–

Nincs mese, annyi amerikai film ömlik ránk, hogy ez óhatatlanul befolyásolja a történetfogyasztási szokásainkat. Ma úgy tudunk a legkönnyebben befogadni és átélni egy sztorit, ahogy Hollywoodban mesélnék el, mert ehhez vagyunk szokva, erre huzaloztuk az agyunkat. Más kérdés, hogy eljön az a pont, amikor az ember már annyira kiismeri ennek a szabályait és törvényszerűségeit, hogy valami újra, másra van szüksége (és persze ennek érdekében Hollywoodban is folyamatosan alakítgatják, tatarozzák a rég bevált sémákat), de van, amikor pont jólesik csak hátradőlni a székben, és hagyni, hogy zökkenőmenetesen vigyen magával a lendület.

Az elmúlt időszakban két magyar film is erre épített. Az első a Nagykarácsony volt, amiről decemberben írtam, hogy egy amerikai mintát ültetett át hazai környezetbe (szerintem sikerrel), most pedig Az unoka című film kísérletezik az ellenkezőjével: egy ízig-vérig magyar jelenséget bont ki amerikai filmekből ismert fordulatokkal. És ha engem kérdeztek, ez egy teljesen érvényes rendezői hozzáállás, ráadásul kihívás is egy magyar rendezőnek, mivel itthon intézményes keretek között (értsd: filmfőiskolán) tudtommal nem tanítják ezeket az eszközöket, aki tehát ezt a vonalat akarja követni, annak filmekből és külföldi könyvekből kell megtanulnia a fortélyait.

Kivéve, ha külföldön jár filmes képzésre, mint Deák Kristóf, Az unoka rendező-írója, aki Londonban tanulta a szakmát. Talán azért is kaphatott mindjárt az első rövidfilmjével Oscar-díjat, mert olyan filmes gondolkodást sajátított el, amit ott jól ismernek, de amit magyar környezetbe ágyazva valami „egzotikussal” ruház fel. Ebből pedig az is látszik, hogy Kristóf nem pusztán a „magyar piacra” szánja a munkáit, hanem akár nemzetközi közönségnek – de nem a fesztiváloknak. Igyekszik úgy keverni a speciálisan magyar elemeket a nemzetközileg is jól ismert történetmesélési technikával, hogy az egy koherens és organikus mixet adjon ki. Nem könnyű vállalás!

Már csak azért sem, mert ehhez a magyar „ízekből” kell valamit beáldozni, és ezt mi sokszor nem tűrjük jól – mindjárt el is mondom, miért. 

A történet ennél magyarabb már nem is lehetne: egy idős nagypapát (Jordán Tamás) – aki együtt lakik imádott unokájával, a kissé mulya Rudival (Blahó Gergely) – telefonos csalók húznak csőbe azzal a kamu sztorival, hogy az unokát autóbaleset érte, amiben ráadásul vétkes volt, és azonnal ki kell fizetnie a másik autó kárának egy részét. A nagyapa pánikszerűen összeszed minden pénzt, ami fellelhető az otthonában, de még a csuklóján viselt patinás karórát is önként átadja, annyira megijed – és persze alig fél óra múlva szembesül azzal, hogy mindez csalás volt.

Az unoka pedig, aki mindaddig passzív, bénult állapotban tengette az életét, – nemhogy karriert nem épített, de egy albérletet sem tudott megengedni magának –, egyszeriben felfedezi magában a bosszú érzését, ami végre cselekvésre sarkallja: eltökéli, hogy az órát mindenáron visszaszerzi.

A dolog eddig klasszikus kelet-európai történet, sajnos „az unokázós” csalók tevékenységét mind ismerjük. Meg talán azt az érzést is, amit a tehetetlen hozzátartozók élnek át, akiknek nem fér a fejébe, hogyan lehet egy kiszolgáltatott, gyámolításra szoruló ember bizalmával visszaélni, és őt kihasználni. Akik elfelejtik (és ebben én is osztozom, természetesen), hogy a ragadozók lehetőleg mindig a könnyű prédára mennek.

Eddig tehát Deák Kristóf filmje érzékeny és melegszívű, mindenki által könnyen átélhető alkotás. Csak aztán erre jönnek rá a kulturális különbségek.

Például az, hogy Rudi nem simán egy szürke hivatalnok, aki egy call centerben dolgozik, hanem még az se! Ő az a lótifuti, aki egy zsúrkocsin szállítja a call centereseknek a belépőkártyát. Vagy mit is? Mindegy, jól néz ki. Amerikai filmekből ismerjük. Azt jelenti, hogy egy kis senki.

Aztán meg az unokázós csalók áldozatainak van terápiás gyűlése, olyan, mint az anonim alkoholistáknak, ahol egy mentor segítségével feldolgozzák a traumáikat. Ezt is ismerjük sok-sok amerikai filmből és sorozatból, de kétlem, hogy lenne (ebben a témában) magyar megfelelője. Ahogy azt is, hogy a traumatizált idősek a csoportfoglalkozás után légpuskával célba lőnének az egyikük hátsó kertjében, mert az mégis csak jobban levezeti a feszültséget – ilyet is legfeljebb amerikai nyugdíjasok szoktak csinálni, ahol a szupermarketben lehet fegyvert kapni. És persze az is furán veszi ki magát egy kelet-európai történetben, ha a nyámnyila főhős nem ijed meg a kezébe adott lőfegyvertől, hanem azonnal hidegvérrel alkalmazza (és kiderül, hogy ebben tehetséges), aztán meg már komplett akciókat eszel ki és bonyolít le álruhával, fenyegetéssel, megtévesztéssel.

Egyáltalán az, hogy a film végül az antihős hőssé válásának történetévé alakul, szintén hollywoodi séma. Nem mintha ez baj volna!

Csak itthon – pláne akciójelenetekkel dúsítva – mindez mégiscsak fantazmagória.

Ugyanakkor, ha hollywoodi filmként tekintünk Az unokára, akkor is lehetnek fenntartásaink, mert például nehéz belőni a műfaját. Krimi lenne? Ahhoz nem eléggé mozgatja az elkövetők leleplezése vagy becserkészése, nyilvánvaló, hogy Rudi jellemfejlődése sokkal fontosabb. Thriller? Ahhoz nem eléggé vájkál a lélek rejtelmeiben, nem igazán sötét történet. Bosszúsztori? Még ehhez áll a legközelebb, de abból is a szelídebb, ártalmatlanabb fajta, vért nem gyakran fogsz látni. Jobb, ha abban maradunk, hogy nincs műfaja, de egyértelmű a szórakoztatási szándéka.

Elnézve azonban a mozik látogatottsági adatait, Az unokához hasonló, melegszívű emberi történetek (még ha akciódúsak is) nem igazán hozzák lázba a mai nézőket, akik inkább valami látványos, CGI-jal dúsított mesefilmre váltanak jegyet. Én nem értem, miért, mi lehet jobb az őszinte, hiteles emberi kapcsolatoknál és érzelmeknél, de ilyen világot élünk. Pedig mindamellett, hogy azt is ábrázolja, hogy a „mai fiúk” (nem mind, nyilván) híján vannak a közvetlen példaképeknek, akiktől felelősségvállalást, kiállást, bátorságot tanulhatnának – így legfeljebb az élet kényszeríti ki belőlük, hogy önmagukból férfit faragjanak –, az idősek mellett is hitet tesz, akiket aktív, naprakész figuráknak ábrázol – ezáltal tehát harcol az ageizmus ellen. Nemes szándékok vezérlik tehát, ez nem lehet kérdés, csak az, hogy van-e ma nyitottság erre. Bárcsak lenne.


Gyárfás Dorka

Képek:Fórum Hungary