„Nélküle nincsenek terveim” – Egy rákos kislány anyukájának vallomása

–

Ismét a várakozás. Ahogy legutóbbi írásomban meséltem, vártunk. Keserű várakozással álltunk elébe egy újabb daganat kialakulásának a kislányunk picike, törékeny testében.

Mivel tehetetlenek voltunk, ez volt az egyetlen járható út.

Hátha az az utolsó, amit sehogy sem sikerült kiirtani eddig, de most majd meglátják, hol van, kiveszik könnyedén, hősiesen meggyógyul, és készen leszünk.

Nem kellett sokáig várni, megmutatta magát a tüdeje alatt. Abban egyetértettünk a zürichi orvosainkkal, hogy meg kellene próbálni a műtétet. Igaz, hogy utókezelés már nem lehetséges, de legalább egy reménysugarunk lett.

A konzultációk mindig is rendszeresek voltak, most sem történt ez másképp. A műtétet is sokszor átbeszéltük. Minden orvos annyi időt szán ránk határtalan türelemmel és annyiszor, ahányszor szeretnénk. A sebésszel is leültünk, vázolta a műtét lehetséges opcióit. A két „könnyedebb” megoldással sikerülhet eltávolítani, amit pár nap intenzív osztály követ, körülbelül két hét felépülés, utána felerősödés. Ennyi. Egyszerű nem? A legrosszabb verzió szerint félbehagyták volna a műtétet, visszazárva a vágást.

Szerencsére sikerült gyönyörűen eltávolítani a daganatot. Nagy, fájdalmas műtét volt, de a kislányunk, szokásához híven, nagyon keményen végigvitte. Persze apróbb komplikáció adódott, de pár hét múlva az is megoldódott.

Így aztán – háromhetes aktív előkészülettel és négy-öt hatalmas doboznyi gyógyszerrel, géppel, kórházi cuccokkal felszerelve – kaptunk két hét kimenőt Magyarországra. Nagyon támogatók voltak az orvosok, mindent leszerveztek, a nővérek beszereztek, speciális papírokat töltögettek, mi Svájcban befizettünk a helikopteres mentőszolgálathoz, minden eshetőségre felkészültünk… ezek után nem tudom, ki izgult jobban, az orvosok vagy mi, de elutaztunk. Izgalmakban volt bőven részünk, de mindenképp jó döntésnek bizonyult.

A helyzetet komplikálta, hogy tudtuk, ha visszaérünk Svájcba, megmérik a tumormutatóját, amit kiszámoltunk, hogy már milyen alacsonynak kellene lennie. Hiszen tiszta a szervezete, ugyebár. 

Megmértük. Magasabb volt, mint műtét előtt.

És megint láttak valamit növekedni, ami ráadásul olyan rossz helyen volt, hogy se biopsziát venni, se műteni nem tudták. Vagy esetleg egy hatalmas műtét lett volna, hosszas felépüléssel, nagy állapot-visszaeséssel, hosszadalmas genfi tartózkodással, beláthatatlan komplikációkkal.

Azóta eltelt pár hét. Újabb képalkotásokat csináltak: PET CT, MRI, ultrahang. Az eredményük az lett, hogy három újabb tumort is látnak.

Itt a történetünk vége. Pont.

A kislányunk jelenleg jól érzi magát, energikus, boldog. De néhány hónapot jósolnak. Az nagyon kevés belőle.

Én el akartam kísérni az iskolába. Kérdezgetni szerettem volna a barátnőkről, osztálytársakról, a fiúkról. Vele akartam kibeszélni a tesói, az apja hülyeségeit. Amolyan csajosan.

Folytathattuk volna a közös sminkeléseket, közös ruhavásárlásokat. 

Ő sok mindenben már most olyan, mint én. Látom benne a saját hibáimat, és látom, milyen jó fej tudok lenni.

Ki lesz most olyan, mint én? Kivel fogyózom majd életfogytig? 

Látni akartam, amikor szerelmes, amikor boldog! Kíváncsi lettem volna, milyen párt választ magának. Már most álmodoztam arról, hogy mi lesz majd belőle. 

Még millió dolgot terveztem… vele. Nélküle nincsenek terveim. 

A kérdéseimre soha nem fogok választ kapni. Ezekre már soha.