–

Az emberek idegesítőek.

Néha pillanatok alatt képesek a Holdig húzni az agyunkat, sőt olykor még meg se kell nyikkanniuk, és máris utáljuk őket. A hülye frizurás bolti eladó, aki mindig olyan hangsúllyal kérdezi, hogy „NINCS KISEBB?!”, mintha bűntényt követtünk volna el ellene. Az undok anyuka a gyerek ovijából, aki olyan magasan hordja az orrát, hogy félő, beleveri az ajtófélfába. A kolléga, aki mindig mindent elfelejt – és a másik, aki mindig szupertökéletes, és ezt nem is felejti el hangsúlyozni.

Mindannyian ismerjük őket.

És akkor most próbáljuk ki ugyanezt kérdőjellel: tényleg ismerjük őket?

Még mielőtt valaki azt kommentelné, hogy más se hiányzik a mai világban, mint hogy mások seggfejségéért is magunkat kelljen hibáztatnunk, gyorsan hozzátennék még két kérdést:

Vajon engedték valaha is, hogy megismerjük őket?

És ha már itt tartunk: mi vajon megengedjük másoknak, hogy megismerjenek bennünket?

Oké, ígérem, ez az utolsó kérdésem, mielőtt belevágnánk:

mi van, ha másoknak épp mi vagyunk az idegesítő emberei?

Oké, hogy mindenki hülye, akivel össze vagyunk zárva, de vajon milyen érzés lehet velünk összezárva lenni?

Hétköznapi emberek hétköznapi gondokkal

A svéd író, Fredrik Backman legújabb, Hétköznapi szorongások című könyvét idehaza is nagy várakozás előzte meg: már debütáló kötete, Az ember, akit Ovénak hívtak című is óriási rajongótábort szerzett neki, amely minden egyes kiadvánnyal tovább bővül. Okkal.

Amikor Fredrik Backmant olvasok, mindig az jár az eszemben: bárcsak a világ összes embere úgy bánna velem (meg egymással), ahogyan ő a szereplőivel. Egyszerre tárgyilagosan és megértően. Szelíden, de elfogulatlanul.

Nagyon kevesen képesek olyan kitartó türelemmel fordulni hőseik felé, mint Backman. Más szóval: nagyon kevesen képesek azt az érzést kelteni bennünk, hogy akár velünk is lehetne valaki egyszer végre türelmes.

Márpedig Backman, anélkül, hogy cukormázzal borítaná le a szövegeit, elképesztő empátiával bontogatja le a rétegeket szereplőről és olvasóról egyaránt: regényeit olvasva újra meg újra rá kell jönnünk, hogy milyen kevéssé adjuk meg az esélyt önmagunknak és másoknak arra, hogy megértsük, ki mit miért tesz vagy mond.

Mégse olyan hétköznapi helyzetek

A Hétköznapi szorongások egy félresikerült (pontosabban: semennyire sem sikerült) bankrablás és egy még annyira sem sikerült túszdráma története. Az abszurd alaphelyzetnek köszönhetően pedig színtiszta párlata annak, amiben Backman olyan nagyon-nagyon jó: hétköznapi hülyeségeinken, idegesítő szokásainkon és bicskanyitogató rigolyáinkon keresztül mutatja, hogy mennyire gyámoltalanok, esendőek és mégis mennyire szerethetőek vagyunk mindannyian.

Igen, még az undok anyuka az oviból és a flegma pénztáros is.

Ez persze önmagában még végtelenül közhelyes, sőt didaktikus is lehetne, Backman azonban távol áll mindkettőtől, lévén hogy nem akar senkit meggyőzni semmiről. Nem állítja be kedvesnek azt, aki nem az – legfeljebb lábjegyzetként odatűzi, hogy amúgy szerencsétlen azért ilyen, mert. Nem kéri, hogy szeresd, de legalább jusson eszedbe az a sok szarság, amin az illető átment, amikor legközelebb kikészít. 

Volt egy álma… és volt egy élete – Martin Luther King híres beszédének évfordulójára

Kult – 2020. augusztus 28. – MK

Hétköznapi nyűgjeink

A másik, amiben Backman egészen briliáns, az a párkapcsolatok ábrázolása, különös tekintettel arra, hogy milyen felszínesen tekintünk rájuk.

E könyv egyik legfőbb történetszálának például az a tanulsága, hogy mennyire más egy kapcsolat belülről, mint kívülről: hogy mennyire nem lehet kívülről megítélni, ki is a domináns és ki miért viselkedik úgy, hogy legszívesebben megráznád a másik felet, hogy meneküljön, de most azonnal.

Backman szereplői olyanok, mint mi magunk: sérültek. Mert ne áltassuk magunkat: azok vagyunk mindannyian. Ki-ki más miatt hordoz sebeket: akad, akit alkoholista szülője fosztott meg a bizalom képességétől, más az álomapa elvesztését képtelen feldolgozni. Egyikünk marhaságokat csinál a pénzért, másikunk kizárólag azt képes normálisan kezelni az életben.

A nagy kérdés (bocs, ez egy ilyen kérdéses cikk lesz ezek szerint) az, mit kezdünk a saját traumáinkkal – és mit a másokéival. Van-e türelmünk ahhoz, hogy Backman módjára feltárjuk a sebet, és akkor is kipucoljuk, ha fáj, vagy az első szisszenésnél feladjuk? Hajlandóak vagyunk-e észrevenni, ha a másik esetlenül, bumfordi módon, de mégiscsak törődik velünk?

Hétköznapi kudarcaink

A Hétköznapi szorongások szövege lebilincselő ritmikával, egészen mesteri arányérzékkel adagolja a humort és a szomorúságot, az „aha-élményeket” és a legegyszerűbb kijelentéseket.

Emberi drámák bontakoznak ki a szemünk előtt úgy, hogy közben nem tudjuk abbahagyni a röhögést, és nevetünk a poénokon, miközben folyik a könnyünk.

Az utolsó néhány fejezetet már rendesen tartogattam, hogy minél lassabban fogyjon – de van is mit, hiszen a lényeg sokszor nem a rövid, tényszerű mondatokban rejlik, hanem az azok mögött meghúzódó hétköznapi, s épp ezért olyan nagyon ismerős kudarcokban, félelmekben és bizonytalanságban.

Backmannál sosem teljes a happy end, de nem feneketlen a tragédia sem. Hogy üzenetnek szánja vagy egyszerűen csak így érzi reálisnak, nem tudom, de annyi bizonyos: szereplői képesek hozzászokni mindenhez. Még a nagyon rosszhoz is.

És talán fura, de akár a hiány is összekovácsolhat bennünket, hiszen ha ugyanaz hiányzik nekünk, akkor valami közös mégiscsak van bennünk annak ellenére, hogy folyton egymás agyára megyünk a különbözőségeink miatt.

Valami olyasmit akarok kinyögni a végére, hogy ezt a könyvet én most osztogatnám úton-útfélen. És nem azért, hogy a sok interneten gyűlölködő, kritizáló, kategorizáló és fröcsögő embert móresre tanítsam vele.

Hanem, mert ha valaki elolvassa ezt a könyvet, elsősorban önmagáról fogja azt érezni, hogy minden hibája, hülyesége és idegesítő vonása ellenére is szerethető. Sőt: megérdemli, hogy szeressék. És ha kicsit mer megnyílni, akkor semmi különöset nem kell tennie azért, hogy valaki egyszer csak elkezdje szeretni.

Ehhez pedig remélhetőleg se bankrablás, se túszdráma nem kell.

Még olyan félresikerült se, mint amilyen ebben a könyvben van.

Csepelyi Adrienn

Kiemellt képünk illusztráció! (Forrás: Getty Images)