–

Mintapéldánya vagyok a húszas fiatalok FOMO-bajnokainak. Nem bírok betelni az élettel, boldogan mondok igent a lehetőségekre, utazom, tanulok, dolgozom, bulizom, mindent egyszerre, mert mindig azt érzem, nincs idő várni. Hogy aludni majd tudok a sírban is vagy nyugdíjas koromban. Addig is minden pillanatot élvezni kell, megkeresni és megragadni minden lehetőséget. Nem? Hát, nem.

Ma már tudom. De kicsit belehaltam, amikor erre rádöbbentem. Azóta próbálok lassítani és fenntarthatóbb életet kialakítani.

„Faszagyerek” mindent bír

Biztos sokaknak ismerős a helyzet, amikor egy ismerős vagy ismeretlen azt ecseteli, mennyire nagyon sok dolga van, és milyen fáradt, aztán felhoz valami számodra banálisnak tűnő indokot, hogy például tegnap csak öt órát tudott aludni, vagy a munkahelyén a héten kétszer is túlórázott. Ilyenkor egy csendes félmosoly mögött mindig arra gondoltam: Istenem, milyen gyengék az emberek! Bosszantott.

Például egyetemen, amikor amiatt sírtak az évfolyamtársaim, hogy „nem bírják, ebben a félévben nyolc tárgyuk is van, hát, ezt ugyan lehetetlen megcsinálni”. Nehéz volt nem érezni magamban egy kis lesajnálást, hiszen előfordult, hogy nekem a két egyszerre végzett szakomon egy hónapban 20 vizsgám volt bejelentett főállás mellett.

Mindig úgy gondoltam, több vagyok azáltal, hogy én képes vagyok befogni a számat, összeszorítani a fogaimat, és egyszerűen elvégezni a melót, mindenféle rinya nélkül. Fasza gyereknek éreztem magam, hogy én mennyit bírok.

Hogy nekem évek óta elég az átlag két-három óra alvás, sőt, ha heti egy éjszaka kimarad, akkor sem veszi rajtam észre senki. Azóta rájöttem, hogy szimplán hülye vagyok. Amiatt pláne, hogy a normális emberek fölé helyeztem magam egyetlen percig is.

A nagyon elfoglalt emberek kora

Szerintem az érzés, hogy semmiről nem akarsz lemondani, hogy „mindig-minden-most-kell”, nemcsak az én személyiségem egyik meghatározó jellemzője, hanem nagy részben kortünet is. Bűnbak keresés nélkül aláállok: ilyenek lettünk, ide jutottunk. Ha valaki azt mondja: két oldalról égeti a gyertyát, ma már inkább röhejesnek hat.

Csak két oldalról? Ugyan már, hajítsuk az egészet a tűzbe, ne szarozzunk! Csak egyszer élünk, YOLO, a test pedig bírja, ne is figyeljünk rá!

Még kiskoromból emlékszem, vitáztunk épp az ebédlőben, amikor a konyhás néni azt mondta nekünk, miközben leszedte az asztalt, hogy soha többet meg ne lásson minket szomorkodni. „Gyerekek, nektek most kell élni, és élvezni az életet, amíg fiatalok vagytok, nem tart örökké!" Kérdeztük, miért, mi lesz utána? „Semmi jó” – ezt válaszolta. Én pedig annyit jegyeztem meg ebből, hogy ajjaj, hát, akkor bizony sietni kell. Élni.

Ehhez adjunk hozzá egy alapvetően nyitott, érdeklődő személyiséget, menni akarást, egy lehetőségekkel teli világot és a Facebookot, és voilá, kész a „Lea-sebes”; menetrend szerint robog át az életen. 

Fotó: Adrian Petrasch, Nomad Cruise

Aztán történt valami…

Tavaly ősszel Panamában töltöttem egy hónapot. Egyszer csak feltűnt, hogy néha csillagokat látok. Olykor egészen megszédültem, elöntött a rosszullét. Egyértelmű volt, hogy ez nem normális, de minimum szokatlan.

Én erre mit csináltam? Azt, amiben már olyan nagyon voltam: szőnyeg alá söpörtem a problémát. Végül is 27 éves vagyok, életerős fiatal nő, nincs semmi gond, igyunk inkább még egy koktélt!

Decemberben aztán már itthon, a villamoson lettem annyira rosszul, hogy nem tudtam tovább azt hazudni magamnak: semmi bajom. Este a vérnyomásmérő 200/140-et mutatott, a pulzusszámom az egekben. És azon a héten ez majdnem mindennap megismétlődött, végül gyógyszerrel kellett levinni a vérnyomásom.

Nem volt mit tenni, sóhajtottam egyet, és magamat megadva elindultam egy nagy körútra az egészségügyben.

Miután fejbe csap végre az igazság

Persze egy szavam sem lehet, szegény szervezetem próbált már jelezni, hogy ez így nem mehet tovább, nem is egyszer. Nem vagyok rá büszke, de még két éve, amikor Svédországban tanultam, két hónap (!) köhögés után mentem csak el a doktorhoz. Tüdőgyulladást diagnosztizáltak, azt mondták, feküdjek két hétig. Nem feküdtem, mert akkor pont nem volt alkalmas betegnek lennem. Vizsgáim voltak, nem hagyhattam ki munkanapokat, mert kellett a pénz a bérleti díjra, és pár napra rá utaztam a hoki vébére Oroszországba. Végül két hónapomba telt kijönni belőle, és további másfélig még arcüreggyulladásom volt utána. A magyarországi orvos akkor azt mondta, jöjjek vissza kontrollra a második antibiotikum kúra után – ami abban a negyedévben már az ötödik volt. Mondtam, hogy az nem fog menni, mert két nap múlva indul a repülőm Brazíliába…

Szóval így teltek azok az éveim.

Akkor változott meg bennem végre valami, amikor idén februárban a kardiológus két gyógyszert nyomott a kezembe a vizsgálatok után, hogy akkor ezeket most szedni kéne, mindennap, hosszú távon. Na, akkor fejbe csapott az igazság. 

Ez egy komoly munka magamon, és nem csak orvossággal.

Azért 90 a nyugalmi átlagpulzusom, mert gyorsan élek. Nem is feltétlen azért, mert mindent akarok, hanem, mert felhergelem magam, ha valamiből mégis kimaradok.

Mert kapkodok, hogy a tíz kihasznált lehetőség mellett a tizenegyedik is összejöjjön. Mert annyi mindent vállalok magamra, hogy felriadok éjjel az agyam kattogására, a szívem pedig csak kalimpál szegénykém, ahogy a csövön kifér, össze-vissza.

Nyilván nem tudom, és nem is akarom kicserélni a személyiségem, sőt az életemet is imádom úgy, ahogy van.

Viszont a konyhás néninek nem volt igaza. Nem kell most, azonnal, „fiatalon” (27 évesként még annak számítok egyáltalán?!) mindent megtapasztalni.

Az élet ugyanilyen szép marad később is, már ha van egy szívünk, ami még hajlandó nyolcvanévesen is kalimpálni.

Én addig is a magam részéről – az élet habzsolása mellett – apró dolgokkal igyekszem fenntarthatóvá tenni a folyamatot. Például kevesebbet kávézom, egészségesebben eszem, eleget alszom, és, képzeljétek… néha nemet mondok.

Most viszont bocsi, de rohannom kell, a legjobb barátnőm már vár a Deákon.

Darányi Lea

Lea korábbi írásait ITT olvashatod el

Kiemelt kép: Darányi Lea saját fotója Ecuadorban készült