–

A nagyanyám mindig mondta, hogy egyszer minden zsák megtalálja a foltját, de én nem hittem neki. Sokáig nem. Úgy gondoltam, az én zsákomnak olyan bonyolult a szövete, hogy ahhoz semmi sem illeszkedik. Túl érdes, túl sprőd, nem olyan, amit úgy igazán szeretni lehet. Picit már kezdtem is feladni ezt az egészet. A csalódásokból kijutott bőven, így könnyebb volt meggyőzni magam, hogy jól megleszek én egyedül is. A francokat jól, tökéletesen! Aztán találkoztunk, jobban mondva újra találkoztunk, mert évek teltek el a megismerkedésünk óta. Furcsa, visszagondolva valahogy mindig éreztem, hogy lesz közünk egymáshoz, de az időzítés, ugye, ahogy mondani szokás, minden. Meg kellett érnünk, és végül meg kellett érkeznünk egymáshoz.

Nem tudom, mikor hasított belém először a felismerés, hogy én a TE feleséged szeretnék lenni és nem másé. Vagy mikor vált világossá, hogy nem tudnám elviselni, ha mást vennél el. Eleinte csak azt tudtam, hogy a világ akkor a legkerekebb, ha ott vagy mellettem. Te lettél az otthon, a biztonság, a bizalmasom és a legfőbb támaszom, az, aki egy pohár vizet tesz elém, amikor már órák óta nem álltam fel a laptop mögül, aki mindig megnevettet, és az, aki jobban ismeri az erőmet, mint én magam. Korábban sosem mondtam, de rajtad keresztül tanultam meg úgy igazán értékelni, aki vagyok.

Persze tisztában vagyok vele, hogy a házasság nem egyszerű műfaj, sőt, ha teljes erőbedobással, és nem csak úgy ímmel-ámmal csinálja az ember, akkor igazi extrémsport. Ahogy Dragomán György is írja: „olyan, mint amikor beletörtük a slusszkulcsot a kocsiba, „rászigetelőszalagoztuk” a kezünket a volánra, és a fékpedált is jól kipöcköltük egy homokkal teletöltött kólásdobozzal. És persze tövig nyomtuk a gázt”. Kemény munka, folyamatos küzdelem egymással, egymásért. De én nem félek ettől a harctól. Ahogy attól sem tartottam, hogy a házassággal elveszne a szabadságom. Inkább azt éreztem a kezdetektől, hogy melletted még jobban kitágult a tér, hogy lett egy közös szabadságunk, amit együtt alakíthatunk.

Na, tessék, eredetileg arra készültem, hogy az esküvőnkről írjak, amit kis híján keresztülhúzott a koronavírus, és ehelyett neked írok, akinek egy világjárvány semmiség, aki akkor is elvett volna, ha épp meteoritok potyognak az égből.

Sokáig mégis azt hittük, idén teljesen le kell mondanunk erről az örömről a vírus miatt. Te azonban nem hagytad annyiban a dolgot: miután a templomi szertartást és a lakodalmat már áttettük jövőre, az ötletednek hála, sikerült megtalálni a legszebb szabadtéri helyszínt, ahová még most júniusra átszervezhettük a polgári esküvőnket.

Nem hiába ez a leosztás nálunk: amíg én hajamat tépve pánikolok, addig te rugalmasan mindenből megpróbálod kihozni a legjobbat. Így, szűk családi körben szebb szertartásunk lett, mint amilyet álmodni mertünk volna. Csendes volt, meghitt és szeretettel teli.

Az, hogy az elmúlt hónapok után végre együtt lehettünk a szeretteinkkel, és megoszthattuk velük az örömünket, egy olyan plusz töltetet adott az egésznek, amit sosem fogok elfelejteni. Nem tudom, hogy a korábbi nehézségek és bizonytalanság miatt volt-e, de valahogy minden nagyobb súlyt kapott, többet jelentettek az érintések, a szavak, maga az öröm.

Radojka és férje - Fotó: Karancsi Rudolf

Szóval, így, ilyen furcsa időkben lettünk mi egy család. Most még megszállottan őrzöm ezeket a pillanatokat, nem engedem ki a kezem közül őket, és mielőtt ismét magával rántana a nagybetűs élet – mikor kell macskakaját rendelni, hol ejtsük meg a heti nagybevásárlást, hová tűnt a gázcsekk –, hagyom, hadd lebegjek. Ízlelgetem a szavakat, ismerkedem ezzel az új identitással: a feleséged vagyok. És boldogabb, mint valaha.

Filákovity Radojka