„Miért volna bárki kíváncsi rám, a feketére, aki nem ülne egy ugyanolyan ember mellé, mint én?”

–

A filmnek megvan az a csodálatos és egyben bosszantó tulajdonsága, hogy maradandó. (Már persze, ha nem égnek el a kópiák, ahogyan az sajnos megtörtént párszor a történelem viharaiban.) Azaz: sok-sok idő múltán is lenyomata az adott kornak, helyzetnek, ízlésnek.

A XXI. század embere sajnálatosan keveset tud a magyar filmgyártás korai éveiről és gyöngyszemeiről, nyilván még kevesebbet az amerikairól. Annyit mindenesetre leszűrhet a nagy klasszikusokból is, hogy a sokszínűség nemigen szerepelt a filmipar első számú céljai között. Ez azonban nagyon-nagyon enyhe kifejezés ahhoz képest, hogy milyen nyílt szegregáció, micsoda sztereotip és ignoráns viselkedés jellemezte ezt a közeget. Négy ember élete, munkássága, az iparág hat fontos szereplője segítségével kicsit talán jobban érthető mindaz, ami napjainkban zajlik Amerikában.

Merthogy a fekete színészeknek sokáig nem volt helyük a vásznon. Vagy ha igen, akkor azt a jellemzően középosztálybeli fehér férfiak mondták meg, hogyan és milyen formában jelenjenek meg. Elképzelhető: ez többnyire nem volt sem píszí, sem pedig valós kép. 

Így aztán a feketéknek lett saját filmes univerzumuk.

Noble Johnson (1881–1978)

Az 1916-ban alapított Lincoln Mozifilmgyártó Vállalat volt az első, amely kifejezetten fekete közönségre szakosodott, afroamerikai színészeket és stábokat foglalkoztatva. Az igény természetesen már korábban is létezett a „colored” megjelöléssel szegregált közönség számára, ám a Johnson-féle Lincoln Motion Picture Company volt az első, amely nem karikatúraként, hanem hús-vér emberként ábrázolta a feketéket, megmutatva a közösség hétköznapjait és problémáit is. Ezek lettek az úgynevezett race-filmek. 

Johnson maga is színészként dolgozott, és bár afroamerikai volt, nemritkán amerikai őslakosokat vagy épp arab karaktert játszattak vele, ami még úgy is remekül mutatja, mennyire ignoráns volt a kisebbségekkel kapcsolatban Hollywood, hogy az akkori technológia miatt kétségkívül nehezebb volt megállapítani, kinek milyen a valós bőrszíne.

(Sőt, a többi közt Marlene Dietrich leírásából tudjuk, hogy a fekete-fehér képernyőn némi sminkkel, ezüstporral könnyedén manipulálhatók voltak akár a vonások is. Így aztán ahelyett, hogy munkát adtak volna a kisebbségek képviselőinek, ugyanazt a néhány embert maszkírozták hol arabbá, hol meg feketévé.)

Noble Johnson játszott az 1933-as King Kongban, és 1950-es visszavonulásáig számtalan epizódszerepben tűnt fel. A Lincoln éléről sok munkája miatt 1920-ban leköszönt, a cég pedig csak 1921-ig létezett, ám kultúrtörténeti jelentősége megkérdőjelezhetetlen.

Oscar Micheaux (1884–1951)

Ő volt a Lincoln Mozifilmgyártó Vállalat hagyományainak folytatója és megújítója, a XX. század első felének legfontosabb afroamerikai filmproducere, aki több mint 44 film készítésében vett részt. Ezek kifejezetten fekete közönség számára készülő, úgynevezett „race-filmek” voltak, bennük fekete színészekkel – akik csak igen ritkán, és akkor is többnyire fehérek által megszabott keretek között jelenhettek meg a nagy költségvetésű hollywoodi filmekben.

A race-filmek időszaka 1915-től az ötvenes évek elejéig tartott – az alapprobléma ugyanakkor nem szűnt meg. Gondoljunk csak az Oscar-díj kapcsán újra meg újra fellobbanó vitára azt illetően, hány nem fehér színészt díjaztak már a főbb kategóriákban – és persze az is sokatmondó, hogy a castingnál mennyire törekednek a hitelességre. (Emlékezetes például az Aloha című 2015-ös film, amelyben a szőke hajú, hófehér bőrű Emma Stone hawaii őslakos lányt alakít.)

Michenaux cipőpucolóként kezdte, aztán a vasútnál helyezkedett el, hálókocsis utaskísérőként, ami jól fizető és viszonylagos szabadságot biztosító munka volt, kifejezetten feketék számára. (A cégalapító George Pullmann a kezdetekben direkt felszabadított rabszolgákat keresett ezekre a pozíciókra: a kísérők segítettek a csomagokkal, a frissítőkkel, és vigyáztak az utasok kényelmére, biztonságára.)

Amikor néhány ezer dollárt összegyűjtött, Michenaux földet vett, bebiztosította a megélhetését, és az írásra koncentrált.

Első regényét – amely arról szólt, milyen területek vannak, amelyeken a feketék érvényesülhetnek, ha hisznek magukban – álnéven adta ki, a későbbieket azonban nem csupán a sajátjaként, hanem a megfilmesítési jogokra is igényt tartott, és művészileg is részt akart venni a megvalósításban. Ő tehát ebben lett úttörő: egyszerre volt alkotó és üzletember.

És ezért nem készítette el például a Homesteader című könyvének moziverzióját a Lincoln.

Micheaux úttörőnek számított a témáit tekintve is: fehérek és feketék közötti kapcsolatokat boncolgatott (ezt az 1934-es filmipari erkölcsi korlátozás, a Hays-szabályzat előtt megtehette még), társadalmi problémákat feszegetett.

Althea Gibson (1927–2003)

Althea Gibson teniszező és profi golfozó (az első afro-amerikai, aki Grand Slam-győzelmet szerzett, amikor 1956-ban megnyerte a Rolland-Garrost-) sportkarrierje mellett több mozifilmben is szerepelt, az egyik ilyen a Lovaskatonák című, 1959-es John Wayne-film.

Gibson ekkor már világsztár volt, hiszen 1957-ben megnyerte a US Opent és Wimbledoni Tenisztornát is – ám a szereplő, amelyet a vásznon alakított, a polgárháború idejéből összeollózott szavakból álló, sztereotip dialektusban beszélt volna.

„Fordítsuk” ezt le: egy roma származású magyar teniszező megnyer hármat a legrangosabb teniszversenyek közül, szerepet adunk neki egy nagyköltségvetésű magyar moziban, s ott aztán egy irodában megírt, soha semmilyen tájon nem létezett „roma tájszólásban” kell beszélnie.

Althea Gibsonnak volt annyi lélekjelenléte, hogy kijelentse: ezeket a szégyenletes szövegeket ő nem fogja kamerába mondani. John Ford rendező belátta, hogy igaza van, és átíratta a párbeszédeket.

Hazel Scott (1920 –1981)

A trinidadi születésű zongoraművész-énekes volt az első afroamerikai, akinek saját tévéshow-ja lett az Egyesült Államokban (The Hazel Scott Show, 1950. július 3-án indult). Scott csodagyerek volt, már egészen pici korában egyértelművé vált fergeteges tehetsége, amelyet a koncertszínpadok mellett a filmvásznon is megcsillogtatott. Az 1943-as The Heat’s On című Mae West-musicalben például van egy emlékezetes jelenete, amelyben egyszerre két zongorán játszik.

Scott karakán módon válogatta a szerepeit: visszautasított mindent, ami kicsit is sztereotip vagy a feketékre nézve ignoráns volt, ami a népszerűsége okán gyakran kényszerítette gondolkodásra a filmgyárakat.

Szerződéseibe mindig belefoglalta, hogy a filmvásznon a saját ruházatát viselheti – ezzel szintén az autentikus megjelenést erősítve. Épp egy ruha-incidens miatt tört derékba a karrierje, igaz, nem a saját jelmeze miatt.

A The Heat’s On egyik jelenetében ugyanis afroamerikai asszonyok kísérik ki a háborúba induló férjeiket, a jelmeztervező pedig úgy gondolta, ehhez lisztes-foltos kötényeket ad a nőkre. (Hisz mi más is lehetne a háziasszonyokon, akik ráadásul feketék?!)

Amikor Hazel Scott ezt meghallotta, jelezte a rendezőnek, hogy egyetlen fekete nő sem búcsúzna a hadba induló férjétől mocskos kötényben, ám az kötötte az ebet a karóhoz, így aztán Scott sztrájkba lépett. Tudta, hogy nélküle nem fejezhetik be a filmet, ám így is napokba telt, mire a rendező beadta a derekát, és a nők elegáns ruhát kaptak „otthonka” helyett.

Amikor az ügy a stúdió vezérigazgatója fülébe jutott, Harry Cohn őrjöngött, és kijelentette: azért, amiért Hazel Scott ekkora veszteséget okozott neki a forgatás leállásával, garantálja, hogy a nő soha többé ne tehesse be a lábát hollywoodi forgatásra. Cohn betartotta az ígéretét: Scott a már aláírt szerződéseit teljesítette, azontúl nem kapott szerepet.

A zongoraművész harcos emberi jogi aktivista volt: megtagadta például, hogy szegregált közönség előtt lépjen fel. Egy texasi incidens után, ahol koncertje kapcsán fellángolt az ezzel kapcsolatos vita, így nyilatkozott a Time magazinnak:

„Miért volna bárki kíváncsi rám, a feketére, aki nem ülne egy ugyanolyan ember mellé, mint én?”

Amikor 1949-ben egy étteremben nem szolgálták ki őt és egy barátját a bőrszínük miatt, beperelte az étterem tulajdonosát – és meg is nyerte a pert, utat nyitva ezzel a hatályos törvények felülvizsgálatának Washington Államban.

1950 őszén kommunistabarátnak és Amerika-ellenesnek bélyegezték (ártatlanul), szeptember 29-én elkaszálták a tévéshow-ját. Hazel Scott 1951-ben idegösszeomlást kapott. Felépülése után a többi közt Charles Mingus nagybőgőssel és Max Roach dzsesszdobossal lépett fel. Miután a politikai nyomás nem enyhült, 1957-ben Párizsba költözött, és tíz éven át haza sem tért Amerikába. (Francia filmben szerencsére szerepelt ebben az időben is.) 

Hattie McDaniel (1893–1952)

Ő volt az első fekete színész, aki Oscar-díjat kapott: feledhetetlenül alakította Mammyt az Elfújta a szél moziváltozatában. A felsorolt nevek közül épp ezért ő az egyik legismertebb, és gyakran utalnak rá, hiszen a díja (és az átvételkor mondott megindító beszéde) valóban mérföldkőnek számít a filmtörténetben.

Arról viszont jóval ritkábban szól a fáma, hogy a csodálatos

Hattie McDaniel nem ülhetett a film többi szereplőjével egy asztalnál a díjkiosztón, és azért is a producernek, Michael O. Selznicknek kellett különleges engedélyért folyamodnia, hogy egyáltalán beengedjék az Ambassador Hotelbe. 

McDanielt egy hátsó sarokba ültették egy kis asztalhoz, kettesben ült a kísérőjével.

Sidney Poitier (1927– )

A bahamai születésű, építő- és dokkmunkásból lett színész karrierje szerencsére jóval ismertebb már előttünk is: többször jelölték Oscar-díjra amit meg is kapott 1963-ban, a Nézzétek a mező liliomait! című filmben nyújtott alakításáért. (Később Grammy-díjat is kapott spoken word-kategóriában.)

Pályafutása egyik legfontosabb pillanata ugyanakkor egyetlen mozdulat csupán, ami szó szerint egy új éra kezdetét jelentette.

A Forró éjszakában című, öt Oscart bezsebelt filmben, Poitier Tibbs nyomozót alakítja, akit pofon vág az egyik fehér gyanúsított, amikor Tibbs kérdéseket tesz fel neki az alibijével kapcsolatban. Noha az eredeti regényben nincs szó ilyesmiről,

Poitier a tárgyalások alatt kikötötte, hogy csak akkor vállalja ezt a szerepet, ha visszaüthet, és a producer garantálja, hogy a film valamennyi változatában szerepel majd a pofonja.

Noha Norman Jewinson rendező szerint már Stirling Silliphant forgatókönyvíró első forgatókönyvében is így szerepelt a jelenet (sejthetően nem függetlenül az épp akkor kiteljesedő fekete polgárjogi mozgalomnak), az mindenképpen Poitier érdeme, hogy nem vágták ki a jelenetet, s ezzel megszületett a filmvászon első pofonja, amelyet egy fekete oszt ki egy fehérnek.

"The slap heard 'round the world" from In the Heat of the Night (1967). The film was released during the height of the civil rights era and, as Sidney Poitier recalled, "[The scene] was almost not there. I said, 'I'll tell you what, I'll make this movie for you if you give me your absolute guarantee when he slaps me I slap him right back and you guarantee that it will play in every version of this movie.' I try not to do things that are against nature."

Ízlelgessük egy kicsit a dátumot: 1967-et írtunk ekkor.

Csepelyi Adrienn