–

Volt egy rossz érzésem

Egy ideje már azt éreztem, hogy a jelenlétében nem vagyok önmagam. Hogy iszonyúan igyekszem, hogy bizonyítsam neki, ott a helyem. Hogy érezze, szüksége van rám. Nyomultam. Izzadságszagúan, kétségbeesetten. Mert tudtam, hogy már nem vagyok biztonságban. Hibáztam. Sokat. És ő nem bírja a hibákat.

Huszonegy éve ismertük egymást. Ebből tizenöt éve voltunk kollégák. Rengeteg mindent végigcsináltunk egymás mellett. 

Láttam őt sírva, boldogan, házasodni, dolgozni, terhesen, és a szülése másnapján kórházi ágyban fekve. Nyaraltunk együtt. Buliztunk együtt. Vigasztalt, amikor zokogtam. Tudta egy csomó titkomat. Én is az övét.

Hogy barátok voltunk-e? Nem tudom. Főleg így utólag nem. De úgy alakult, hogy egymás mellé sodort minket az élet. Először a suliba, aztán a munkahelyünkre. Azért huszonegy év alatt elkezd az ember kötődni. Na, jó… Maradjunk annyiban, hogy én elkezdek kötődni. Sőt, szeretni. Ragaszkodni. Nem túl szerencsés tulajdonság.

Olyan három éve már lehetett tudni, hogy ő lesz a főnököm. Hihetetlenül szorgalmas és céltudatos volt mindig. Kemény és kitartó. 

Amikor a kollégáknak mondtam, hogy szerintem ki fog rúgni, kiröhögtek, hogy már megint paranoiás vagyok

„Hogy rúgna ki? Hiszen osztálytársak voltatok. Sőt! Barátok is! Ugyan, kérlek! Ne röhögtess!”

Nem viccnek szántam… tényleg. Kinevezték, még szinte be sem melegítette a székét, máris behívatott magához. 

Az arca, ahogy ott várt, örökre beleégett a retinámba. Próbált rideg lenni és kemény, de éreztem rajta, hogy fél. Hogy nagyon kellemetlenül érzi magát. 

Remegett a gyomrom. Az övé is… azt hiszem.

„Nem vagyok erre felkészülve. Nem akarok menni. Ne lökj ki a kis biztonságos fészkemből, kérlek! Ne rúgj ki, könyörgök. Istenem, tudom, rég dumáltunk, de azért, ugye, hallasz?” – mantráztam magamban.

A kezében néhány papír. A felmondásom. 

„Nem lesz egy könnyű beszélgetés…” – kezdte. 

Húsz perccel később megsemmisülve álltam az iroda előtt. Hihetetlen ürességet éreztem. Tizenöt év. És most vége. Ennyi. Nincs tovább. 

Az identitásom részévé vált ez a munkahely. A hivatásom lett. Pedig nem voltam igazán boldog. Rengeteget harcoltam magammal, hogy a helyemre kerüljek ott. És úton voltam. Haladtam. 

Én és ez a munkahely… olyan volt, mint egy rossz házasság, amiből nem mersz kilépni. Egyszerűen képtelen vagy rá. Ezért inkább azon dolgozol, hogyan maradhattok együtt. 

Mindent megteszel, és vannak egész jó időszakok, de közben végig érzed, nem vagy a helyeden. Nem vagy boldog. Nem azt érzed, amit kellene.

Annyira akarod, hogy sikerüljön, hogy ne kelljen meglépned azt, amit nem tudsz, hogy meggyőzöd magad: más is kompromisszumokat köt. Neked is muszáj. Ez a maximum. És megkeresed. mi ebben a helyzetben a jó, hogy el tudd viselni. Ezt annyira profin csinálod, hogy a végén tényleg elhiszed, ennek így kell lennie. Elfogadod, megszokod, sőt már ragaszkodsz.  

Majd a férjed rád néz, és közli, amit mindig is tudtál. Hogy „ez egy fos. És vége van. Sosem volt jó. Ne áltasd magad.”

Éreztem. Igen. Sőt. Valahol még meg is érdemeltem, azt hiszem. Nem tettem bele annyit, mint mások. Nem volt elég fontos. Meg csomó más dolog érdekelt. És elkezdtem azokkal foglalkozni. Én, hülye, nem is titkoltam. Lábakat növesztettem. Tudat alatt terveztem az átlépést. De sosem mertem volna meglépni. 

A házasságos metafora itt is stimmel. Már volt „szeretőm”. De magamtól sosem dobbantottam volna. Ragaszkodás? Félelem a változástól? Vagy szimplán gyávaság? Nem tudom. 

Feltett szándékom volt, hogy emelt fővel távozom. Ez nagyjából sikerült is. Nem hisztiztem, nem veszekedtem. 

Sőt, még én kezdeményeztem újdonsült exfőnökömmel, hogy tisztázzuk a dolgainkat, ne gondoljak rá haraggal. 

Mondják, hogy minden okkal történik. Csak várni kell, elfogadni, ami jön, és az ember végül meglátja miért kapta azt, amit. „Ha becsukódik egy ajtó, valahol kinyílik egy ablak”. 

Sosem mertem bízni ebben. Mert ha ez igaz, akkor miért van mégis annyi szerencsétlen ember, akinek nem sikerül talpra állni? 

A kirúgásom után nagyon sok érzés kavargott bennem

A teljes kétségbeesés és reménytelenség valami furcsa megkönnyebbüléssel váltakozott. Mintha könnyebb lettem volna. Szabadabb. De közben mindig ott volt a fojtogató szorongás. Nem látom a jövőmet. Már nincs bázisom. 

A legnagyobb kihívás az volt, hogy lenyugodjak. Hogy olyan lelkiállapotba hozzam magam, hogy egyáltalán meglássam azt a bizonyos nyitott ablakot. Már ha egyáltalán létezik.

Volt öt havi fizetésem meg végkielégítésem is. Azt számoltam, hogy simán van hét hónapom arra, hogy kitaláljam, merre tovább. Akár hátra is dőlhetnék, és lazíthatnék. Csakhogy én nem tudok csak úgy lazítani. Én vagyok az az ember, aki jógán a relaxáció alatt, míg a többiek egyenletesen veszik a levegőt, és lassan bealszanak, folyamatosan mozgolódik és kattog, és alig várja, hogy megkongassák a gongot, hogy végre elkezdhessen foglalkozni azzal a tizenöt dologgal, ami épp most jutott eszébe. Nem túl szerencsés tulajdonság.

Szóval, hátradőlés kizárva

Akkor mi legyen? Nyugalom. Mély levegő. Elkezdtem megvizsgálni azokat a bizonyos „lábakat”, amiket növesztettem a kirúgásom előtti években. Amikor sikerült kicsit lehiggadnom és körülnéznem, azt vettem észre, hogy rengeteg magot ültettem el magam körül. Valószínűleg tudat alatt sokkal jobban fel voltam készülve erre a helyzetre, mint gondoltam. 

A magok lassan gyökeret eresztettek. És nem is voltak gyengék. 

Voltak lehetőségeim. Tényleg ott voltak a nyitott ablakok. Csak le kellett porolni magam, felállni, venni egy nagy levegőt, és felfelé tekinteni. Ki gondolta volna, hogy ez a klisé tényleg igaz?

Eltelt azóta tíz hónap, és egyetlen hónapot sem voltam fizetés nélkül. Eleinte alkalmi munkák jöttek, aztán egy állásajánlat. Aztán még egy. Ez a második tényleg álmaim állása. Most már elhiszem, hogy okkal történt. 

Azért akartam leírni mindezt, mert tudom, hogy sokan vagytok hasonló cipőben. És szerettem volna szólni, hogy rendben lesz minden. Ne félj a változástól! Ott van az az ablak. Te magad tetted oda. És ha eljön az idő, meg fogod találni. És lesz erőd bemászni. Addig pedig nyugi! 

A. K.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Terry Vine