–

A gyerek olyan, mint a vírus: kicsi helyen elfér, de nem tudod figyelmen kívül hagyni. A gyerekjáték rosszabb. Az még nagy is. Tomika megszületéséig fogalmam se volt arról, hogy mennyire. Persze, láttam a boltok kirakatában, hogy vannak játékok, amik akkorák, mint egy Tigris tank, de naivan azt terveztem, hogy nem fogok ilyeneket venni a gyerekemnek.

Nem is veszek. Mások adják neki ajándékba.

Azzal kezdődött, hogy Tomika kapott egy játékvasutat az anyai nagyapjától. Az öreg szenvedélyes vasútmodellező, szóval szerintem azért vette neki, hogy a gyerek ne az ő féltett kincseit piszkálja. Úgyhogy beszerzett Tomikának egy körpályát vagy mi a retket, ami végül is nem nagy, de Liechtenstein vonatforgalmát például átalakítás nélkül elbírná. Olyan, mint a zsiráf: szép, de nem tudod hová tenni. A komódról lelóg, az ebédlőasztalnál ortodox módon enni szoktunk, a padlón pedig a hisztérikusra zajszennyezett alsó szomszéd miatt másfél mázsa dobogásgátló habtapi van, ami szintén játék, tehát másik játék nem pakolható rá. Úgyhogy a játékvasút bekerült valamelyik szekrénybe. Fogalmam sincs, melyikbe, mert mindegyik tömve van kinőtt vagy „még nagy rá” besorolású gyerekruhákkal, megunt vagy taktikai okokból tartalékolt játékokkal és egyéb biszbaszokkal – de tény, hogy azóta nem láttam.

És akkor jött Ilike néni, a gyerekfelvigyázóból pótnagymamává emelkedett külsős családtag, akiről már írtam itt egy razglednicát, és vett a gyereknek – most lehalsz, besírsz, szétszakadsz – egy talicskát. Egy talicskát, ami alig kisebb, mint egy kőművesé. Tíz kiló maltert bármikor belelapátolok. Volt rá magyarázata ennek a drága asszonynak, (akit tényleg imádok, Tomika pedig isteníti, főleg, mert keksszel tömi), ugyanis a gyerek mindig elkérte (érted: „elkérte”) mások hasonló játékait a homokozóban – ezért inkább vásárolt neki egyet. Egy talicskát.

Na, ez a „játék” – ami olyan masszív, hogy egy figyelmetlenebb jetit álmában agyonverek vele – a szekrény tetején pihen.

És ez még smafu! Most jön a kukásautó!

Ehhez tudni kell, hogy Tomika szarik a Kheopsz-piramisra és Szemiramisz függőkertjére, neki a világ legnagyobb csodája a kukásautó. Reggelente fel kell emelni az ablakhoz, hogy megnézze, de legalább meghallgassa a szemétürítés semmi mással össze nem téveszthető, légfékekből, tolatóradarokból és betonra csapódó szemetesekből származó zörejeit (amiket időnként a kukások „várjá' má', az anyád picsáját!” belső kommunikációs tételmondatai törnek meg), és otthon is ő a Kuka Őre. Hulladékot helyette, de legalábbis nélküle felségárulás kidobni.

Nyilván az anyai nagyanyja vesz neki egy kukásautót...! Hát, az vesse rá az első szelektíven gyűjtött követ, aki nem venne!

De mekkorát, banyek... Ha nagyobb volna, már katonai Hummer lenne. Egy hobbit cipőkanállal pont beleférne. A készítői is érezhették, hogy megszaladt a milliméter-vonalzó: ráírták angolul, hogy nem szabad ráülni. Jogos, mert lehet, hogy fennmaradási engedélyt kell kérnem rá a XIII. kerülettől. Még egy kuka is van hozzá, de nem ám az a hosszúkás, amit Kazinczy-gyalázó módon „lakossági edényzetnek” hívnak, hanem egy csille, amit emelőszerkezettel tudsz kiüríteni. Na, kérem, most ez a sztár otthon. Egészen addig, amíg egyszer éjszaka, pisilésre menet, szemüveg nélkül, félvakon keresztül nem esem rajta, pofával az akváriumba vagy az etetőszékbe, mert akkor előveszem a gyerek játék barkácskészletét, és a kalapáccsal ripityára töröm.

De még akkor is marad neki egy dömperje – ami ránézésre szintén nem a mikrorajongó japán, hanem a mérethívő orosz ipar ihletett –, és egy lábbal hajtható autója, amiben nem az az idegesítő, hogy nagy, hanem hogy minden mozdulatra sípol, dudál, szirénázik és villog. Egyelőre nem kaptam anyai engedélyt arra a hazugságra, hogy „sajnálom, kisfiam, elromlott”.

Pedig ami elromlott, az nem a jó szívvel ajándékozott játék, hanem valami más. Az életünk, ez a tőmondat, amit annyira telezsúfoltunk tárgyakkal, hogy alanyokra már nincs benne hely.

Ha jól számolom, eddig tizenháromszor költöztem. Ennek sok hátránya van, de egy nagy előnye is: nincs semmim. Egyetlen tárgy van, amihez ragaszkodom: apai nagyapám komódja, amit 1932-ben ő maga faragott, hogy elnyerje az asztalosmester címet. Azon kívül bármit, amit pénzért lehet kapni, itt tudnék hagyni, ha befordulna az utcasarkon az apokalipszis. Ezért nézem derűsen, de aggodalommal, ahogyan

Tomika holmijai lassan elborítják a lakást. Most egy újabb helyiség kiürítésén gondolkodunk, mert valahová tenni kell a sok valamit, amik nélkül bizonyára senkik vagyunk, de legalábbis rossz szülők, Tomika pedig boldogtalan gyerek.

Persze, nem áldozatok vagyunk, hanem tettesek. Az én aranyszívű barátom, F. T. most például felajánlott egy triciklit, sőt még el is hozta Debrecenből. Az is a Kamaz-gyárban készülhetett. Korábban kaptunk tőle egy bilit is (Hódmezővásárhelyen bincinek hívják), de nem ám ilyen proli fapadosat, hanem akkorát, mint a Napkirály trónszéke. Mondjuk, ezen nem csodálkozom, mert F. T. se az a pigmeus alkat. Akkora autóval jár, amit rendes helyeken csapatszállító harcjárműnek hívnak.

Nehogy félreértsétek: ezek mind kellenek. A játékvasút, a kukásautó, a tricikli, a bili, korábban a pelenkagyűjtő, az etetőszék – mind fontos és hasznos. Tomika imádja őket, a legkevésbé se sajnálom tőle egyiket sem. Jó szívvel adták, és nagyon nagy örömmel, hálával fogadtuk el. Annak idején, amikor a János Kórház Felké-Szülés nevű tanfolyamára jártunk (igen, ez még mindig Geszti Péter országa), azt tanácsolták nekünk, hogy amit adnak, azt fogadjuk el, ha viszont vásárolni akarunk valamit a gyereknek, akkor számoljunk el – inkább ezerig, mint tízig. Ennek szellemében cselekszünk, de ez még mindig nem oldja meg, csak hizlalja az én problémám: szerintem Tomikának túl sok tárgya van. És miközben élvezettel viccelődöm ezen, félek is attól, hogy nem fogja értékelni, megbecsülni azt, amije van, mert mindig lesz másik, mindig lesz új. Egyelőre nem tudom, mennyi az annyi, amennyitől a több már kevesebb.

Mindenesetre nyuszimotort nem kap. A nagyanyja úgyis vesz neki.

 Herczeg Zsolt

Herczeg Zsolt korábbi írásait ITT olvashatod el.

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/santypan