–

Egyszerű, de nagyszerű. A kevesebb, több. Simplicity – adjuk ki a jelszót ma is, és aki kreatív területen dolgozik, az pontosan tudja, hogy valójában ez a legnehezebb feladat. Egyszerűt alkotni, ami mégis mindent magába foglal, az valódi művészet. A Bauhaus-mozgalomnak a XX. század első évtizedeiben pontosan ez volt a küldetése: hogy minél átláthatóbb tereket és tisztább formákat hozzon létre, amik beengedik a fényt, könnyed mozgást, sallangmentes viselkedést, és természetközeli életet eredményezhetnek. Mindez forradalmi szemléletként hatott a szecesszió buja és burjánzó világa után. 

A Bauhaus-mozgalomnak azonban volt még egy úttörő vállalása: egyenlőséget hirdetett a két nem között. Weimari iskolájába már az első évben (1919-ben) szép számmal vett fel női hallgatókat, és korhatárt sem szabtak. Bárki tanulhatott náluk, aki magába akarta szívni az új művészeti megközelítést, és ki akarta próbálni a kreativitás modern útjait. De azért – tegyük hozzá, mert ez is fontos – ez így is csak egy „kísérlet” volt a részükről, amiben maguk is többször elbizonytalanodtak.

Míg ugyanis a férfiaknak 150 márkában határozták meg a tandíját, a nőkét 180 márkában. És bizonyos tanárok úgy gondolták: az ő művészeti águkban a nőknek nincs helye.

Ilyen volt például Carl Zaubitzer, aki a szitanyomat-kurzusára nem engedett be nőket, vagy Gerhard Marcks, aki a kerámiát igyekezett „megóvni” tőlük. 

Az iskola egyik vezéregyénisége, Johannes Itten meg volt róla győződve, hogy a nőknek kétdimenziós látása van, ezért nem alkalmasak bizonyos művészetekre (mint például az építészet vagy a szobrászat), csak olyanokra, amik egy felülettel dolgoznak. A festészet nagy mesterei azonban úgy vélték, az ő területükön sincs igazán esélyük, hiszen Paul Klee szerint „a zsenialitás férfi tulajdonság”, Kandinszkij és Oscar Schlemmer pedig már magát a kreativitást is maszkulin értéknek tekintette. Mindazonáltal sok művésznek volt alkotó felesége (legalább a családalapításig, utána kénytelenek voltak feladni az egyéni kiteljesedésüket), és fontosnak tartották a textilművészetet (amit teljesen női művészetnek tekintettek). Valamint egy új művészeti ágban, a fotózásban is teret adtak a másik nemnek. 

Alma Siedhoff-Buscher - Forrás: Bauhaus Kooperation/Atelier Hüttich-Oemler (Weimar), 1923, Reproduction

Mire Alma Siedhoff-Buscher Weimarba érkezett a Bauhaus iskolájába 1922-ben, már évek óta művészeti tanulmányokat folytatott különböző iskolákban, de ezek között nemcsak képzőművészeti, hanem hangképzési kurzusok is voltak, ami azt mutatja, hogy a szülei nyitottak voltak arra, hogy a lányuk különféle művészi hajlamai kiteljesednek. (A lányok intézményes művészeti oktatása is viszonylag új volt még abban a korban.)

Ahogy a legtöbb lányt, úgy a Bauhausban őt is először a szövő szakra vették fel, ahol egyébként hímzéssel is foglalkoztak, meg mindenféle lakástextil modern, újszerű elkészítésével a szőnyegtől a függönyön át a terítőig. Ezek is valódi művészi értéket képviseltek, jóval többek voltak kézműves termékeknél. 

Ezzel együtt az állandó anyagi zavarral küzdő Bauhaus-mozgalom sokat profitált is a lányok munkáiból: rengeteg megrendelést teljesítettek, és a kiállítások végeztével a textilmunkákat értékesítették. Alma Siedhoff-Buscher (aki ekkor még csak Buscher volt, mert a Siedhoffot a férje után vette fel később) ezt írta a kérvényében, amikor kilépett a szövő szakról: „Sosem jöttem ki jól a fonallal, de ki akartam próbálni, mert hiszek abban, hogy minden anyag megmunkálásához erős elszántság és kemény munka vezet”. Hozzá azonban a fa állt közelebb, úgyhogy innen egy igazán férfias szakra, a faszobrászatra kérte át magát. De ez talán nem is a legjobb megfogalmazás arra, amit tanult, inkább a famegmunkálás volna helyes, ugyanis nem szobrokat, hanem inkább bútorokat készített ott. 

Fonalbábuk - Forrás: Bauhaus Kooperation/Alma Siedhoff-Buscher, 1924

Hogy milyen perspektívái voltak akkor egy nőnek, azt talán jól jelzi, hogy ugyan bútortervezéssel is foglalkozott, ám ez kizárólag gyerekbútorokra vonatkozott – amik mellett egyéb játékszereket készített gyerekeknek. A leghíresebb, amivel sikert aratott egy hajóépítő kockakészlet volt – pontosabban kettő: egy nagy és egy kis készlethez. Ezeket ma már teljesen evidensnek tekintjük, pedig akkoriban találmánynak, és a Bauhaus szellemiségét mélyen hordozó újításnak számítottak: inspirációt, de a szabad alkotás lehetőségét adták meg a kicsiknek. A mozgalomhoz hűen az alapszínekben és zöldben pompáztak (ez is az egyszerűséget és a tisztaságot közvetítette), és geometriai formákból álltak, mint a Bauhaus-házak, -festmények és -bútorok, illetve egyéb tárgyak. De még valamit fontos hozzátenni: a prototípust Alma Buscher még maga faragta.  

Hajóépítő kockakészlet - Forrás: Bauhaus Kooperation/Alma Siedhoff-Buscher, 1923

Ezután készített még bábszínházat, színező füzetet, foglalkoztató füzetet és fonalbábukat is. Azt mondta róluk:

mindig az a szándék hajtotta, hogy a gyerekek a saját maguk képére tudják formálni ezeket, és az öröm mellett fejlődjenek is játék közben. Mondanom sem kell, hogy a „fejlesztőjáték” is teljesen új jelenség volt akkoriban.

A legnagyobb sikere ezen kívül az lehetett, amikor a Bauhaus alapítói megalkották az első Bauhaus-otthont (Haus am Horn néven), amin keresztül prezentálni tudták a világnak az építészeti és esztétikai elveiket, és ebben a weimari házban (ami ma újra látogatható, miután 2018-19-ben felújították) Alma Siedhoff-Buscher tervezte a gyerekszoba teljes berendezését. Erről azt mondta: „Amennyire lehetséges, olyan teret kell teremtenünk a gyerekeknek, ahol azok lehetnek, akik csak akarnak. Minden tárgy az övék, és a fantáziájuk alakíthatja őket, a külvilág korlátozásai nem érnek el ide, nem mondja nekik senki, hogy »ahhoz ne nyúlj«, minden őket szolgálja, és a gyakorlati szempontok nem gátolják a játék lehetőségét.” Megint egy olyan megközelítés, ami akkor merőben új és modern volt – ma pedig már alap.  

Amikor a Bauhausnak mennie kellett Weimarból Dessauba (1925-ben), akkor Alma is a csapattal tartott, ott pedig egy év után férjhez ment egy mozgalmi színész-táncoshoz, Walter Siedhoffhoz. (Ugyanis a Bauhaus a színházat is megújította Oscar Schlemmer által.) Hamarosan diákból oktatóvá lépett elő, és szoros barátságba került két magyar származású művésszel: Breuer Marcellel és Moholy-Nagy Lászlóval. Csakhogy 1926-ban teherbe esett, és megszületett a fia, majd két évvel később a lánya is, így többé nem tért vissza az alkotáshoz. Ehhez talán hozzájárult az is, hogy egyre több anyagi természetű konfliktusa akadt a Bauhaus vezetőivel (a munkái értékesítésével kapcsolatban), de az is, hogy a férje révén egyébként is el kellett hagynia a Bauhaus-bázist, ugyanis ő mindig máshol kapott feladatot.

Mindenesetre Alma Siedhoff-Buscher munkássága ezzel a végéhez ért – édesanya lett belőle. 1944-ben pedig egy bombázás áldozata lett – mindössze 45 évesen halt meg. Rövid időszak jutott neki a művészi kiteljesedésből, de abban örökre nyomot hagyott: munkásságát egyre többre értékelik a Bauhaus többi női művészének teljesítményével együtt, akiket csak az utóbbi időben kezdenek felfedezni.

Úttörők voltak mindannyian a női egyenjogúság történetében, akiknek még nem adatott meg, hogy a teljesítményükért valódi elismerést kapjanak, és csak a férfiak árnyékában, meghatározott területeken alkothattak. 

De ha ők nem alkothattak volna, ma nem lennének mindazok a női dizájnerek és építészek sem, akik minden kétséget kizáróan bebizonyították, hogy a női szem sem csupán kétdimenziós látásra képes. Ha pedig ezentúl egy multifunkciós IKEA-szekrényre, vagy akár egy legokockákra pillantunk, nyugodtan jusson eszünkbe Alma Siedhoff-Buscher neve, aki mindezeknek az elődjét megalkotta. 

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Bauhaus Kooperation/Atelier Hüttich-Oemler (Weimar), 1923, Reproduction; Wikipedia/chinnian