–

Szeretjük az elszánt újságírókról készült hollywoodi filmeket, nem? Amikor a lepattant szerkesztőség kupijából indulva végül megdöntik a hatalmat (mint Az elnök embereiben vagy A Pentagon titkaiban), vagy amikor autókból leselkedve vadásznak le kulcsfontosságú tanúkat (mint a Spotlight-ban). Ha mindezt világsztárok játsszák el, és a vége happy end, akkor hogy imádjuk nézni! Csak az olyan fárasztó, amikor el kell olvasni a valós beszámolóikat, amikor felelős állampolgárként támogatnunk kellene őket azzal, hogy a munkájuk mögé állunk, és 1. fizetünk érte, 2. kikényszerítjük, hogy következménye is legyen a leleplezett igazságoknak. Ez itt, Kelet-Európában különösen nehezünkre esik. 

De nem akarok álszent lenni. Ezekben az időkben én is inkább a szórakoztató tartalmakat keresem. Nagy levegőt kell vennem minden olyan cikk, könyv vagy film előtt, ami nem arra szolgál, hogy elfeledtesse, amiben élek, hanem épp ellenkezőleg: bele akarja dörgölni az orrom és a mélyére akar ásni. Tegnap mégis rászántam egy estét erre, és nektek is csak ajánlani tudom. Mert a Colectiv című dokumentumfilm legfőbb üzenete az, hogy

ha elfordítjuk a fejünket, abba akár bele is halhatunk. 

Az HBO produkciója egy 2015 októberében történt tragédiához vezet vissza bennünket, amikor a bukaresti Colectiv diszkóban, a Goodbye to Gravity metálzenekar koncertjén kiütött a tűz, és mivel a szórakozóhelynek nem volt vészkijárata, a 400 fős közönség egy irányba próbált menekülni, egymáson taposva. Huszonheten azonnal tűzhalált haltak, több mint százan pedig égési sérülésekkel kerültek kórházba. Azt hinnéd, a film legdurvább felvétele az, amit egy profi kamerával rögzítettek a koncert közben, és ami másodpercről másodpercre megörökíti, ahogy az énekes észleli a lángokat, majd a tűz villámgyorsan szétterjed, mindent betölt a füst, elönt a sötétség, és hallod a pánikba esett tömeg jajveszékelését. Nem, nem ez a legdurvább, elárulom. Ez még csak a kezdet. 

Ebben a történetben valahogy minden szimbolikus. Sokatmondó, hogy a diszkót épp Colectivnek hívták, és egy kollektív, egész Romániát megrázó tragédiának adott helyet. Szimbolikus, hogy a Búcsú a gravitációtól nevű zenekar (amelynek négy tagja szintén a baleset áldozata lett) épp azt a számát fejezte be, amikor kiütött a tűz, amelyben ezek a sorok hangzottak el:

„Pokolba a mocskos korrupciótokkal! A kezdetektől átjárt mindent, csak nem vettük észre. Legbelül üresek voltunk, mert minden reményünk elveszett. Bezáródtunk, némák voltunk, egészen mostanáig.” Kísérteties, mert a film mottója is lehetne.

Alexander Nanau filmrendező (aki maga volt az operatőr és a vágó is) ugyanis nem a túlélőket vagy az áldozatok hozzátartozóit kezdte el követni a kamerájával, és nem az ő gyászukról akart forgatni, hanem egy újságíróra tapadt rá, akit az kezdett el foglalkoztatni, miként lehetséges, hogy a kórházba került sérültek közül is két héten belül harmincheten meghaltak fertőzésben. Mint később megtudjuk, még olyan fiatal is, akit viszonylag enyhe égési sérüléssel szállítottak be, a balesetben „csak” a teste 15 százaléka roncsolódott – 12 nappal később mégis halott volt. Könnyen érthető, miért nem tudnak a szülei beletörődni a halálába, és miért követelik, hogy valaki magyarázza meg, hogy ha az akkori egészségügyi miniszter szerint a kórházak mindent megtesznek a sebesültekért, és legalább olyan felkészültek, mint Németországban, akkor mi történt a gyerekükkel – akit egyébként egy bécsi kórház befogadott volna, de a románok nem engedték ki.

A hollywoodi filmekben itt lép színre az újságíró, aki nyomozni kezd. Mondjuk, az még ott is ritka, hogy ez az újságíró történetesen egy sportújságnál (a Gazeta Sporturilornál) dolgozik, nem valami patinás szerkesztőségben.

Catalin Tolontan (egy középkorú férfi) minden más szempontból megfelel az archetípusának: jelentéktelen külsejű, de elszánt, mint egy kopó. Szerencsére két segítője is akad (egy fiatal kolléga és egy okos nő, akiknek a neve sajnos homályban marad), és együtt elindulnak az első nyomon: miként kaphattak fertőzést az égési sérültek ilyen nagy számban? Elkezdik bevizsgáltatni azt a fertőtlenítőszert, amit a kórházban használnak – és mi derül ki? Hát, persze hogy más szerepel a címkén, mint amit a szer valójában tartalmaz, és persze hogy ezen valaki nagyon meggazdagszik.

Az eleve tízszeresére hígított fertőtlenítőt a kórházak aztán még tovább hígították, így pedig hiába ázott benne a műtős szike fél órát, bizonyos baktériumok továbbra is vígan tenyésztek rajta. És ahogy az lenni szokott, ez egyáltalán nem egyedi eset, nem csak ebben a kórházban volt gyakorlat, és persze csak a piramis csúcsa. A fertőtlenítőt gyártó milliárdostól a politikáig vezetnek a szálak, és fél órán belül kiderül, hogy több mint 300 kórház van benne a buliban – persze olyan igazgatókkal, akiket a politikusok a saját érdekeiknek megfelelően, gyakran hamisított papírokkal neveztek ki. (Mint ahogy kórházi akkreditációt is adtak ki így, politikai nyomásra.)

A fertőtlenítőt gyártó milliárdos pedig ezen a ponton (minő meglepetés), épp a felelősségre vonás folyamatában halálos autóbalesetet szenved.  

A Colektiv katasztrófája miatt Romániában ennyi elég ahhoz, hogy országos tüntetések induljanak el, melyeken a tömeg azt skandálja: „Tisztelet az újságíróknak, akik megőrizték a tisztességüket és felderítették az ügyet!” Vagy azt: „A közöny halálos”. A történelem furcsa összjátékának köszönhetően kivételesen nem is maradnak hatástalanok ezek a mondatok: a kormány megbukik, és ideiglenes, szakértői kormány alakul.  

Ezen a ponton a film új főhőst kap, a kamera pedig Catalin Tolontanról átfordul Vlad Voiculescura, aki a betegjogok aktivistájaként, Bécsből hazatérő orvosként kerül az egészségügyi minisztérium bársonyszékébe. A fiatal férfi kezdeti tétovasága és rutintalansága ellenére magasabb szintre emeli Tolontan küldetését, és tényleg nekimegy a rendszernek. Beengedi a kamerát a dolgozószobájába, a szolgálati autójába, időnként az az érzésünk, még a gondterhelt homloka mögé is. 

Eljutunk hát a film valódi tétjéhez: hatalmi pozícióban mit lehet kezdeni a mindent átható korrupcióval, emberi mohósággal, kapzsisággal, érzéketlenséggel és erőszakkal szemben?

Elég-e hozzá egy érdekektől mentes, erkölcsös vezető, hogy eltakarítson minden mocskot az évtizedek óta bűzlő intézményrendszerből?

Persze közben Tolontant és embereit sem veszítjük szem elől, akik halálos fenyegetéseket kapnak, akiket tévéstúdióban akarnak hitelteleníteni, és egy ország előtt lejáratni, de akikhez időnként újabb és újabb tanúk fordulnak segítségért, mert nem tudnak tovább asszisztálni a betegek életének veszélyeztetéséhez, adott esetben halálához. Mert ez az egy – úgy látszik – nem sokaknak számít: hogy mi lesz a betegekkel. Az egyik orvos, aki információt szivárogtat a valós kórházi állapotokról, mondja a filmben: „Mi, orvosok, már nem is emberek vagyunk.” Csak a pénz érdekli őket is (tisztelet a kivételnek), a hippokratészi esküt mélyen eltemették magukban. 

Olyan film a Colectiv, ami minden negyedórában emelni tudja a tétet – amihez sajnos a valóság szolgáltatja a muníciót. Az igazságharcosok maroknyi csapatának mindig egy még szörnyűbb, még hihetetlenebb gazsággal kell szembesülnie, míg az újságírók már úgy érzik: meg sem írhatják a teljes sztorit, mert az emberek úgysem hiszik el. Mégis meg kell írniuk, nemcsak azért, mert erre tették fel az életüket, hanem mert, ha valaki nem nyitja fel az emberek szemét, akkor minden mehet tovább így, sőt egyre aljasabbul. Ahogy Colontan mondja egy tévés talk show-ban: nem tudja, mi a célja, de nem az, hogy bárkit is „megbuktasson”, lejárasson vagy meghurcoljon. 

A valódi célja az, hogy az emberek kezdjenek el végre tájékozódni. Legyenek tisztában azzal, mi veszi körül őket, mert amíg közönyösek, addig akármit meg lehet csinálni velük, és már csak akkor ocsúdnak fel, amikor egy ártatlan hozzátartozójukat elveszítik. Pedig nem így kellett volna lennie. 

Azt is muszáj elárulnom ugyanakkor (anélkül, hogy spojlereznék), hogy ez nem Hollywood, itt nem kapod meg azt a feloldozást, amivel nyugodtan hajthatod majd álomra fejed. Mert mit gondolsz, mi a sorsa a magányos hősöknek a világnak ezen a vidékén? Mi lett Horváth Andrással, aki nekiment a NAV-nak? Mi lett a Népszabadsággal, amikor egy új csapattal elkezdett komoly tényfeltáró munkát végezni és leleplezte a helikopter-ügyet? Mi lett az Origóval, és mi lett Ángyán Józseffel? 

Miért olyan fájdalmasan ismerősek azok a mondatok, amiket Vlad Voiculescunak, a Don Quijote-i miniszternek mond az apukája:

„Mit keresel még itt, fiam? (…) Költözz vissza Bécsbe! Itt öt-tíz éven belül semmi sem fog változni.”

Az egyetlen, amink maradt, hogy a hatalmas információ- és tartalomtengerben ezek a sztorik is ott lehetnek még, mert ma, az internet korában mindent nem lehet cenzúrázni. Úgyhogy megszülethet egy-két cikk, és elkészülhetett ez a film is, hogy egy maroknyi emberhez eljusson, akik nem akarnak szemellenzővel élni. Nekik viszont kutya kötelességük megnézni.  

Gyárfás Dorka