Szőcs Lilla: Nyaralás karanténban – Koronanaplók
Hogyan fogunk tudni együtt élni a vírussal, miközben minden lépésünket és érintkezésünket kíséri a megfertőződés lehetséges veszélye? Milyen lesz az, amikor szabadságra megyünk? Hogyan kapcsolódunk majd ki a hétköznapokban? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel a fejemben mentem két hónapnyi intenzív karanténozás után szabadságra. Akár úgy is mondhatnám, hogy egyenesen az elsők között tesztelhettem, milyen a nyitás korlátozások lazítása utáni élet, milyen a közhangulat Budapesten. Szőcs Lilla koronanaplója.
–
Egészen szürreális élmény volt maszkon át, pusztán a tekintetünkkel lefolytatni egy párbeszédet a pincérrel.
– Máris jövök! – jelezte ő a szemöldökével.
Mire én a következőt válaszoltam a tekintetemmel:
– Hmm, vajon shakshukát egyek vagy inkább angol reggelit? Mennyire fűszeres a shakshuka? Ó, látom, van ebédmenütök is, maradt még belőle? Nem? De kár, na, jó maradok a rántottánál, friss zöldségekkel, egy pohár narancslével és egy kávéval kérném.
– Rendben – bólintott, és hamarosan érkeztek a finomságok.
– Hiába a maszk, akár a tekintetemmel is fosni tudom a szót, ez igen, micsoda szuperképesség! – veregettem meg saját vállamat cinikusan. Szabadságom első napja kedvenc helyem teraszára vezetett, és megünnepeltem egy kiadós reggelivel.
Se kocsim, se jogosítványom, annyira pedig nem vagyok tökös, hogy kipróbáljam, milyen alternatív utazási lehetőségek vannak még (vonat, busz, közösségi közlekedés) korona idején (talán egy másik alkalommal, másik cikkben).
Úgyhogy kihoztam Budapestből, amit lehet, ami nagyjából korzózásra, fröccsözésre, ivásra-evésre korlátozódott a barátokkal. Ezek végül a járványról alkotott végtelen összeesküvés-elméletek kitalálásába fulladtak.
Nyitva vagyunk
A korlátozások enyhítése egészen érdekes változásokra sarkallt mindenkit, izgalmas volt besétálni ebbe az alternatív valóságba, mintha csak egy sci-fiben lennénk. A maszkviselési szokásaink alapján három típust vélek felfedezni
1. van, aki viseli
2. van, aki nem
3. és van, aki kidugja az orrát belőle, amire Csepelyi Adrienn kollégám zseniális hasonlattal élt – ezt a mémet egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. Íme:
Ez jut eszembe akkor, amikor meglátok valakit az utcán, aki így viseli a maszkját (Kösz, Adri!).
Az elmúlt egy hétben nem volt nagyobb forgalom a környékünkön, mint azelőtt. Két hónap elég volt ahhoz, hogy megtanuljunk otthon maradni. Nyomot hagyott a járvány az utcákon, persze nem úgy, mint a filmekben.
A környékbeli kávézók és éttermek a bejáratot eltorlaszolták egy-egy kis asztallal, léccel (honnan szereztek egy pont akkora lécet, rejtély) míg mások a fagyis pultot tolták az ajtóba, és úgy szolgálják ki a vevőket. Ezzel jelezve a határt, meddig mehet a vendég.
Az utcán néhol krétával rajzolt x-ek láthatók, hogy hogyan kell a társadalmi távolságtartást betartva sorban állni. Teljesen felesleges, senkit sem láttam még betartani ezt.
Az éttermi etikett is teljesen átalakult. Vannak helyek, ahol a fertőtlenítőszereket és papírtörlőt készítettek ki a vendégeknek, hogy fertőtlenítsék maguknak az asztalt, mielőtt leülnének. Más helyen ezt a feladatot a pincérek látják el, míg olyan helyek is vannak, ahol a vendégek elképesztően felkészültek, és már eleve tisztítószerrel érkeznek.
A pincéreknek kötelező a maszkviselés, a vendégeknek szabadon választható, és persze ott a másik véglet: olyat is látni, amikor semmilyen szabályt nem tart be se a vendég, se a vendéglátós.
Barátok, rokonok napi panaszai is megváltoztak, és csak a járvány körül forognak.
A kijárási korlátozások enyhülésével résnyire kinyílt az ajtó, és azon a pici résen át, egymásnak feszült két frusztrált, dühös tábor, azoké, akik védekeznek, betartják a szabályokat – és azoké, akik nem. A konfliktusaikból pedig Dunát lehetne rekeszteni.
Egyik nap felhívott egy barátom, és majd' egy órán át mesélte, hogy egy csávó dafke nem viselt maszkot a metrón, majd amikor beért az irodába, a kollégája puszival akart köszönni. Most képzeljem ezt el, hát nem őrület? – szegezte nekem a kérdést, ellentmondást nem tűrően.
Egy másik barátomnál az okozott konfliktust, hogy a gyerekét folyton nyúznák, ölelgetnék, csipkednék a barátok, rokonok, ha tehetnék. Hiába kérleli őket, hogy ne tegyék, nem tudnak ellenállni a „kísértésnek”. Már elfogyott a türelmem – teszi hozzá fáradtan, sokunk szívéből szólva.
Irány Róma a Római!
Inkább fejetlenség van, mint forgalom – foglalta össze tömören a lazításokról a véleményét a taxis, aki kivitt egyik délután fröccsözni a Római-partra. Majd lustán elnyújtózott a volán mögött a mackójában, és hosszas szabadkozásba kezdett:
„Bevallom őszintén, két hónapja otthon vagyok, úgy voltam vele most az első munkanapomon, hogy ma melegítőben jövök dolgozni. Két hónapja csak mackót viselek, nem vitt rá a lélek, hogy rendes ruhát húzzak. Forgalom úgy sincs, Pest lemenekült a Balatonra.”
A partra megérkezve, minden asztalnál ültek, egymástól távol. Mindenki halkan beszélgetett, a mozdulataink is lassúak voltak. Sokan behunyt szemmel fürdőztek a napfényben, mélyeket szippantva a nyári levegőből. A karantén alatt ezt a jelenetet sokszor láttam. Sokan esténként ültek ki a terekre nyújtózni, akadt, aki elszundított egy padon, a friss levegőn, mintha csak kijöttek volna ejtőzni, mielőtt visszamennének a karanténba.
Egészen más élmény társaságban feltöltődni. Olyan érzés volt egy ilyen kiülős délután, mintha közösségi fürdőt vennénk, és egymásból merítenénk energiát. Megveszekedett introvertáltként nekem ez teljesen új élmény.
Simán kibírok egy-másfél hónapot Netflix-szel, könyvekkel, Skype-beszélgetésekkel.
Ezt az idillikus nyugalmat a barátaim zavarták meg, akik vérre menő vitákba torkolló összeesküvés-elméleteket szőttek arról, hogy létezik-e a koronavírus. Máskor felhúztam volna ezen magamat, most viszont olyan rég találkoztunk, hogy élvezettel hallgattam végig az agyament elméleteiket.
– De most komolyan, frankón, ti ismertek valakit, aki elkapta? – dobta fel a kérdést D.
– Anyám pasijának a nagynénje pont mesélte… jó-jó, hagyjuk is, hallom magam kívülről – vágta rövidre sztoriját B., mielőtt belelendült volna.
– Szóval nincs közvetlen ismerősünk, aki elkapta volna? – tartott a témánál minket D.
– Én egy hétig meg voltam fázva, az számít? Simán lehet, hogy átestem rajta – válaszoltam.
– Jó, az simán lehetett a stressz – oltottak le egyszerre mindannyian.
– Figyeljetek, ez egyértelműen politikai összeesküvés, szerintem nem létezik a vírus, csak így tudjuk megállítani a globális felmelegedést – kezdett bele D., majd hozzátette halkan, maga körül óvatosan szétnézve – vagy amiatt van, mert túlnépesedtünk…
– Baszd meg, hogy mondhatsz ilyet? – csattantunk fel rá egyszerre.
A beszélgetés végére a következő konspirációs elméletek születtek:
a, a klímaváltozás megállításáért, és/vagy a túlnépesedés miatt a természet maga rendet tesz
b, Kína tesz rendet
c, a világ legbefolyásosabb emberei tesznek rendet
d. a szabadkőművesek tesznek rendet
e. a környezetvédők tesznek rendet
f. senki sem tesz rendet, ez egy nagy baromság
g.) „srácok, én voltam már vuhani piacon, higgyétek el, van ott rosszabb vírus a koronánál is”
Ha a karanténról könyvet írnék, tutira azt a mondatot írnám a könyv legelső oldalára figyelmeztetésképp az olvasónak, hogy:
„Vigyázat, ebben a világban semmi sem fog úgy történni, ahogyan azt gondolod!”
Amiben most élünk, jobban hasonlít egy fikciós regényhez, mint bármelyik valóságon alapuló könyvhöz, amit olvastam.
Úgyhogy a fentebb feltett kérdéseimre lényegében megkaptam a választ. Jelenleg csak egy dolgot tudok biztosan: hogy semmi sem úgy fog történni, mint ahogyan azt józan paraszti ésszel kimatekoztam.
Szőcs Lilla