunikáció, ha megígéri az embereknek: ha kicsit összeszorítják a fogukat, akkor lehet egy jó karácsonyunk, ahol akár három háztartás (attól függetlenül, hogy hányan élnek benne) is együtt ünnepelhet. Papa, mama, gyerekek. Akik egyébként zavartalanul jártak iskolába a karácsonyi szünetig. Jött az újabb szigorítás december 16-án, két héttel az enyhítések után.

Tünetmentes gócpontok

Mi a karácsonyi szünet első, szombati napján kaptuk az e-mailt az iskolától, hogy Barni évfolyamán az egyik gyerek tesztje pozitív lett, aki a tesztelés napján még volt iskolában. Valószínűleg utazás vagy családlátogatás miatt teszteltek, teljesen tünetmentes volt a gyerek, de így kiderült. Utána még az évfolyamon tanító két felnőttről és egy másik gyerekről is kiderült ugyanez. 

Azt tehát már karácsony előtt láttuk (valószínűleg az utazási szándék miatt megnövekedett tesztek miatt is), hogy nagyon is itt van a vírus köztünk, és tényleg nagyon gyorsan terjed, ráadásul sokan tünetmentesen hordozzák.

Közben elkezdődött a versenyfutás az idővel, az oltóanyag jóváhagyásával, de ekkora országban azt a nagyjából tizenhárom millió embert beoltani, akik a legnagyobb veszélynek vannak kitéve a járványban, hónapok kérdése, hiába már két típusú oltóanyaggal dolgoznak és a heti kétmillió oltás beadásának elértését tűzték ki célul. Itt olyan sok embert érintett ez a járvány, a tájékoztatás is elég széleskörű volt, hogy sokkal alacsonyabb az oltásszkepticizmus, mint amit Magyarországon tapasztalok. Itt már 1.3 millió ember, többségében egészségügyi dolgozók, és nyolcvan év felettiek kapták meg a Pfizer/BioNtech oltás első adagját, és elkezdődött a másik oltóanyag, az oxfordi fejlesztésű AstraZeneca használata is, aminek előnye, hogy sokkal egyszerűbb szállítani, és egy sima hűtőben is tartható, mert nem olyan hőérzékeny, mint társa, amit mínusz hetven fokon kell tárolni.

Fásultságra szigorítás

Oltás ide vagy oda, jött is az újabb lezárás december 19-én, Londonból se ki, se be, és nincs családi karácsony. Erre jött a francia határzár, ami négy nappal az ünnepek előtt újabb őrült vásárlási lázat eredményezett. Késő volt már újra húzni a gyeplőn. Az emberek addigra elcsigázottak lettek, bizalmatlanok, és elegük volt az egészből. Így a szabályok ellenére sokan döntöttek úgy, hogy valahogy összehozzák a családi karácsonyt, ez látszott abból, ahogy vidéki helyszínek és városok látványosan megteltek a fővárosból „menekülőkkel”.

Ekkor még Londont és dél-nyugat Anglia egyes, gócpontként meghatározott részeit érintették a szigorítások, ezért fordult elő, hogy az országrész bizonyos részein még elkezdődhetett a tanítás január 4-én. Abba már bele sem megyek, hogy első körben, december 30-án, még csak London bizonyos kerületeinek iskolára vonatkozott a lezárás, majd rá egy napra belátták, hogy ez milyen értelmetlen hülyeség, és az egész fővárosra kiterjesztették.

Amikor az iskolától megkaptuk az értesítést a távoktatásról, akkor január 18-a volt megjelölve céldátumnak, amikor először felülvizsgálják a helyzetet.

Ez a remény foszlott szét tegnap este, amikor újra beláthatatlan idejű lezárás alá kerültünk az év azon hónapjaiban, amit amúgy is a legnehezebb elviselni. Hideg van, szürkeség, ünnepek utáni üresség.

Az összeomlás küszöbén

Mindennek az az oka, hogy naponta most már hatvanezret meghaladó új esetet regisztrálnak, a kórházi kapacitás elérte a maximumát, lassan tényleg napok kérdése, hogy összeomoljon az egész rendszer, mert se humánerőforrás, se ágykapacitás nincs a betegek ellátására. A múlt heti számokhoz képest harminc százalékkal növekedett azon betegek száma, akik kórházi ellátást igényelnek. A tavaszi, első hullám tetejét jelentő 18 970 kórházban ápolt betegszámot most lassan már hatszázezerrel lépte át az egészségügyi rendszer, és még mindig növekszik a tendencia napi több ezer új betegfelvétellel.

A helyzet tényleg drámai. Majdnem nyolcvanezer család töltötte úgy a karácsonyt, hogy gyászolta valamely elvesztett családtagját, és ez a szám csak a tegnapi napon újabb nyolcszázharminc áldozattal nőtt.

Jelenleg ötvenből egy ember covidos

Tehát, a magam részéről, főleg úgy, hogy a barátainkon látom, min mennek keresztül a frontvonalban dolgozók, egyáltalán nem kérdőjelezem meg az intézkedések létjogosultságát.

De attól még baromira el vagyok keseredve. Egyre fogy az augusztusban magunkba szívott muníció, amit a családtól és a barátainktól kaptunk, amikor utoljára láttuk őket Magyarországon. Küzdök az időjárás és a téli hónapokból fakadó hangulatingadozásokkal, aminek velejárói most két másik emberre is napi huszonnégy órában hatással van. Közben csodálatosan szervezett és jól átgondolt távoktatásban vehet részt a gyerekem, ami baromi nagy segítség, de még így is elképesztően sok idő és energia biztosítani számára a fejlődéséhez szükséges ideális körülményeket testileg, szellemileg, érzelmileg. A karácsonyra felszívott lelkesedés és energiák mozgósítása alapvetően széppé tette az ünnepet, de hagyott is ürességet maga után.

Most pedig itt vagyunk ebbe az ürességbe zárva, magunkra hagyva, távol tartva mindenkitől, aki egy kis támogatást tudna adni.

Közben pedig számtalan nézőpontból kivételesen szerencsés helyzetben tudhatjuk magunkat, hisz egészségesek vagyunk, legalább az egyikünknek van munkája, és alapvetően olyan emberekkel vagyunk összezárva, akiket eléggé szeretünk.

De azért ez már kezd nekem is sok lenni. Dühös vagyok, kiábrándult, indulatos és fáradt. Várom a tavaszt meg a fénylámpámat. Ennyit tudok tenni, és reménykedni, hogy valahogy, valami kifacsart módon tanulunk, fejlődünk, és képesek leszünk jobban felelősséget vállalni egymásért, a döntéseinkért.

Pásztory Dóri

A képek a szerző tulajdonában vannak