„Csak arra vágyunk, hogy hazaérjünk, és »szobafogságban« legyünk két hétig” – Egy Olaszországban rekedt magyar pár kálváriája

 –

Pihenni utaztunk el Szicíliába szombat este

Azt ugyan láttuk, hogy Észak-Olaszországban fokozott készültség van, de akkor még Dél-Olaszország nem igazán volt ebből a szempontból veszélyesnek mondható. Tény és való, hogy óva intettek minket az utazástól, de átgondoltuk, és úgy döntöttünk, hogy elindulunk. Úgy voltunk vele, hogy ha közben beüt a koronavírus, legfeljebb hazajövünk. Cataniában szálltunk meg, ott csatangoltunk egész vasárnap. A városban zajlott az élet, emberek sétáltak az utcán, jöttek-mentek az autósok és a motorosok, minden nyitva volt, szóval semmi jele nem volt annak, hogy itt huszonnégy óra múlva lezárják az országot.

Hétfőn adta ki az olasz kormány az arról szóló rendeletet, hogy egész Olaszországra kiterjesztik a karantént. Mi aznap reggel Szirakúzába mentünk várost nézni. Furcsa volt, hogy zárva volt minden látványosság, csak az éttermek maradtak nyitva este hatig, meg az egyházi épületek, és egy lélek sem látszott az utcákon. De ezt betudtuk annak, hogy valamelyest ide is elért a pánik, ráadásul még nem kezdődött el a nyaralószezon, így nem tulajdonítottunk neki különösebb jelentőséget. Mivel kikapcsolódni mentünk, egész nap nem néztünk rá a telefonjainkra, így csak késő este tudtuk meg az olaszországi magyar konzulátus Facebook-oldaláról, hogy az új rendelet szerint egész Olaszország karantén alá került.

Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttük: amint tudunk, hazamegyünk.

Ekkor még úgy volt, hogy a légitársaság, amellyel e hét szombaton repültünk volna haza, csak az észak-olaszországi járatait törölte, és úgy nézett ki, hogy másnap Szicíliából megy egy gép Budapestre. Kedden korán reggel felkeltünk, hogy áttetessük a jegyünket aznapra, de addigra ezt a járatot, valamint az eredeti, szombatra foglalt gépünket is törölték.

Ekkor hívtuk fel először az olaszországi magyar konzulátust, hogy segítséget kérjünk tőlük a hazajutásban

Ők azt javasolták, hogy a Rómából csütörtökön Budapestre induló gépre próbáljunk jegyet szerezni, azonban a fizetés után a légitársaság honlapja kiírta az „Error” üzenetet, a jegyet nem kaptuk meg, de száznegyvenezer forintot zároltak a számlánkon, amit még mindig nem kaptunk vissza.

Az olasz légitársaságot sehogy nem tudtuk elérni, és azt sem tudjuk, hogy a rendszer hibája vagy a járat törlése miatt nem kaptuk meg a jegyünket.

Ezek után a szálloda recepciósának tanácsára kimentünk a reptérre, hátha szerencsével járunk, ám ott meg azzal szembesültünk, hogy az egyik fapados légitársaság minden járatát törölte, a másik pedig csak a nagy részét, de a maradék gépek tele voltak. Az az ötletünk is hamar befuccsolt, hogy Nyugat-Európa felé meneküljünk, mert már az arra tartó járatokra sem lehetett jegyet venni. Annak nem láttuk értelmét, hogy más olasz nagyvárosba repüljünk el – mivel úgy még mindig olasz földön lettünk volna, és reménykedtünk, hogy más eszközzel átjuthatunk a határon –, így a repülésről kedd délutánra lemondtunk.

Eközben írtam pár, például a Szicíliai magyarok nevű Facebook-csoportba

Abban reménykedtem, hátha tudnak nekünk valamiben segíteni. Ott háromból egy kommentelő tényleg próbált tanácsot adni, kettő pedig pufogtatta a „Minekjöttélide?” meg a „Minekmentéloda?” kezdetű, hasznos hozzászólásokat. De igazából ez volt az egyetlen negatív élmény, ami a segítségnyújtást illeti, mindenhol máshol nagyon kedvesek voltak velünk.

A csoportban kaptuk azt az információt, hogy az ACIUS nevű szicíliai–magyar kulturális szervezet indít egy buszt kedd este Szicíliából Budapestre, erre elküldtük a jelentkezésünket, de nem kaptunk visszaigazolást az utazásról. Este fél hat körül felhívtuk a szervezet kapcsolattartóját, hogy érdeklődjünk, mi a helyzet az indulással, és ekkor derült ki: az engedélyt megkapták ugyan, hogy elvigyenek minket, de egyetlen busztársaság sem vállalta, hogy buszt biztosít nekünk, így ez a verzió is meghiúsult.

Tehát az egyetlen opció, hogy elhagyhassuk az országot, az a vonatozás volt, azonban ahhoz, hogy legálisan tartózkodjunk az utcán, szükségünk volt egy hivatalos igazolásra, ami bizonyítja, hogy magyarok vagyunk, és csak haza szeretnénk jutni – ezt a kapcsolattartó hölgy szerencsére el tudta nekünk intézni.

A papírral a zsebünkben szálltunk fel a Cataniából, este fél kilenckor induló, szerda reggel hétre Rómába érkező vonatra.

Káosz a köbön

Amikor odaértünk, újra felhívtuk a kulturális szervezet kapcsolattartóját, aki azt mondta, hogy a következő állomásunknak mindenképp Velencének kell lennie, mert onnan mennek közvetlen vonatok Magyarországra. Mindeközben semmilyen hivatalos információt nem kaptunk sehonnan, ezért a biztosan lezárt határú, nagyobb környező országok felé nem akartunk repülni. Folytattuk hát a vonatozást Velencébe, ahová körülbelül délben érkeztünk meg, eközben felváltva hívtuk az osztrák és a szlovéniai magyar konzulátust, azonban tőlük sem kaptunk jó híreket. Ausztriába csak érvényes egészségügyi kiskönyvvel juthattunk volna be – aminek a kiállítása alsó hangon is három-négy nap, ráadásul semmilyen tájékoztatást nem kaptunk arról, hogy erre hol lehet jelentkezni, így ezt a verziót elengedtük.

A szlovéniai követségnek pedig semmilyen hivatalos információja nem volt, annyit tudtak javasolni, hogy próbáljunk meg valahogy átjutni Szlovénia határán.

Ezt a lehetőséget választottuk, így Velencéből – a közvetlen Velence–Budapest járat törlése miatt – Triesztbe utaztunk tovább, hiszen Olaszországnak ez a Magyarországhoz legközelebb eső csücske, közvetlenül a szlovén határ mellett.

Triesztben találtunk egy vonatot, ami Ljubljanába ment

Közben újra felhívtuk a szlovéniai konzulátust, de még mindig nem volt semmilyen hivatalos információjuk, ami segíthetett volna minket. Ám arra figyelmeztettek: nem tudják garantálni, hogy a határnál nem szednek le minket a vonatról. Úgy döntöttünk, hogy vállaljuk ezt a kockázatot, és megvettük a vonatjegyünket, azonban pár órán belül ezt a járatot is törölték, és azt mondták a pályaudvaron, hogy április elejéig innen semmilyen vonat nem fogja átlépni a határt. Ekkor újra felhívtuk az olaszországi magyar nagykövetséget, ám ők tőlünk értesültek erről a helyzetről, és teljesen meg voltak lepődve, mert azt hitték, hogy aki akart, az már hazajutott, így érdemi segítséggel nem tudtak szolgálni.

Eddigre már beesteledett, és nagyjából itt szakadt el a cérnánk. Két napja utaztunk, de még mindig nem sikerült elhagynunk Olaszországot.

Hullafáradtak és kimerültek voltunk, így kivettünk egy szobát egy közeli hotelben

Onnantól az volt a merész tervünk, hogy némi alvás után hajnalban kitaxizunk a határhoz, ahol megpróbálunk gyalog átjutni Szlovéniába, onnan pedig továbbvonatozunk Budapestig. Legrosszabb esetben abban bíztunk még, hogy ha itt ragadunk, az olaszországi konzulátus segít majd rajtunk.

Irány haza!

Most, csütörtök hajnalban azonban sikeresen átjutottunk Szlovénia határán, és már egy buszon robogunk Ljubljana felé. A határellenőrzésen meglepően egyszerűen sétáltunk át, a személyinket kellett felmutatunk, megmérték a hőmérsékletünket, és már mehettünk is. 

Nagyon megviselt minket ez a bizonytalanság, óránként változott a helyzet, miközben senki nem tudott semmit mondani nekünk.

Többször is előfordult, hogy épp mi világosítottuk fel az adott ország magyar konzulátusát a helyzetről. Ráadásul nem csak a lelkünket, a pénztárcánkat is igen megterhelte ez a két nap, hiszen a zárolt pénzen kívül körülbelül négyszázötven eurónkba került eljutnunk Triesztig.

Az tartotta bennünk a lelket, hogy az otthoniakkal a neten keresztül tudtuk tartani a kapcsolatot, és ők folyamatosan biztosítottak a támogatásukról, ezért pedig nem tudunk elég hálásak lenni nekik.

Fizikailag azonban teljesen jól érezzük magunkat, azon kívül, hogy fáradtak vagyunk, semmi bajunk, naponta kétszer mérjük a hőmérsékletünket. Ez persze nem azt jelenti, hogy bármiféle tesztelésnek vagy otthoni karanténnak ne vetnénk alá magunkat örömmel, sőt. Most már tényleg csak arra vágyunk, hogy hazaérjünk, és „szobafogságban” legyünk két hétig, meg hogy a barátaink hordják a húslevest az ajtónk elé.

Dián Dóri

FRISSÍTÉS: A pár azóta megérkezett Magyarországra, már otthon vannak. Útközben egyszer sem ellenőrizték őket, a magyar határon, és a pályaudvaron sem. A zöldszámon, amit felhívtak érkezésükkor, azt mondták nekik, hogy rájuk van bízva, hogy otthon maradnak-e két hétig, vagy sem. A lelkiismeretük szerint úgy döntöttek, hogy két hét önkéntes karanténba vonulnak.

A fotók a megszólalók tulajdonában vannak.