„Kérjük, hogy a diák vegye videóra a tornagyakorlat bemutatását, és küldje el a tanárnak.”

„Vedd fel videóra az éneket, és küldd el péntekig.”

„A kamerába nézve mondd fel a verset, hogy lássam, tényleg megtanultad. A videót hétfőig várom.”

„Kösd be a szemedet, nézz a kamerába, és úgy mondd el a megtanult angol szöveget, aztán küldd el a felvételt.”

Ilyen, és ehhez hasonló kérések kapcsán keresett meg minket az utóbbi napokban sok szülő. Alapvetően arra voltak kíváncsiak, hogy van-e joga az iskolának (tanárnak) ilyen felvételt kérni, illetve mit tehetnek, ha nem akarják, hogy a gyerekük ilyen kéréseket teljesítsen.

Erre a szülői érdeklődésre van egy faék egyszerűségű rövid válasz, meg egy hosszabb, végiggondolós is. Kezdem ez utóbbival.

Amikor az első szülői megkeresések beérkeztek, állásfoglalást kértünk az EMMI-től (ahonnan egyébként példás gyorsasággal megérkezett a válasz). Leírták, hogy „az értékelés, számonkérés konkrét módszereinek kiválasztása az intézmény, illetve a pedagógus szakmai-módszertani szabadságának körébe tartozik”.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Ez alapján tehát a tanárok szabadon eldönthetik, hogyan kérik számon a tananyagot, ebbe a minisztérium nem szól bele. Kiemelik azonban, hogy a számonkérésnek, idézem: „tekintettel kell lennie az adatvédelemmel, a személyi adatok védelmével kapcsolatos előírásokra és szempontokra”.

Ez az adatvédelmi kitétel már visz némi izgalmat a pedagógiai szabadság tengerében lubickoló tanárok (és diákok) életébe. Hiszen ha egy iskola nem tudja biztosítani, hogy adott felvétel nem landol a tanár saját számítógépén, hogy azt nem láthatja, ahhoz nem férhet hozzá egyetlen hozzátartozója sem az adott tanárnak, aki videós beszámolót kért, akkor rögtön jogszabályt sérthet az iskola (meg a tanár is). De előre rögzíteni kell azt is, hogy mennyi ideig és hogyan lehet tárolni egy ilyen felvételt, illetve mikor kell törölni azt.

A gyerekek által készített felvételeknek adatvédelmi szempontból biztonságban kell lenniük

– ez a transzparensen kommunikált elővigyázatosság az adatokkal azonban jelen helyzetben csak nagyon kevés iskoláról mondható el.

Itt tehát rögtön elbuknak a fönt felsorolt számonkérési módok; ha ugyanis az iskola adatvédelmi szabályzata nem rendezi és szabályozza megfelelően ezt a kérdést, akkor a tanárnak nincs joga ilyen felvételt kérni, kapni, tárolni.

A problémát itt le is lehetne zárni, azonban érdemes tovább gondolkodni, mert ez az egész járványügyi (kényszer)helyzet most nagyon sok izgalmas témát felvet: például, hogy az online tanításban nem valósítható meg a frontális oktatás és a megszokott számonkérési módok, illetve hogy azoknak a digitális platformoknak, amiket a gyerekeknek használniuk kell ebben az időszakban, jó része (a 13 éven aluliak) számára jogszerűen nem is lennének hozzáférhető. Az egyik szülő átküldött egy olyan házi feladatot, ahol a gyerekeknek TikTok-on kellett megosztani az énekvideójukat. A TikTok a jelenlegi tudásunk szerint az egyik „legnépszerűbb” platform a pedofil predátorok körében, ahova nemhogy nem jó, ha gyerekek regisztrálnak, de kifejezetten azt szeretnénk, ha a lehető legkevesebben lennének ott aktívak.

Hatalmasra dagadt hirtelen a gyerekek nagy részének digitális lábnyoma, ezért most különösen fontos lenne a tanárok tudatossága.

Gyerekjogászként azt kellene mondanom, hogy nem szabad olyan felületeket használniuk a gyerekeknek, amelyeknek a minimum regisztrációs korhatárát nem érték még el – de eközben ismerem a realitást, úgyhogy finomabban fogalmazok: a lehető legkevesebb ilyen felület használatát kellene kérni tőlük. És közben minden ilyen esetben érdemes előre felhívni a szülők figyelmét arra, hogy a távoktatás végeztével ezekről hogyan tudják törölni a gyerekeket. Na meg arra is, hogy a használat ideje alatt hogyan tudják a gyerekek biztonságát erősíteni. 

Ez tehát a digitális biztonság része a dolognak. De a pedagógiai rész is legalább olyan fontos.

A digitális, home schooling rendszerben egyszerűen nem megy a legtöbb magyar iskolában eddig megszokott számon kérő, beszámoltató, frontális oktatás.

Az Oktatási Hivatal március közepén egy olyan ajánlást tett közzé, amelyből egyértelműen látszik, hogy a pedagógusokat az élő (valós idejű) beszámoltatás, a folyamatba ágyazott értékelés, és a gyerekek önértékelését, önreflexióját támogató technikák irányába próbálják meg terelni.

És a videófelvételes-elküldős számonkérés nem csak pedagógiai oldalról kérdőjelezhető meg.

Van gyerek (főleg kamaszkorban), aki megalázónak érzi, hogy a nappaliban bukfencezzen, és az arról készült videót elküldje, és van, aki szégyell énekelni, nem nagyon akarja, hogy ezt még fel is kelljen vennie. Ha ezeket a gyerekeket arra kényszerítjük, hogy ilyen felvételt készítsenek, az egy érzelmileg kényszerítő, bántalmazó helyzet. Ez pedig jó szívvel egyetlen szülő vagy tanár számára sem vállalható. Arról nem is beszélve, hogy a magánélethez való jog is sérülhet egy-egy videókészítés során. Nagyon sokan alkotnak véleményt egy diák (és családja) helyzetéről az alapján, hogy milyen háttér van mögötte, mi látható a lakásból egy videófelvételen.

Gondoljátok át a következő példát. Egy diákot ilyen helyzetbe kényszerítenek, vagy azt a példát látja, hogy felvételt készíteni valakiről, és azt elküldeni, nemcsak hogy jogszerű és lehetséges, hanem még kifejezetten kívánatos is. Szerintetek ez a gyerek mennyi ideig fog gondolkozni, ha eszébe jut, hogy felvegye-e a tanárát vagy egy diáktársát, hogy készítsen-e videót egy online meetingről, és azt továbbküldje-e másoknak? Nem sokáig, ugye? Hiszen, mint a pedagógusi példa is mutatja, lehet ilyet tenni!

De ha egy gyerek ilyet tesz (mondjuk, videófelvételt csinál a tanáráról) annak azt mondjuk: ez nem oké. Megszidjuk, megbüntetjük. Mert nem volt joga ezt tenni, felelősséget kell vállalnia érte… Milyen jó lenne, ha nem hivatkozhatna ez az elképzelt diák egy ilyen felelősségre vonáskor arra, hogy „de hiszen a tanárok is ezt csinálják!”…

És akkor a végén jöjjön a korábban ígért, a faék egyszerűségű válasz az alap kérdésre.

Minden 18 éven aluli gyerekről készült felvételhez a szülő előzetes, írásbeli hozzájárulása kell. Ez a hozzájárulás nem kikényszeríthető, a megadása nem kötelező. A gyereket pedig nem érheti hátrány, ha a szülő nem járul hozzá, hogy felvételt készítsen magáról és megossza.

Az adatvédelmi ombudsman állásfoglalása szerint a gyerek videós beszámolóját a tanár akkor kérheti, ha a közfeladata ellátásához (tanítás) erre szüksége van. De CSAK abban az esetben (és ez egy fontos feltétel), ha más módon (kevesebb adat közlésével) ezt nem lehet elérni. Igen ám, de az Oktatási Hivatal fönt idézett állásfoglalása szerint ez a helyzet nem áll fenn, hiszen kifejezetten ajánlják a másfajta számonkérést. („Élő – valós idejű – beszámoltatás, a folyamatba ágyazott értékelés, és a gyerekek önértékelését, önreflexióját támogató technikák”).

Ennyi, a kör bezárult.

Ha tehát te szülőként nem érzed rendben lévőnek a videófelvételes, elküldős számonkérést, akkor mondhatsz nemet. Ebben az esetben az iskolának (tanárnak) ki kell találnia valamilyen más megoldást.

Attól függetlenül, hogy ez a kérdés egyszerűen is megválaszolható, szerintem fontos volt, hogy végiggondoljuk a problémakört. Mert most, az „otthoni iskolában” sem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Az online oktatásban pedig tanulunk az internetes biztonságról, a személyiségi jogokról, az adatvédelemről, és az együttműködésről meg a kölcsönös bizalomról is. Ez pedig egy nagyon fontos lecke.

Dr. Gyurkó Szilvia

Gyerekjogi szakember szerzőnk írása nyomán jövő héten egy – a digitális oktatásban igencsak járatos – pedagógus, Koren Balázs matematikatanár osztja meg veletek tapasztalatait és javaslatait egyebek mellett arról, hogy miként lehet ezt a műfajt hatékonyan űzni – úgy, hogy azzal közben még a gyerekek jogai se sérüljenek.