„Ehhez a gyerekhez nekem nincs kulcsom” – Mi van, ha a szülő és a gyerek teljesen különböző személyiség?

–

Egyszerűen nincs hozzá kulcsom

Két gyerekem van, az egyik egészen hasonló, mint én, a másik pedig egészen másmilyen. Egyelőre kisiskolás-óvodás korúak, és a jó memóriámnak köszönhetően, eléggé pontosan fel tudom idézni, hogy annak idején, gyerekként én hogyan éreztem magam, így nagyon könnyen tudok hozzá kapcsolódni a nagyobb lányomra, aki hasonlóan működik, mint én. Nyilván ő is eléggé „fel tud rántani”, de könnyebb okosan kezelni egy-egy vitás helyzetet, amikor pontosan tudod, hogy a másik fél miért és hogyan van szarul tőle… és nyilván az is segít, ha ez a bizonyos másik egy nagyon cuki, rád utalt gyerek.

Nekem egyébként minden ordítós, hisztis helyzetben segít, ha mantrázgatom magamban, hogy „nem ellened csinálja, hanem magáért”.

És a kisebb gyerekemmel, aki egészem más személyiség, mint én, pontosan eddig jutok. Addig, hogy általában nem leszek ideges. De ennyi, itt megállok, nem tudok segíteni neki. Általában alkalmazom a pozitív fegyelmezés módszereit, például azt, hogy nem hagyom magára, ami az én kifejezetten introvertált gyerekemnél néha éppen ellentétes hatást vált ki. Az inkább extrovertált testvére is mondja, hogy „hagyjál békén”, de nála pontosan tudom, hogy amikor dühös, azt érzi: őt senki sem szereti, a legkevésbé ő saját magát. Nála például mindig bejön, hogy ott maradok vele, biztosítom róla: én most is, így is, a vita hevében is szeretem.

Valószínűleg valami felsőbb hatalom szeretne megóvni attól, hogy túlságosan elbízzam magam, mert a nagyobb lányomnál jól működő módszerek, rendre csődöt mondanak a kisebbnél. Ehhez a gyerekhez nekem nincs kulcsom.

Nem jöttem (még) rá, hogyan tudom megnyugtatni, együttműködésre bírni, segíteni abban, hogy kezelje a dühét. (Ami nyilván, mint a legtöbb ötévesnek, van neki bőven.) Feszegeti a határokat, csak éppen nem a kicsit szofisztikált, felnőtt módon, ahogy azt, mondjuk, az apukájától már megszoktam, és megtanultam kezelni elviselni.

Itt lenne a helye valami előremutató gondolatnak, hogy majd biztos jobb lesz később, de azért célszerűbb lenne előbb javítani a helyzeten. Így jelenleg a sok dologban már pozitív irányba változott apukáját igyekszem a tűzvonalba küldeni (haha), a „te gyereked, kezeld te” felkiáltással. Persze nincs mindig ott, úgyhogy van azért előremutató gondolatom. Eddig az vált be, hogy csendben megvárom, amíg elül a vihar, nem kérdezgetem, nem biztosítgatom a szeretetemről (szerintem ő jobban tudja, mint a tesója, hogy mennyire szeretem). Mert nem igényli, sőt, igazából nem igényel engem ilyenkor (szerencsére máskor igen).

Extrovertált szülő – introvertált gyerek

Nagyon sok dologban állati nagy szerencsénk van, egyrészt már most látszik, hogy mindkét gyerekünk hasonlít egy-egy szülőjére, ez egyszerre megnyugtató, és néha nagyon bosszantó. Másrészt a személyiségbeli dolgokon túl sok minden van, ami nagyon is közös bennünk, az érdeklődési körünk, a kedvelt programjaink vagy éppen a pihenéshez való hozzáállásunk. Nyilván ezek nemcsak „hozott” dolgok, nagyon sokat számít a minta, de

ha nekem lenne egy – a szó fizikai értelmében – örökmozgó gyerekem, amikor én – a szó mentális értelmében – vagyok örökmozgó, az azért több kihívást tartogatna.

Ha esetleg vannak köztetek olyanok, akik ilyen helyzetben élnek, tök jó lenne, ha kommentben mesélnétek.

Egyébként szerintem a személyiségünkön a felnőtté válás után a legtöbbet a szülőség alakítja, én biztos vagyok benne, hogy tíz évvel ezelőtt még sokkal szélsőségesebben extrovertált, intuitív, logikai és kutató típus voltam (a magyar fordítás szerint úgynevezett „kampányfőnök” (ENFP-A) vagyok, de csak kicsit, nyugi). Most már inkább a „mindegy is, csak oldjuk meg a problémát, és haladjunk”-kategóriát igyekszem belőni a hétköznapokban. Nyilván a gyerekeknek még nincs teljesen kialakult személyiségük, de azt azért egyértelműen lehet látni kiskorban is, hogy egy gyerek inkább introvertált (lásd fent). Én, mondjuk, szerintem „szorongó extrovertált” vagyok, de ilyen kategória nincs.

Mindenesetre számomra a legnyomasztóbb dolgok egyike, amikor valakinek, akit szeretek, valami baja van, és NEM MONDJA EL. Ez a gyerekeimre halmozottan igaz. A hozzám hasonló gyerekem szerencsére mindig elmondja – miután lenyugodott (na, ez is tökéletesen jellemző rám is). De az egyértelműen introvertált bizonyos dolgokat egyáltalán nem mond el. És nem csak nekem nem, senkinek. Hát hogy lehet ezt kibírni?!

(Sehogy. De azért igyekszem.)

Gondolom, a hasonló személyiségű szülő-gyerek kapcsolatnak kicsit később jön ki a „foga fehérje”, nem lehet véletlen ugyanis, hogy anyukám időnként mérgében azt kívánta kamaszkoromban, hogy legyen nekem is egy ilyen gyerekem. Hát, lett. És nem mondom, hogy várom a pillanatot, amikor a saját személyiségtípusomat – nyakon öntve a kamaszkor minden szopásával (oppardon) –, tízszeresére nagyítva kapom majd a pofámba. De közben attól még jobban tartok, hogy lesz majd egy olyan kamasz gyerekem, akinek fogalmam sincs, mi zajlik a fejében.

Ti hogy vagytok ezzel? Mennyire vagytok hasonló személyiségek a gyerekeitekkel? Meséljetek! (Vagy csak csináljátok meg a tesztet, és kommenteljétek, milyen személyiségek vagytok!)

Aztán lehet, hogy érdemes lenne megkérdezni egy szakértőt is a témában – szeretnétek?

Egyébként, ha tovább játszanátok, ITT megtaláljátok a különböző személyiségtípusok leggyakoribb konfliktusait, elképesztően tanulságos, és közben nagyon szórakoztató is.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images