–

Szép ez a kurzor itt. 
Hogy villog!
Csak betű kéne elé.
Ez a feladat. 
Írni meséket, romantikus, szép, kedves dolgokat. 
Semmi durvát, traumát. 
Katarzis azért legyen a végén. Egy jó kis utolsó mondat.
Jó sok betűt, hogy a kurzornak ideje se legyen megállni…
Egyfolytában csak meneteljen, „kicsi ólomkatona”, rohanjon a betűkből formált szavak elől, mint egy hétvégi futóversenyen a tömeg.
A fél város is le van zárva. Káromkodom az elterelés miatt.
„A picsába, hogy ilyenkor is dugó van.”

Szép ez a kurzor itt.
Hogy repeszt előre!

Meglep, mennyi mondanivaló maradt bennem. 
Olyan, mintha nem is én irányítanám, csak ömlene magától.

Azt se tudom, értelmes-e, hogy akik elolvassák, nem fognak-e csalódni.
Nem tudom megállítani, na, hát akkor ez most kiömlik, olvasd, ha bírod, amit ideöntök a lábad elé. 
„Laci te, hallod-e, jer ide” mert „rontom-bontom”.
Megtaláltam csípni. Úgy ni. 
Állj. Megállok én is. 
Nem kiabálok. 
„A picsába, hogy ennyi szó van!” (Nem érünk ki az IKEA-ba kismillió felesleges szart venni.)

Szép ez a kurzor itt!
Hogy megállt. 
Most nagy a csend. Hallgatnak a betűk.
„– s míg szendereg a robogás –”
Hallgat a minden bennem. 


Megtorpantam.
Nincs mit mondani.

Meg kell állni.
Nem kiabálni.
Némán maradni.
Hagyni, hogy magától jöjjön rendbe.
Feküdni egy napig az ágyban.
Bámulni a plafont.
Valakit biztosítani a szeretetedről, amikor már semmi sem biztos a világon.
Leírni az utolsó mondatot, amikor tudod, hogy nincs utolsó mondat.

Szentesi Éva