–

Amikor egy harmatos márciusi péntek este megtudtuk, hogy szeretnénk hétfőtől távoktatni, egyszeriben minden lehetségessé vált. Soha előtte nem volt még esélyünk házi feladatot adni színésznek, építésznek, tanár kollégának, húsüzem-tulajdonosnak, de még újságírónak sem. Szép lassan kristályosodott ki bennünk a Magyar Digitalizált Pedagógia Fékek És Ellensúlyok Rendszere:

Fogalmazz úgy, hogy a politikus is megértse! 

Ne légy türelmetlen a pszichológussal! 

Ügyvédtől fotót ne kérj!

Adj hozzáférést a szállítmányozónak!

Némítsd le a jógaoktatót!

Az egyszeri tanár frissen sült parancsolatai a végtelenségig sorolhatók.

Az informatikai felhőből előbukkanó tanár úgy hiányzott mindannyiunk életéből, mint beteg a járványkórházból.

És ahogyan a különböző tanulási nehézségek és a változatos lelki alkatok végtelen árnyalatát adják a gyermekek iskolai működésének, úgy a tanárok online megjelenése és a mögöttes vércsatak is széles skálán csúszkált. 

Az egyik az első hét végén már nyugtatót kért, mert nem tudott semmit működtetni, a másik ekkor már nagyon élvezte az egész rendszert, csak a gyerekek nem, akik a túloldalon kuksoltak. Változatos módon álltunk bele a falba, egy vicces családi filmben játszottunk, amiben nekünk kellett megverekednünk a Bud Spencerrel. Nem volt őszinte a mosolyunk!

Az a gyanúm, hogy a koronavírus következtében kiderült az igazság, miszerint mindenki menthetetlenül bolond. És minél bölcsebbnek próbál mutatkozni, annál jobban látszik a kényszerzubbony!

(Ugye, milyen gyanúsan okos vagyok?) Most, hogy nem volt foci, a tízmillió szövetségi kapitány hirtelen rájött, hogy oktatási szakértő is, és „megszakértette” az oktatást. (Néhány éve egy mogyoródi kocsmában láttam egy melóst,  egy álruhás Dárdai Pálba oltott Mészöly Kálmánt. Igaz, hogy a pult már alig tudta tartani, de arról szónokolt, hogy „nem így kellett volna, érted, a második félidőre becserélem a Kádár Tamást, rúgunk kettőt, és továbbjutunk! Ennyire egyszerű, nem?”)  Szóval ilyen imádni való bolondot csinált mindenkiből ez a vírus. 

A falunkban például sokan tudják, hogy tanár vagyok, így lettem sétáló panaszládává, amit egy operatív törzsből faragtak. 

– Ákoskám, figyelj, normálisak a tanárok?

– Nem, nem azok, ne aggódj!

– De Ákoskám, milyen dolog már az, hogy, most csak egyet mondok, feladja házi feladatnak a tojásfestést? 

– Hallatlan!

– Ilyen hülyeséget, hallod-e? Most ezt tanuljam itthon a gyerekkel, hogy tojásfestés? Hát ez mi? És akkor küldjem be majd sms-ben? Komolyan mondom, nem normális dolog ez! Te is ilyeneket csinálsz?

Na, ilyen szelepszerepből volt sok. Nagy volt a nyomás a tanárokon, a szülőkön, a diákokon. Mindenkinek ki kellett engednie valamit, valahol. És mivel a tanár a szelep az oktatási rendszer fenekén (a költői képet Hobo festette), őt fogják hibáztatni, ha fura dolgok jönnek ki ebből az egészből.

Kiadsz egy feladatot, ami egyszerre túl sok, túl kevés, túl könnyű és túl nehéz, túl kreatív és túl sablonos. És az élethosszig tanuló tanár most megtanulta, hogy ez minden egyes pillanatban így van az iskolában is, csak ott jelen van az, amiért az egészet csináljuk: a figyelem és a személyiség. 

Ebben van évtizedes tapasztalatunk, hogy az adott térben és időpillanatban a lehető legjobbat hozzuk ki a helyzetből, a lehető legjobban lendítsünk mindenkin, aki jelen van. Beleértve magunkat is. Ahogy Győrfi Pál is hülyén nézne ki Müller Cecília ruhájában, ránk sem illik az online köpeny, olvashatatlanul írunk a táblagépre és nem ékeskedünk a tőlünk idegen digitális tollakkal.

Ha egy világhírű ortopéd professzornak kell stroke-ot műtenie, lehet, hogy elrontja, pedig remek orvos. Ilyen helyzetben mindenki traumatizált: az orvos, a beteg, a hozzátartozó. Ezeket a szerepeket játszotta el most a tanár, a diák, a szülő, és néha az a benyomásunk támadt, hogy mi persze játszunk, mert a rendezőnek határozott elképzelése van az egészről, csak a forgatókönyv még nem készült el. Mindenki felvette magára a maszkot, alatta motyogott valamit, és persze rosszulesett neki, ha azt a kritikát kapta, hogy nem tiszta az artikulációja.

A legjobb forgatókönyv szerint persze van olyan, hogy az egymást jól ismerő szereplők észreveszik, hogy a másik szeme már mosolyog, hogy nem tudja komolyan játszani a szerepet és csak azért néz tükörbe, hogy végre egy jót röhögjön magán.

Igen, ezek a röhögések hiányoztak talán legjobban. Amikor a kolléga bejelenti, hogy az irgalmatlan bő gatya, amit látunk rajta, az a kovászoskenyér-evő nadrágja, és hogy ez egy ilyen karanténos divat, de sajnos egyirányú és egyben zsákutca. 

Aztán volt megható pillanat is. A születésnapomon is online órát tartottam volna, de feltűnt, hogy a gyerekek bekapcsolták a kameráikat. Gondoltam, milyen kedvesek, micsoda ünnep, legalább most láthatom kicsit őket, de ekkor elkezdtek megjelenni a háttérben a szüleik és azt vettem észre, hogy hetven-nyolcvan ember integet és énekel nekem. Ilyenkor nálam robban a könnygránát, nincs mit szégyellni ezen. És amikor arra kértek, hogy menjek ki a kapunk elé, mert ott is lenne valami, akkor tényleg remegni kezdett a térdem. A kihalt utcán egy kis asztalka állt, rajta egy szépen becsomagolt ajándék és egy hatalmas epertorta.  Mivel egy budapesti iskolában tanítok, de Komárom-Esztergom megyében élek, húsz kilométerre a legközelebbi családtól, így erre egy pillanatra sem számítottam. Fogyott a papír zsebkendő.

Most, hogy lassan oldódik a mindenség és megyünk szépen ügyesen esetszámot növelni, amikor felismertem, hogy mindenki bolond, most előkaparom azt a listát, amit még március közepén gyártottam. Hogy majd milyen hasznosan. Mert végre lesz időm. Tévésorozat, könyvek, online mesterkurzusok, karantén kémia-YouTube-csatornát indítani, a képeket a falra, megírni egy fejezetet végre a könyvemből, a függönykarnisok, a kerítés, gitározás, téli gumi cseréje, összerakni a mechanikus lovat. Sokat aludni, töltődni. Jót tudok már ezen is röhögni.

Most látom, hogy miket kellett volna felírni: kelni 4.50-kor, 5.30 elejteni a lábast, amit a fizikai kísérlet közben befőttes gumival húzok fel a seprűnyéllejtőn, visszahízni hat kilót, szemet rontani, legalább fél dioptriát, lecserélni az elfagyott palántákat, megint lecserélni az elfagyott palántákat. Persze ez a fél lista lenne. Mert ott van a másik fele. Mert láttam távcsövön át a Holdat, a Merkúrt, a Vénuszt, a Marsot a Jupitert és a Szaturnuszt. A kertben felbukkant egy gébics, szürke gémet láttam a nappaliból, játszadozó rókakölyköket a falu határában, hatalmas gyurgyalagcsapatot az égen. 

A listázás közben a pimasz ormányosbogár szitává fúrja a mogyoró leveleit, a diófa lassan kiszárad, de óriási a karalábé, és már kirepültek a cinkefiókák az odúból.

Éldegélünk.

Kökéndy Ákos