Steiner Kristóf: „Ne szolgáljuk tovább a pusztítás energiáját!”

–

2015 végén, kilenc és fél év után szétmentünk az ex-kedvesemmel, második nagy szerelmemmel, első férjemmel. A szakítás egyáltalán nem ért váratlanul – nagyjából három nappal a szerelembe esésünk után kiderült, hogy ha másképp vélekedünk valamiről, akkor könnyen elszakad a cérna mindkettőnknél. Az első nagy veszekedésünkkor üvöltve osztottuk ki egymást, amiért szerintem nem kéne lecsapni a szúnyogot, elég csak elhessegetni – hiszen úgysem lesz számottevően kevesebb szúnyog attól, ha minden percben megölünk egyet –, szerinte viszont túlérzékeny és képmutató voltam, hiszen akkor még csak vegán sem voltam. „De azon állatok halála, akiket megeszem, legalább szolgálnak valamiféle hasznot!” – kiabáltam (amivel egyébként ma, 15 évvel később nem azonosítanám magam), majd egymásra csaptuk az ajtót, és sms-ben folytattuk a veszekedést. 

Ez az sms-ben és e-mailben történő marakodás a következő évtizedre klasszikus kommunikációs módszerünkké vált: hosszú és manipulatív üzenetekben írtuk körül, miért nem vagyunk hajlandók szóban beszélni, legyen az a „rád se bírok nézni” indok, esetleg a „majd hajlandó vagyok szóba állni veled, ha bocsánatot kérsz”, és a legalja: a „komolyan kételkedem benne, hogy van jövője a kapcsolatunknak”, „nem is szeretsz”, „elköltözöm”, és ami még annál is mélyebben van: „el sem tudod képzelni, milyen lelki sérüléseket ejtesz rajtam – ezek sosem fognak begyógyulni”. 

A drámák rendszerint napokon át tartottak, de a békülős szex után simán jöhetett egy következő kör, amikor is valamelyikünk úgy érezte: megint neki kellett engedni, ezért aztán megkezdte a másik csendes büntetését. 

Ilyenkor jogosan merül fel a kérdés, miért marad valaki egy kapcsolatban – ha a viták arról, hogy ki nem vitte ki a szemetet, ki vásárolt feleslegesen drága vegán sajtot, majd ette meg majdnem egyedül, valamint az állandó, minden élethelyzetet körüllengő féltékenységről szólnak, és verbális, lelki, esetenként fizikai bántalmazásba futnak ki. Sokféle válasz létezhet erre: egy pszichológus valószínűleg Stockholm-szindrómát kezdene emlegetni, a divatos hashtageket lobogtatók pedig azonnal áldozathibáztatást kiáltanának már attól, hogy fel merészeltük vetni: „miért maradt benne a bántalmazott az abuzív kapcsolatban”. 

Ám én a magam egyszerűségével merem állítani, azért maradtunk, mert szerelmesek voltunk egymásba, és egyfelől bíztunk benne, hogy egyszer majd felnövünk egymáshoz és önmagukhoz, másfelől pedig valahol a lelkünk mélyén a hisztérikus veszekedések függői voltunk. 

Megszámlálhatatlan alkalommal szakítottunk, percekre, napokra, esetenként hónapokra, aztán végül valamelyikünk szuper-romantikus gesztussal, térden állva, zokogós bocsánatkéréssel, vagy a „soha többé ne veszekedjünk”, „menjünk el párterápiára”, „ez a dráma mindkettőnket megváltoztatott, most már soha többé nem bántjuk majd egymást és önmagunkat” konklúziókkal „visszahúzta” a másikat, és néhány nyugis hét után kezdődött minden elölről.  

Fogalmam sincs, hogy az exem ma hogyan vélekedik ezekről az évekről, ugyanis ötödik éve nem beszélünk egymással, ennek oka pedig elsősorban az, hogy nem szeretnénk további sérüléseket okozni, sem önmagunkban, sem a másikban. Nem volt szép válás. Egy utolsó gigadráma után, amikor százmillimodszorra szakítottunk, felkaptam Özge kutyát és Amandot, a plüss nyulamat, átmentem Luca barátnőmhöz, és kikapcsoltam a telefonomat. Elfáradtam. 

Nem volt bennem több erő. Nem éreztem magam sem áldozatnak, sem agresszornak, nem volt célom hibást keresni, mi több, akkor még mindig szerelmesnek éreztem magam, de eljutottam arra a pontra, hogy bármi jobb annál, mint ami zajlik. 

Visszatartottuk egymást a fejlődésben, sem önmagunkkal, sem a másikkal nem voltunk őszinték, és minden esély megvolt arra, hogy ha együtt maradunk, tönkretesszük az életünket – mint házaspár, és mint két, boldogságot és kiteljesedést érdemlő egyén.

Ami ezután következett, arról nem szeretek nyilvánosan beszélni, mert nem tartom sem fairnek, sem okos dolognak besározni egy másik ember jóhírét, és akármi történt is, nincs okom arra, hogy ujjal mutogassak bárkire. Én is „megértem a pénzemet”, én is számtalan olyan dolgot tettem és mondtam a kilenc év során, amire nagyon nem vagyok büszke, így tulajdonképpen természetesnek tartom, hogy a szétválás eltörölt minden létező határt, és az ámokfutásnak végül egyedül az szabhatott határt, ha eltűnünk egymás életéből. 

Három hónapon át egy vitorláshajón éltem, ahonnan csak akkor bújtam elő, ha nagyon muszáj volt. Maroknyi megmaradt barátom tartotta bennem a lábadozó lelket, mert természetesen meggyőződésem volt, hogy vége a világnak, és soha többé nem leszek se szerelmes, se boldog. A legbiztosabb azonban – még ebben a helyzetben is – abban voltam, hogy az utolsó, amit kívánnék annak, akibe mélységesen szerelmes voltam, és akitől a szenvedés, küszködés, és verekedés mellett annyi szépséget kaptam, és aki mellett annyit tanultam életről, kapcsolatról, önmagamról, az további boldogtalanság. Tökéletesen el tudtam választani a fejemben és a szívemben azt a két érzelmet, hogy sértve érzem magam, illetve – a másik oldalon –, hogy kizárólag jót kívánok neki. Reméltem, hogy a közös barátaink közül sokan mellette maradnak majd, ahogyan azt is, hogy előbb-utóbb egymásra akadnak majd azzal a fiúval, akivel egyszerre lehet könnyű és édes, ugyanakkor színes, izgalmas, mély, de fájdalommentes az élet. 

„Azzal, hogy ilyen engedékeny és megbocsátó vagy, évtizedekkel veted vissza a nők egyenjogúságáért vívott küzdelmet.” 

„Ez a »bántalmazó kapcsolatokhoz is két ember kell« narratíva klasszikus áldozathibáztatás.” 

„Ha te ilyen könnyen el tudtad engedni a sérelmeidet, akkor sosem voltál olyan nagy bajban, mint az igazi bántalmazottak.”  

„Könnyű neked, te férfi vagy, meg tudtad védeni magad.”  

„Legitimálod az agressziót, szégyelld magad!” – ezek pedig már kommentek arra vonatkozóan, amikor arról beszélgetek valakivel, miért nem tartom célravezetőnek tudatosan tönkretenni egy másik ember életét egy szakítás után. 

Azt vallom ugyanis, hogy arról, amit tanultunk, fontos beszélni, és még fontosabb levonni belőle a következtetéseket, mert mindezzel segítjük önmagunk és a társadalom gyógyulását, és megelőzhetjük, hogy mások hasonló helyzetben találják magukat. 

Ám bekopogtatni a világ összes ajtaján egy fantomképet mutogatva: „óvakodj ettől az embertől, soha nem fog megváltozni, már keresi is az újabb áldozatot”, az egyfelől lehetetlen küldetés, hiszen mindig lesz olyan potenciális áldozat, akit nem sikerült értesíteni, másfelől nem egészséges egy életet arra feltenni, hogy egy traumát gyógyítva személyes bosszúhadjáratot folytatunk valaki ellen.  

És ha tegyük fel mégis minden egyes veszélyeztetett embert figyelmeztettünk: „ne engedd közel XY-t”, még mindig ott van millió másik, meg nem nevezett ember, aki pont ugyanúgy beletaposhat bárki lelkébe, ahogy a mumus exünk tette velünk. 

Azt sem tartom érzékeny és diplomatikus megoldásnak, hogy arra próbáljuk rábeszélni a környezetünket, hogy akik hibákat (legyenek azok akár súlyos, sőt megbocsáthatatlan hibák) követtek el, azok sosem változhatnak meg, némi hevenyészett pszichiátriai analízissel alátámasztva a teóriánkat. 

Mindannyian hibáztunk már, mindannyiunknak voltak erkölcsi mélyrepülései, és a legtöbben igenis képesek vagyunk a változásra. 

Maximálisan megértem azokat, akik ezen sorokat olvasva elárulva érzik magukat – ez teljesen normális emberi reakció. Az én életemben is volt olyan időszak, amikor elfogadhatatlannak tartottam volna, hogy ne ítéljük el hangosan és pregnánsan a vétkest, és emeljük ölünkbe a sértettet – ugyanakkor mostanra tisztába kerültem azzal, hogy a konfliktusok java része nem fekete-fehér, de még a legfeketébb gaztettek elkövetőinek földbe döngölése is vezethet olyan tragédiákhoz, amely nem gyógyulást, hanem további traumákat okoz.

Személyes ismeretségemben történt: egy ismerősöm környezetének 99 százaléka nem merte megmondani a barátunknak, hogy vegyen vissza a jéghideg bosszúból akkor is, ha jogosan érzi magát áldozatnak. Azokat, akik megtették, azonnal áldozathibáztatónak bélyegezték, és a baráti társaság kilökte őket magából – én is ezek közé tartoztam.

Hónapokkal később tudtam meg: az „agresszornál” egy ponton elszakadt a cérna, és nem bírta tovább elviselni, hogy egyetlen olyan ismerőse sem maradt, aki nem szörnyetegként tekint rá. Így arra sem maradt esélye, hogy jóvá tegye a bűneit. Véget vetett az életének. 

Az áldozat elérte a célját? Móresre tanította őt az igazság és az emberi jogok nevében? A bántalmazó megtanulta a leckét? Megérdemelte? Ilyenkor mi a politikailag korrekt reakció? Azt kell mondani, hogy „mindig is instabil ember volt”? Hogy zéró a felelőssége annak, aki addig kampányolt, míg a másik a halált választotta? Esetleg azt, hogy „úgy kell neki”? Vagy így beszélni – nagyot fordult a kocka – immáron áldozathibáztatás lenne? 

A kérdés felvetéséhez természetesen nem kell halálesetnek történnie. Jogos-e például nem áldozatként tekinteni arra, aki évekkel egy csúnya szakítás után még mindig százas szögeket helyez el az exe kocsijának kerekében? Jogos-e nem áldozatnak tekinteni azt, aki eléri, hogy az exét kirúgják a munkahelyéről, és képtelen legyen lakbért fizetni egy titokzatos e-mail nyomán, amelyben a főnöke arról értesül: alkalmazottja ellen rendőrségi eljárás folyik? (Igaz, a nyomozás még nem nem zárult le, márpedig „mindaddig, amíg bűnössé nem nyilvánítják, minden ember ártatlannak vélelmezendő.”)

Beszéljünk mindarról, amin keresztülmegyünk.

Határozottan utasítsuk el az agressziót mint megoldást, és segítsünk önmagunkon és másokon azzal, hogy nem etetjük a bosszú-szörnyet, aki még soha, semmire a világon nem ajánlott egészséges, hosszú távú megoldást.  

Ha pedig valakiben mégis megvan a „csakazértis megmutatom” késztetése, az is természetes – ám a legszebb és legelegánsabb „bosszú” továbblépni, és a komplex tapasztalások birtokában új szintre emelni az emberi életet: megtépázva, de ugyanakkor megerősödve menni előre. A megbocsátás opcionális – nem pedig elvárás. De úgy is lehet örökre agyban, lélekben, szívben őrizni a minket formáló – romboló, építő, vagy ezek állandóan változó arányú keverékéből összeálló – észleléseket, hogy megfogadjuk magunknak: mi nem szolgáljuk tovább a pusztítás energiáját. 

Akkor sem, ha revansra éhes emberi természetünk azt suttogja nekünk újabb és újabb (jogos vagy annak vélt) önigazolás-falatokkal etetve az önérzetünket: a világ védelmében kötelességünk addig mérgezni magunkat és a másikat bosszúval, míg végül megkapjuk, amit akartunk. De mit is akartunk pontosan, amíg a kapcsolatban nyűglődtünk, naponta felvetve a kérdést: mikor tehetjük le végre ezt az embertelen nehéz súlyt, és mikor leszünk végre szabadok és boldogok? Ja, azt már rég elfelejtettük…

Mert ismét egy bántalmazó kapcsolatban találtuk magunkat. Ezúttal önmagunk bosszúszomjas énjével.

Ami sarokba szorít, bánt, kínoz, hibáztat, és elnyom – pont, úgy, ahogyan az ex tette. 

A jó hír az, hogy tőle is el lehet válni.  

Steiner Kristóf

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van