A vámpírasszony és a nő, aki bármit megkaphatott

 –

Kleopátra és az arab halál

A századelőn óriási divat volt, hogy a befutni készülő színészek karrierjét valami őrületesen izgalmas sztorival dobják fel. Egzotikus származás, előkelő rokonok, hányatott gyermekkor – bármi szóba jöhetett, ami kicsit is megtolta a szekeret. Nos, Theda Bara esetében nem fukarkodtak a fikcióval: valóságos mítoszt építettek a színésznő köré, ami olyan remekül bevált, hogy a kor szépségideálját is megváltoztatta.

Theda Bara Theodosia Burr Goodman néven született 1885-ben, Ohióban lengyel zsidó apától és svájci felmenőkkel rendelkező anyától. A Burr nevet az akkori amerikai alelnökről kapta (ööö…), művészneve pedig gyerekkori becenevéből és egy Barranger nevű rokon nevének lenyúlásából állt össze. Bara későbbi hírnevére jellemző, hogy sokan a mai napig váltig állítják, hogy a Theda Bara nem más, mint az „Arab death”, azaz arab halál szavak anagrammája. De ne szaladjunk ennyire előre.

Theda Bara legismertebb alakítása annak ellenére is a Kleopátra című film címszerepe, hogy maga a film nem létezik: a kópiák megsemmisültek a 20th Century Fox filmgyár New Jersey-i raktárában, 1937-ben pusztító tűzvészben.

A tűzveszélyes nitrátfilm-szalagok rejtélyes körülmények között kaptak lángra, és pillanatok alatt semmisült meg egy sor felbecsülhetetlen eszmei értékű alkotás – köztük Theda Bara munkásságának jelentős része. Szerencsére lappangó kópiák időről időre előkerülnek a világ legkülönfélébb pontjairól, a Kleopátra egyelőre nincs közöttük. Pedig sok szempontból fontos mű.

A veszedelmes asszony

Bara első nagy sikere A veszedelmes asszony című, 1915-ös film volt, és filmjeinek címe tökéletesen körülhatárolja a karaktert, ami halhatatlanná tette: Nőstényördög, A megszelídíthetetlen nő, Az ördög lánya, A hüllő, Tigrisasszony. Maradjunk annyiban: Bara sosem tört a cuki kislányok babérjaira. A legtöbb esetben rideg, kegyetlen és számító nőalakokat játszott, akik szinte szó szerint kiszívják a férfiak életerejét, nem ritkán kiforgatják őket a vagyonukból.

Ő volt a nő, akitől mindenki tartott, mégsem volt képes ellenállni neki.

Ehhez természetesen megfelelő külső is dukált: egzotikus frizura, szénfekete, vastagon kihúzott szem, ami a vásznon delejes tekintetet eredményezett. És a ruhák! Soha senki nem mutatott még magából annyit a vásznon, mint Theda Bara: Kleopátra-kosztümje szinte mindent láttat, rafinált gyöngyfelvarrásokkal takarja csupán a legintimebb testrészeket. És senki ne higgye, hogy mindez véletlen volt: Bara maga tervezte a jelmezeit, nem egyszer a készítésben is részt vett. Előfordult, hogy az imázsnak megfelelően egy csontvázzal fotózkodott – mintha csak ő maga szívta volna ki belőle az életerőt.

Ehhez társult a hollywoodi reklámgépezet zseniális kampánya, amely elterjesztette Baráról, hogy egy francia színésznő és egy olasz szobrász Egyiptomban született szerelemgyereke, aki a Szaharában töltötte gyermekkorát, hogy aztán a francia színpadok sztárja legyen. Hogy a színésznő sem Egyiptomban, sem francia földön nem járt soha? Részletkérdés. A mítosz megszületett, és egész Amerika borzongva rajongott a femme fatale-ért.

 A Nílus szexi kígyója

A jelenségnek neve is van: a vampire, azaz vámpír szóból a korabeli kritikusok megalkották a „vamp” szót, amelyet máig használunk a Bara-féle egyszerre rémisztő és szexi nőkre. A kampányt pedig, amellyel Hollywood legismertebb arcává tették, a reklámszakma is fontos mérföldkőként tartja számon: tulajdonképpen ezzel az akcióval született meg a klasszikus értelemben vett PR. A filmstúdió sajtósai gondoskodtak róla, hogy a Kleopátra premierje idején „A Nílus kígyója” becenévvel illessék Barát, akivel begyakoroltatták, hogyan lehet mindenféle okkult és misztikus maszlagot összehordani az interjúkban. (Az olasz szobrászból később arab sejk lett, de hát egy effajta törvénytelen viszony talán még vonzóbbá tette Bara perszónáját.)

Theda Bara nem várta meg, amíg imázsa szertefoszlik a hangosfilm megjelenésével: sok korabeli színészhez hasonlóan megvetette a talkie-kat, esze ágában sem volt saját legendáját lerombolni azzal, hogy a hangokkal tönkreteszik a misztikumot. Hozzáment Charles Brabin filmrendezőhöz, vettek egy hatalmas birtokot Kanadában, ő pedig távol tartotta magát a kameráktól. 1955-ben halt meg.

Honnan ismered?

Bara Kleopátrája annyira emblematikus, hogy az összes többi híres Kleopátra-filmben (például az 1934-es, Claudette Colbert-félében és az 1963-asban, amely Liz Taylor jutalomjátéka volt) is megidézik a jelmezeit. A jellegzetes szemfestés logóként köszön vissza a chicagói filmfesztivál plakátjain, és az is Bara, aki a korábban már nálunk is fellépő The Lumineers második albumának borítóján pózol. A legfőbb hagyatéka azonban az a fajta különös szexualitás, amivel megágyazott a popkultúra számos izgalmas női karakterének Morticia Addamstől Lisbeth Salanderig.

Az a bizonyos…

Theda Baráéval ellentétben Clara Bow története nagyon is valóságos, sőt: profán. A brooklyni csóró családból származó Bow-t édesanyja súlyosan bántalmazta kiskorában (előfordult, hogy késsel állt az ágya fölött éjjel), a színésznő későbbi mentális problémái ide vezethetők vissza. Édesapja támogatta mindenben, ám anyagilag az volt a legtöbb, amit tehetett érte, hogy kifizette neki azt a két fotót, amit a szemtelenül fiatal Clara elküldött egy magazin „szépség és tehetség” pályázatára. Bow első lett, ám a díjat – egy próbafelvételt, illetve a nyertes gardírozását – csak nem akaródzott valóra váltania a meghirdetőnek. Apja tanácsára Bow addig járt a cég nyakára, amíg az el nem intézett neki egy próbafelvételt. A többi: történelem.

Aki olvas angol nyelvű sajtót, biztosan találkozott már egyes hírességekkel kapcsolatban azzal a kifejezéssel, hogy „It-girl”. Magyarul nehezen fordítható (mi ITT írtunk a jelenségről), de ha valakire ezt mondják, az nagyjából annyit tesz: képtelenség neki ellenállni, mert a birtokában van az a bizonyos valami. Hogy ez külső vagy belső tulajdonság, az nehezen megfejthető, mindenesetre az első „It-girl” maga Clara Bow volt.

A kifejezés az 1927-es It (Az a bizonyos…) című filmből származik, Bow leghíresebb szerepe volt. A mozit Elinor Glyn novellájából forgatták, amely folytatásokban jelent meg a Cosmopolitanben. (Ez akár napjainkban is történhetne, nem?) Az „It-girl” ötlete egyébként bár nem ennyire kidolgozott formában, de Rudyard Kipling 1904-es, Mrs. Bathurst című novellájában is felmerült, ám Glyn írásának megfilmesítése után, Bow emlékezetes játékának köszönhetően vonult be a köztudatba. „It-girl”-nek lenni annyit tesz: bárkit és bármit megkaphatsz. És ez majdnem így volt Clara Bow-val is. Majdnem.

„Félnek tőlem, mert önmagam vagyok!”

Az Ének az esőben történetét ismerve mindannyian tudjuk, hogy a némafilmsztárok többsége nem tudott adaptálódni a hangosfilmkorszak újfajta elvárásaihoz. Clara Bow vaskos brooklyni akcentusa papírforma szerint egyszerűen nem kellett volna, hogy működjön a talkie-k idejében – a közönség azonban azzal együtt is imádta őt. Vagy épp azért: Bow egész életében maga volt az ellentmondást nem tűrő természetesség. Ha otrombán akart viselkedni egy elegáns társaságban? Megtette. Falni akarta a férfiakat? Hát falta!

A legenda szerint filmenként elfogyasztott egy-egy híres színészt, a partnerei képtelenek voltak ellenállni a varázsának, miatta vált el például Lugosi Béla.

Mentális problémái azonban gyermekkora óta kísértették, ő pedig az alkoholhoz és a drogokhoz nyúlt. Féktelen mulatozásai hírhedtté tették, ő pedig szerencsejátékkal és vad tivornyázással próbálta elhessegetni démonait.

Többször is szanatóriumba, elvonókúrára vonult, ám aztán folytatódott az önpusztítás és a pénzszórás. Nem dobhatott sokat Bow ingatag lelkiállapotán, amikor korábbi titkárnője „kitálalt” a sajtónak: előzékenyen ecsetelte Bow állítólagos orgiáinak szaftos részleteit, nagyjából csak kannibalizmussal nem vádolva a színésznőt. Nyilván jó pénzért. (Később Bow megnyerte a rágalmazási pert.) A színésznő egy idegösszeomlás után úgy döntött: befejezi utolsó filmjét, a Hoop-la címűt, és aztán felhagy a pályával. Így is tett: férjével, Rex Bell színésszel (aki később kormányzó lett) vettek egy nevadai birtokot, és ott nevelték két gyereküket. Bow nehezen viselte férje politikai szárnypróbálgatásait, egy újabb összeomlás után öngyilkosságot kísérelt meg. Előbb szanatóriumba, aztán Los Angelesbe költözött, 1965-ig ott élt. Szívrohamban halt meg.

Honnan ismered?

Sosem néztél fekete-fehér filmeket, de úgy érzed, ez az arc és frizura ismerős? Hát persze hogy az! Max Fleischer animátor nagyrészt Clara Bow-ról (és Helen Kane színésznőről) mintázta Betty Boop alakját. Korabeli népszerűségét jól mutatja, hogy George Gershwin 1931-es Broadway-musicaljében, az Of Thee I Singben a szépségverseny győztese egy dedikált Clara Bow-fényképet nyer…

Bow égővörös haja, borotvált szemöldöke és rubinvörös ajka nők tízezreit buzdította hajfestésre meg drága kozmetikumok vásárlására: a húszas években ő volt a MaxFactor aranytojást tojó tyúkja. De jóval több volt ő, mint egy szép kép: megénekelte őt Prince is Condition of the Heart című dalában, kölcsönözte a nevét videójáték-karakternek, és a 2011-es év nagy sikerfilmjének, A némafilmesnek a főszereplője, Peppy Miller is Clara Bow alakja előtt tiszteleg.

 Csepelyi Adri

Kiemelt kép montázsa: Getty Images