–

Óvatosan tapogatózom, kicsit félszegen kérdezek. Ma már elég sokat tudunk a mentális betegségekről, de valójában, aki nincs benne, nem tudhatja, milyen ezt megélni. Hol van az a határ, ameddig elmehetek, és melyek azok a kérdések, amelyek már kellemetlenek Sabrina számára? Mint mondja, valóban nehéz beszélnie erről, mégis úgy érzi, hogy szükség van rá.

Egy gyermekkori traumára vezeti vissza éveken át tartó szorongását, amely, mivel nem kezelték megfelelően, végül kényszerbetegségben csúcsosodott ki. Egészen pontosan eleinte olyan kényszeres cselekvésekben, mint a gyakori kézmosás, a hosszas tisztálkodás, az elindulás előtt hosszan elhúzódó ellenőrzések, például, hogy biztosan el van-e zárva a tűzhely, a csap, ki van-e húzva a vasaló, bezárta-e az ajtót. Egyszer-egyszer ilyen persze bárkivel előfordulhat, a kényszerbetegeknek azonban ez már megnehezíti a mindennapjaikat, Sabrina például rendszeresen elkésett emiatt. Különböző módszerekkel próbálta uralni a helyzetet, amelyek ideig-óráig működtek is, de a kiváltó trauma feldolgozatlan maradt, és újra utat tört magának.

„Pure-O, vagyis elsődleges obszesszív kényszerbetegség,

ez azt jelenti, hogy fejben zajlik le az egész, nem követi kényszercselekvés, például hosszas kézmosás. Jön egy rossz vagy agresszív gondolat, ez minden embernél előfordul, csak amíg egy átlagember ezen rögtön túl is lép, a kényszerbeteg azonosítja magát vele. Hiába tudja, hogy soha nem tenne semmi rosszat, mégis elkezd ezen agyalni, hogy honnan jön ez a gondolat, mégis milyen ember vagyok, hogy ilyenek egyáltalán eszembe jutnak?” Sabrina annyira megijedt önmagától, hogy azonnal segítséget kért, és mint mondja, szerencséje volt, mert kiváló szakemberekhez került. Hosszas kognitív terápia vette kezdetét, pszichoterápiára, művészetterápiára járt, megtanulta a mindfulnesst és más relaxációs technikákat. „Azt kellett megértenem, hogy nem a gondolataim határoznak meg, hanem a tetteim. És ebből a betegségből nincs ugyan teljes gyógyulás, de kordában tartható és lehet élni vele.”

Sokáig nem beszélt a problémájáról és nem vállalta a környezete előtt, azonban az utóbbi időben, főleg a tavaszi karanténidőszak alatt nagyon őszintén írt a Life & i nevű alkotói Facebook-oldalán a mélypontokról, amiket megélt a bezártság és a vírushelyzet miatt.

Hogy mi változott? Miért kezdett el ilyen nyíltan beszélni a betegségről? 

„Egyszerűen elegem lett abból, hogy ez még mindig ennyire stigmatizált és tabutéma, hogy ciki segítséget kérni, miközben a lakosság nagy része küszködik valamilyen átmeneti vagy tartós pszichés problémával. Az összes korábbi párkapcsolatomban titkoltam a betegségemet, ami lássuk be, valakivel együtt élve iszonyatosan megterhelő. A jelenlegi párom tud mindenről, és már az, hogy vele őszintén tudok erről beszélni, nagyban csökkenti a szorongást.”

Sabrinát egyébként nehéz kategorizálni, és nem is szeretné, ha lehetne. Idén diplomázott textiltervező művészként, de van például közgazdász végzettsége is. Mint meséli, művészi beállítottságú emberként nőtt fel egy nem művészi beállítottságú családban, és eleinte inkább a vélt vagy valós elvárásoknak próbált megfelelni, illetve mivel már fiatalon is sokat szorongott, kereste a biztos pontokat: jó diploma, biztos állás, jó fizetés. De hamar rájött, hogy ez nem az ő világa, próbált kitörni belőle. Járt újságíró- és fotós iskolába, tervezte is, hogy fotózásból fog megélni, de végül jött egy lehetőség, és Angliába költözött, a Victoria & Albert Museumban lett galériaasszisztens. Óriási élmény volt számára, hogy olyan helyen lehet, ahol régi műkincsek, textilek, különböző művészeti ágak remekművei veszik körül, de végül túl sok volt neki London és a társbérlet, inkább hazatért.

Divattervező iskolát végzett, de már előtte létrehozta saját márkáját, egyebek között egyedi táskákat kezdett el készíteni, amelyek különlegessége, hogy a megrendelők kutyáinak mását hímezte rájuk. Egyébként imádott kutyáját hívják Lejkának – róla nevezte el a márkát –, akivel szimbiózisban élnek, szerinte neki köszönhető, hogy sokáig kordában tudta tartani a betegségét. Aztán persze jött a kisvállalkozások szokásos dilemmája: ahhoz, hogy a márka fejlődjön, ki kellett volna adnia a munka egy részét, de a varrónők munkájának minőségével nem volt megelégedve, ő pedig már nem a sorozatgyártással, hanem alkotással szeretett volna foglalkozni. 

„Ráébredtem, mennyire imádok mindennek az alapjával, azaz magával az anyaggal foglalkozni, a saját szám íze szerint, az alapjairól létrehozni valamit, manipulálni, kísérletezni. A tanárom, aki a METU-n is tanít, ajánlotta, hogy próbáljam meg a textiles mesterképzést.”

A mesterszakon pedig megtalálta a számításait, olyan tudást és eszközt kapott a kezébe, amellyel végre szabad utat engedhetett a kreatív energiáinak. A diplomamunkája kiegészítéseképpen kezdett bele az idén a 366 fotóprojektjébe is. Igazából ez keltette fel az érdeklődésemet. A projekt lényege tulajdonképpen annyi, hogy mindennap készít egy képet és feltölti az oldalára, ám érdekes volt látni a folyamatot, ahogy Sabrina egyre bátrabban kísérletezik a témákkal, anyagokkal és technikákkal, a kamerát pedig mind gyakrabban fordította saját maga felé.

„Már két éve is belekezdtem ebbe a projektbe, de akkor egy hét után félbemaradt. Sajnos ez is jellemző, hogy nehezen kezdek bele dolgokba és hajlamos vagyok a halogatásra. Most túljutottam a holtponton. Ebben persze a járvány megjelenése is szerepet játszott. Tavasszal ugyanis belém hasított az élet végességének gondolata, és már nem akartam halogatni az ötleteimet.”

A projekt képei között gyakoriak az önarcképek és az ízléses aktképek is

Mint Sabrina meséli, természetesen ez sem véletlen. De amellett, hogy ez egyfajta folyamatos önvizsgálat is, egészen praktikus okai is vannak.

„Volt mindig egy ötletem, de kellett volna hozzá egy modell is. Aztán rájöttem, hogy a saját érzéseimet és gondolataimat saját magam által tudom leginkább átadni. Így ráadásul nem kell másokkal egyeztetnem, idegeneket instruálnom. A meztelenség is tudatos. A ruha egy védőburok, ami nélkül védtelenek és kiszolgáltatottak vagyunk.”

Eleinte főleg mobillal és digitális kamerával fotózott, és bár a digitális képeket kényszeresen sokáig retusálta, a végeredmény nem töltötte el elégedettséggel. Egyre inkább a hagyományos technikák felé fordult, kísérletezett fotogrammal, kemogrammal, lumenprinttel, cianotípiával, és végül maga is meglepődött, de a polaroid lett az egyik kedvence. Az így készült kép eleve keretezett, tulajdonképpen végleges, ami egyfajta megnyugvást is jelent számára. Utólag nem tudja módosítani, de manuálisan még tud dolgozni rajta. A polaroid képeket szétvágja, kaszabolja vagy éppen égeti, drótokat fűz bele, hajtogatja, térbeli alakzatokat hoz létre belőlük.

És itt már a fotózás összefonódik a textilművészettel is, és ez köszön vissza a Nem látszik rajtad című diplomamunkájában, amelynek elég összetett a mondanivalója. „Mivel az önismereti útkeresésem részeként legtöbbször önarcképeket készítek, ezért kézenfekvőnek tűnt, hogy saját fényképemet kezdjem el a struktúrával torzítani.”

Sabrina tulajdonképpen egy maszkot készített el, ami reflektál a járványhelyzetre, a mentális betegségére, az anyagválasztásában pedig tényleg az alapokig megy vissza. „Eleinte növényi cserzésű állatbőrrel kísérleteztem, de úgy gondoltam, hogy ne adja más élőlény az életét az én projektemhez. Ezt erkölcsileg nem találtam helyénvalónak. Elkezdtem alternatívák után kutatni, így találtam rá a kombucha bőrre. Ez tulajdonképpen egy bakteriális cellulóz. A bőrszerű, áttetsző, tenyészthető matéria élő anyag, én hozom létre. A folyamat része vagyok, én teremtem meg a fejlődéséhez szükséges közeget, akár a saját szorongásaimét.” Ezt a kombucha bőrt aztán Sabrina fotóemulzióval kezelte és ráexponálta egy portréját, majd maszkot formázott belőle. „Egy olyan maszkot hoztam létre belőle, mely nem elrejt, hanem felfedi, mi zajlik a felszín alatt, amikor szorongok. A struktúra által torzított önarcképem azt mutatja, ahogyan ilyenkor belül a pixeleimre esem szét. A maszk egyetlen összefüggő felület, a negatív bemetszések mentén hajtogatással jött létre. A felületen látható negatív rések pedig azt jelképezik, hogy az életünk során átélt kisebb-nagyobb traumák, szorongató helyzetek nem múlnak el nyom nélkül, a korábbi állapotunk sosem áll vissza.”

A projektnek szakmai berkekben nagyon pozitív volt a fogadtatása,

Sabrina szeretné is továbbvinni a kísérletezést a kombucha bőrrel. Év végéig biztosan folytatja a 366 projektet is, bár már nem görcsöl azon, hogy mindennap kikerüljön egy újabb fotó az oldalra. Közben keresi a lehetőségeket az alkalmazott művészeti tevékenységre is, tervezett például egy organikus kutyafekhelyet, amelynek prototípusát már gyártják is egy kis helyi manufaktúrában.

Az idei kitárulkozást nem bánja, többé nem akar titkot csinálni a mentális betegségéből. „Ha csak egyetlen embernek segítettem azzal, hogy őszintén beszéltem erről a problémáról, akkor megérte.” Mert a mentális betegségek, a többi között a szorongás és a depresszió, emberek tömegeinek életét keserítik meg. Akkor is, ha ez sokszor nem látszik rajtuk.

Iliás-Nagy Katalin

Képek: Komár Sabrina