–

Először is, hogy lehet felkészülni egy karanténra?

Ez attól is függ, hogy mennyire előrelátható, vagy egyáltalán sejthető, hogy bekövetkezik ez az állapot. Itt, az észak-olaszországi Lombardia-megyében, melynek Milánó a székhelye, elsőként járunk egy Európában eddig még nem kitaposott úton. Ide ért el először a járvány, itt zárták be először az iskolákat, majd fokozatos mértékű szigorítások után itt volt először karantén is. Ez az összes többi országnak példaeset, viszonyítási pont lehet már, de nekünk nem volt kit figyelni, nem láttuk, hogy mi minden jár ezekkel az intézkedésekkel.

Ahogy a járvány tört előre, és a betegek, főleg a súlyos, intenzív osztályon kezeltek száma egyre nőtt, mind valószínűbb lett, hogy drasztikus intézkedésekre lesz szükség, így valamilyen szinten (legalább mentálisan) próbáltunk felkészülni. Például arra, hogy mi és hogy legyen itthon, mit tegyünk, és mit ne?

Egyvalami nagyon fontos: ne legyen pánikbevásárlás! Nehéz helyzetekben lakossági összefogás kell, nem egymás ellen tenni, egymás elől elkapkodni mindent ész nélkül!

Itt, Milánóban ezt szerencsére megúsztuk, a túlnyomó többség civilizáltan viselkedett: csak kétszer (két vasárnap) ürültek ki rövid időre a polcok, de másnapra ismét feltöltöttek mindent. Mivel itt a szigorú karantén ellenére mind az áruellátás biztosított, mind a futárszolgálatok viszonylag megbízhatóan működnek, ebből a szempontból az emberek biztonságban érzik magukat.

Egy jó, alapos bevásárlás mégis indokolt

A tartós élelmiszerekre mindenki ösztönösen gondol, de nem árt olyan termékekből is kicsit többet vásárolni, amelyek a lakásban, kényszerfogságban töltött élet kellékei, és amelyekből átlagos esetben sokkal kevesebbet fogyasztunk. Láttuk, hogy Angliában mekkora a vécépapír hiány, de nálam például a mosogatógépbe való tabletta felejtődött el. Ugyanis én békeidőben, azaz normális ügymenet mellett itthon annyira kevés időt tartózkodom, hogy hetente kétszer megy a mosogatógép. Ehhez képest, amióta a férjemmel be vagyunk zárva ide, naponta háromszor itthon eszünk és főzünk (amit egyébként eddig soha nem csináltunk). Így volt olyan, hogy naponta kétszer is ment a mosogatógép. Új helyzet, új szokások, újfajta szükség.

Ha vannak háziállatok, persze az ő táplálékukra, szükségleteikre is gondolni kell, illetve nálam elfogyott néhány, egyébként ritkábban használt tisztítószer is: nyilván azért, mert a lakásba bezárva sokan – én sem vagyok kivétel – kényszeres tisztogatásba kezdenek.

Még valami nagyon fontos és most létszükséglet: legyen otthon megbízható, nagy sebességű internet-hozzáférés. Elengedhetetlen a munkához és ahhoz a típusú szociális élethez, amiről a következőkben mesélek.

Ott tartunk, hogy nagyjából minden van otthon. Ekkor ki kell találni, hogy miként töltsük el az időt.

Itt, Milánóban a többség otthonról dolgozik

Ezt nálunk smart workingnek, vagy másképp home office-nak hívják. Nekem és a férjemnek ez valamilyen szinten megszokott állapot: mindkettőnknek olyan munkája van, amely bármely órában, hetente hét nap arra kényszeríthet minket, hogy dolgoznunk, beavatkoznunk kelljen a számítógépről, úgyhogy szerencsére nekünk már volt erre kialakított rutinunk. Másoknak ez teljesen új helyzet. Egy barátom nagyon szórakoztatóan leírta, ahogy az ő férje már két hete smart workingben dolgozik, így képletesen „elmegy otthonról”, majd „hazajön”, mindezt persze úgy, hogy ki sem lép a nappaliból. Minden reggel, percre pontosan ugyanakkor, gyorsan reggelizik, felöltözik, pont úgy, mintha az irodába menne, majd előkészíti az íróasztalát, és attól a pillanattól fogva, hogy leül mellé, „nincs otthon”. Nem lehet vele beszélni, érintkezni semmilyen módon, ő csak a munkára koncentrál. Ebédre gyorsan eszik egy szendvicset a konyhaszekrény mellett állva, „mert pár perc múlva értekezlete van”, majd este, amikor a munka befejeződött, összeszed és eltesz mindent az íróasztalán, „hazajön”, átöltözik, és onnantól kezdve újra az a férj, akit eddig a barátom ismert.

Ahol gyerekek vannak, ott ez nagyobb kihívás természetesen, hiszen a kisebb gyerekek nem értik a helyzetet. Nem értik, miért nem mehetnek iskolába, de még a térre sem játszani. Azt végképp nem fogják fel, hogy miért nem találkozhatnak a barátaikkal, a nagyszüleikkel, a szomszédokkal, azaz az ő általuk ismert, bejáratott világ egyik pillanatról a másikra megváltozott, eltűnt.

Többgyerekes szülő barátaim szerint a megváltozott rutin miatt nagyon hasznos lehet, ha a nap végén, a lefekvés előtt együtt összefoglalják, hogy mit csináltak aznap, és mi fog történni másnap.

Nem szükséges mindent megtervezni percről percre, csak nagy vonalakban elmondani nekik, mire készüljenek (például: tortát sütünk, megnézünk egy filmet, felhívjuk a nagynénit). Ily módon kapnak a gyerekek valami minimális kapaszkodót a jövőre nézve és talán van mire készülniük.

De ami mostanában talán a gyerekeknek és felnőtteknek is a legtöbbet segít, az a videótelefon. A gyerekek csak így tudnak beszélgetni a nagyszüleikkel, a barátaikkal, de láttam olyat is, hogy egy egész óvodai csoport találkozott egymással Skype-on, persze az óvó nénik segítségével. Örültek egymásnak, játszottak, nagyon édesek voltak.

A tizenkilenc éves unokaöcsém péntek este az édesanyja videócsetes beszámolója szerint egyszer csak felvette a legmenőbb pólóját, fogta a baseball sapkáját, melegítőjét, kivett néhány doboz kólát és sört a hűtőből, felkapott egy doboz csipszet és sós mogyorót, majd közölte, hogy. „Szia, anyu megyek a pubba! És ezzel elvonult a szobájába a Skype-hoz”. Lévén az ő hat-hét fős baráti társasága minden péntek este ugyanabban a pubban találkozik, most mindegyikük lehetőség szerint rekreálja azt a környezetet a saját szobájában, és az egész estét együtt töltik… csak éppen Skype-on.

A felnőtteknek talán az „aperitivo” hiányzik a legjobban, ami itt tényleg társadalmi rítus, az életstílus olyan alapvetése, amiről nagyon nehéz lemondani. Mi, a férjemmel minden este videócseten együtt „aperitivózunk” néhány barátunkkal.

Tegnap este például „együtt vacsoráztunk” egy szintén magyar, csak Szicíliában élő nagyon kedves barátnőmmel, aki most már szintén karanténban van.

Talán az egyik pozitívabb mellékhatása ennek az egész helyzetnek, hogy az emberek összefognak, szolidárisak, gondolnak egymásra, segítenek egymásnak. Sok lépcsőházban megjelentek a cetlik néhány ott lakó telefonszámával, akik felajánlották segítségüket az időseknek, egyedülállóknak, vagy bárkinek, aki rászorul. A szomszédok sokszor nem is igazán ismerték egymást, de most társasjátékokat, könyveket cserélgetnek – persze mindet fertőtlenítve és legalább kétméteres távolságot tartva egymástól. Ezt a szolidaritást igyekszünk kimutatni mind névtelenül, mind nyilvánosan is különböző kezdeményezések kapcsán.

Mát több hete elterjedt az a szokás, hogy minden beszélgetést, üzenetet úgy fejezünk be, hogy „andrà tutto bene”, azaz „minden rendben lesz”! Ez a három szó lett a szimbóluma ennek a mostani vészhelyzetnek: írják falakra, terjesztik névtelen üzenet formájában, mondogatják egymásnak ismerősök és ismeretlenek, hogy tartsák egymásban a lelket.

Jó időben kimegyünk az erkélyre, beszélgetünk a szomszédokkal. Olyan nagy a csend mostanság, hogy még a szemben lévő ház lakóival is lehet beszélgetni kiabálás nélkül. Szombaton délben nagyon sokan kimentek az erkélyekre, hogy együttes tapssal köszönjék meg az egészségügyi dolgozóknak az emberfeletti munkájukat. Nagyon megható volt kint állni, és hallgatni, ahogy a vastapstól zeng az egész város. Délután hatkor pedig az egész országban zenélés, éneklés volt: akinek hangszere volt, vitte ki magával, és játszott rajta. Volt, hogy spontán zenekarok alakultak ki: az egymás feletti emeleteken az emberek megbeszélték, ki milyen hangszert hoz, és összejátszottak. A többiek meg együtt énekeltek.

Személy szerint nagyon remélem, hogy ez az az újra megtalált emberség, ez a fajta összetartás megmarad nekünk akkor is, amikor ebből a szürreális helyzetből épségben kikeveredünk!

Andrà tutto bene!

Pécsvári Tünde

A képek a szerző tulajdonában vannak