–

 „Apa, hogy lesz vége a világnak?”

Ez csak egy Tomika számos kérdése közül, amiket rendszerint este kilenc óra után, az ágyában fekve, az ébrenlét és az álom homályos határán szuperhősös pizsamában lebegve tesz fel nekem, elvárva, hogy röviden, tartalmasan, mégis egy négyéves gyerek értelmi szintjén válaszoljak neki. Páros polkás becherovkás szláv karnevál minden altatás, amikor „csak” azt szeretné megtudni, hogy miért haltak ki a dinoszauruszok, a kolibri leelőzné-e a gepárdot, valójában (!) ki volt Jézus apukája, és melyik a nagyobb: a bányadömper vagy a homlokrakodó? Tegnap este majdnem egy órán át a sakálokról és a hiénákról – az ő definíciójával: „a kukásállatokról” – kellett mesélnem neki. Persze az armageddon iránti koravén érdeklődése még mindig kevésbé felkavaró, mint amikor az említett ősállatok és a tavaly elhunyt nagyapja sorsából összemixelte a sokkal inkább megállapításnak, mintsem kérdésnek hangzó mondatot, miszerint egyszer ő is meg fog halni?

Egy másik alkalommal egyszerre támadt fel benne a kíváncsiság a tengeráramlatok, a világűr, az északi fény és a kriptozoológia lényei iránt, illetve Rudyard Kipling Purun Bagát csodája című történetének általam fejből elmesélt és gyerekbaráttá szelídített verziója kapcsán egy szuszra, desszertnek a vallási révületről is fel akart csipegetni néhány tudásmorzsát.

Ezekhez képest már tényleg nem jelentett kihívást átugrani annak az ellentmondásnak a szakadékát, hogy a Mikulás a kéményen keresztül érkezik, miközben a mi házunkban nincs ilyen alkalmatosság.

Tomika az a tipikus „mindent tudni akarok” gyerek,

Aki már alapjáraton pöfögve, üresbe rakott agyi váltókkal is rohadt idegesítő tud lenni, hiszen olyan kérdéseket tesz fel, amelyek válaszaihoz még nem rendelkezik megfelelően erős emocionális alapokkal. A szellemi fejlettsége és a kommunikációs képessége az óvodai nevelők szerint is – írásba adták – évekkel a valós életkora és az érzelmi szintje előtt jár, a fizikai adottságairól pedig annyit, hogy a közeli fitneszterem tornatanára azt kérte, hogy négyévesen rakjuk át a hat-hétévesek közé, különben unni fogja magát.

Ha belegondolsz, hogy ez milyen kockázatokat rejt magában (az óvó nénik a diszkrepancia veszélyére figyelmeztettek, te is guglizz rá), rögtön rájössz, hogy itt most nem az apai dicsekvés ideje jött el, hanem az a pillanat, amikor bokáig fosom magam a félelemtől, hogy mivel foglalom le a deviáns zseni szerepköre felé menetelő gyerekemet.

Mint mindenben, ami szülőség, ebben is hátra kell nézni, hogy előre lássunk.

Én is ilyen voltam. Sajnos…

Gyerekként nem sokra mentem azzal, hogy már óvodás koromban olvastam, és iskolásként havonta tíz könyvet faltam be, hatévesen ezerötszáz ember előtt álltam színpadon, zsinórban nyertem az irodalmi versenyeket és a színjátszó fesztiválokat, középiskolásként pedig a magyartanárom azt írta a dolgozatomra, hogy „leosztályozhatatlan”, mert 45 perc alatt 14 oldalt körmöltem egy spirálfüzetbe a Himnuszról és a Szózatról.

Cseszhettem, hogy megmérték az IQ-m, és magasabb volt, mint az átlagos magyar vérnyomás. A legnagyobb ötöst ugyanis arra a fogalmazásomra kaptam, amiben a legjobb barátomat kellett bemutatni. Az enyém sikerült a legjobban, pedig nekem nemhogy legjobb barátom, hanem egyáltalán barátom sem volt, ezért kitaláltam egyet, és róla írtam.

A létező gyerekek, az osztálytársaim, évekig bántottak. Lelkileg és fizikailag is. Nagyon finom vagyok, ha csak úgy fogalmazok, hogy kiközösítettetek, igaz, srácok?

15 évesen úgy kellett leszedni a sínről, mert a vonat alá akartam feküdni.

Mindez paradox módon mégsem jelenti, hogy rossz gyerekkorom volt

Hiszen az szüleim és a tanáraim szabadon engedtek, de okosan terelgettek, és még mielőtt nyakig gázolnék a dicsekvés bűnének undorító pocsolyájába, azt is leírom, hogy nem voltam eminens.

A reáltárgyakból például szánalmasan teljesítettem. A mai napig gyorsabban írok meg egy könyvet, mint ahogy kitöltök egy formanyomtatványt

A matematikai alapműveletek 40 százalékát ismerem készségszinten, egy asztalos unokájaként Mr. Bean vagyok, ha fel kell fúrni egy képet a falra (de megcsinálom!), képtelen vagyok rávenni magam a rendszeres sportolásra, és gyáva vagyok autót vezetni. (D. Tóth Kriszta, elviszel egyszer? Csak vicceltem.)

A larvált depresszióm (erre is keress rá), valamint a környezetemet indokoltan idegesítő, olykor viszont a kritikusaim által is érthető gátlástalansággal kihasznált maximalizmusom és munkaalkoholizmusom megmaradt, de az már kezelhető. Nagykorúságom hajnalán ugyanis felébredtem önmagamból.

A felsőoktatás, ahol már magamfajták között lehettem, helyretett, és azóta „minden faszányos”, ahogyan egy kedves ismerősöm mondaná. Húszévesen újrakezdtem. OTDK-győzelem, köztársasági ösztöndíj, főszerkesztői állás, huszonöt éve ugyanaz a nagyszerű hivatás, tizenhét éve ugyanaz a kiváló munkahely, parlament, könyvírás, tanítás, önkéntes munka a diákújságírók egyesületében, hegymászás, utazások, szerelmek; egy válással végződő, mégis szép házasság, egy saját lakás és ház, rengeteg jóbarát, WMN, Büfik és bukások… és főleg Zsuzsi, Tomika, Anna – sikerült visszaadni az élet producerének a csodagyerek filmszerepét, mielőtt túl korán elindult volna a végefőcím.

Tomika meg kezdi elölről a mozimat

És ettől meg vagyok ijedve.

Jó, persze, tudom én, hogy az ő élete nem az enyém. Nem az én hibáimat kell elkerülnie, hanem a sajátjait elkövetnie. Ő ugyanis nem gyenge.

Én okos voltam és gyenge. Fizikailag és mentálisan is. Ő okos és erős. Rá nem az a veszély leselkedik, hogy bántalmazott gyerek lesz, mint én, hanem az, hogy bántalmazó. Tudniillik ő már gyerekként olyan, mint én felnőttként: ösztönösen vezeti a köré csoportosulókat.

Nálam ez inkább védekező válasz volt a sérüléseimre, és csak húszévesen lettem ilyen. Akkor hoztam döntést arról, hogy soha többé nem bánthat senki, és én sem hagyom, hogy körülöttem bárkit bántsanak, ezért jobb, ha én irányítok, vagyis saját közösségeket hozok létre magam körül. Tomika viszont nem teremtett, hanem született vezéregyéniség. 

Szentesi Éva: Tulajdonképpen – WMN-napló

WMN Life – 2020. november 27. – SzÉ

 

Vele kapcsolatban az a legnagyobb kihívás, hogy állandóan le kell foglalni valamivel. Nem rossz gyerek, mert olyan nincs, és nem hiperaktív, mert egyedül és elmélyülten is képes játszani, de olyan elementáris igénye van a figyelemre és a szerepjátékokra, hogy az még a tapasztalt és tündéri óvó nénijeit is sokkolja.

Voltam én már minden: rendőr, tűzoltó, mentő, rendőrmentő, tűzoltó rendőr, kommandós tűzoltó, hegyimentők főnöke, dinoszaurusz- és kenguruapuka, gorillát támadó leopárd, igásló, szurikáta őrszem, állatkerti igazgató, kalózkapitány, Pókember ellensége, Ryder a Mancs őrjáratból. Tomika ezeket ezer Celsius fokon égve éli meg, rohangászik és hangos. Nagyon hangos. Az alsó szomszéd tudna erről mesélni, szegény épp most hangszigetelteti a lakását, konkrétan miattunk.

A lányom, a most kétéves Anna másmilyen, de nem kevésbé erős személyiség

Tomika mellett gyorsan megtanulta, hogy ki kell üvöltenie és verekednie az életterét, és ezt meg is teszi. Posztapokaliptikus hisztiket tud levágni – „megéri a pénzét”, ahogyan nagymamám mondta volt – ugyanakkor ő mégis szelídebb és nyugodtabb, mint a bátyja. Tomikában nem őrláng lobog, mint sok „tedd oda és ott marad”-gyerekben, hanem máglya, amin ökröt lehetne sütni. A mi feladatunk, hogy ez a tűz ne eméssze fel őt és a környezetét.

Ehhez sok türelem kell. És sok fantázia.

Ha vele vagyok, mindig arra gondolok, hogy milyen voltam gyerekként, amikor – a kortársaimnál jóval mélyebben – a fantázia világában éltem.

Tomika mellett nem lehetsz mugli, mert neki varázslat kell. Mivel okos, pontosan tudja, hogy az egész csak színjáték, de annyira beleéli magát, hogy te sem tudod kivonni magad a hatása alól. Ő tanított meg arra, hogy az élet még mindig ugyanolyan színes lehet, mint húszéves korom előtt, csak én önvédelemből magam mögött hagytam azt a különleges, a való világ szürke függönye mögé álmodott univerzumot, amit dél-alföldi Julien Sorel-ként és Jean-Baptiste Grenouille-ként magamnak teremtettem. (Miközben a jelzett fiktív urak egyikének tetteiben és sorsában sem szeretnék osztozni.)  

 

Gyereknek lenni varázslat

A Mikulás létezik, és a Jézuska is eljön, mert rájuk nem vonatkozik a kijárási tilalom. Ha nincs kémény, akkor bevarázsolják az ajándékot, mert van tündérporuk, mint Izzynek, a gyerekkalóznak a Pán Péter-mesében.

És igen, a dinoszauruszoknak is szabad rendőrséget építeni legóból, és miért ne járhatnának motorral? Hátha egy raptor ellopja egy pterodactylus tojását, azt vissza kell szerezni valahogyan, és a raptor gyors, mint a veszedelem!

A gumicápa lehet búvármentő, a törölköző kenguruerszény, a porszívócső lovagi kard, a plüssállat műtétre váró páciens, a járdacsík vonatsín, a trolikorlát műszerfal, a kisasztal díszpárnákkal katonai bunker vagy farkasverem.

Ha nem akarjuk, hogy a gyerek este mesefilmet nézzen, akkor belefér, hogy azt mondjuk neki: „Bing nyuszi ilyenkor már alszik!” Mackópajtás pedig igenis él és tud beszélni! Apa tartja és az ő hangján szólal meg, de többet el lehet neki mondani, mint akár apának. Mindentudó Bagoly, a kesztyűbáb bármilyen kérdésre tudja a választ. Illetve hát bármilyen kérdésre válaszol. Nem ugyanaz, de ez a varázslat lényege. Mint a színházban: a díszlet papírmasé, a tőr műanyag, ezt a színész és a néző is tudja, de a döfés és annak eljátszott fájdalma valódinak ható, közmegegyezéssel létrejövő illúzió.

Túltolni azonban nem szabad

Azt mondani a gyereknek, hogy a Jézuska odafentről (honnan, a sötét plafon sarkából?) folyamatosan figyeli őt, vagy reggelre Mikulás-lábnyomokat hamisítani a gyerek ágya mellé, az aranyos, de nagyon rosszul is elsülhet, mert vannak, akiknek rémálmaik lesznek a túl tökéletes varázslattól. A gyerek nem hülye, csak alacsony.

Tudja, hogy a játék csak játék, de képtelen önként kiszakadni a szerep bűvöletéből, és ebben az életkorban még nem kérdőjelezi meg a szülei mindenhatóságát, akiknek ezért tudniuk kell, hogy – a Pókember nagybácsikájától idézek – a nagy erő nagy felelősséggel jár.

A gyereknek csak az a fontos, hogy biztonságban van-e. Ezt egyetlen játékkal sem szabad veszélyeztetni.

Ezért nem akarok én mugli lenni, és ezért nem vágyom az aranyvérűek kasztjára sem. Vagyok, aki vagyok. Egy gyerekkorában bántalmazott, de felépült és továbblépett szülő, aki 45 évesen nem csak a nevében mer kis herceg lenni. Mert az nem egy kalap ám azon a rajzon. Mi Tomikával látjuk, hogy az egy óriáskígyó, amint épp egy elefántot emészt.

 

Te látod még?

 

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images