–

Ha még nem történt veled ilyesmi, ha minden kapcsolatod azért ért véget, mert vagy te akartál szakítani, vagy már régóta asszisztáltál a kimúlásához, így nem ért nagy meglepetésként, akkor el sem tudod képzelni, milyen mélyre tud lökni az, ha hirtelen kiderül, a másik már nem veled képzeli a jövőt. Nem szeretek rá visszagondolni, de így is pontosan fel tudom idézni azt az iszonyú kilátástalanságot, a kétségbeesést és kiszolgáltatottságot, amikor engem ért ilyen hír. Hogy milyen volt az első sokk, a szolid pánikrohamok, a sötét nappalok, a fojtogató düh, a kudarc érzése, és a meggyőződés, hogy egy selejt vagyok, akit nem lehet szeretni. Nem volt könnyű talpra állni, mégis hálás vagyok a sorsnak, hogy végül így alakult az életem. Abban a közel egy évben ugyanis, amíg szép lassan, apránként, milliméterről milliméterre kicibáltam magam a mocsárból, nagyon sokat tanultam magamról, a volt párkapcsolatomról, az önsegítő eszközökről, és megtapasztalhattam, milyen nagy segítség lehet, ha van az embernek egy megbízható baráti hálója, örökké készen arra, hogy elkapják, ha zuhan.

Hogy mi segíthet túlélni a szakítást, elviselni a csalódást? Mennyi idő kell, amíg begyógyul a seb? Ennek jártam utána, erről kérdeztem az ismerőseimet, a barátaimat (a neveket kérésre megváltoztattam).

1. Engedd meg magadnak, hogy szarul legyél

Először is elengedhetetlen, hogy adj magadnak elég időt a gyászra. Sokan valóban valami olyasmit élnek át, mintha a másik ténylegesen meghalt volna – ami valahol igaz is, hiszen számukra megszűnik létezni. Ha mindennek a tetejébe derült égből a villámcsapásként ér a trauma, még nehezebb a feldolgozás. 

Nyugodtan engedd meg magadnak, hogy pocsékul érezd magad. Ha szükséged van rá, vegyél ki egy-két szabadnapot, zokogd ki magad, vagy tölts a kanapén teljes hétvégéket embriópózban.

„Megcsalatás. Összeomlik minden, amit addig biztosnak hittél. Egyet megtanultam: a fájdalmat nem lehet megspórolni. A sebek fájnak, miközben gyógyulnak, és én hagytam, hadd fájjon! Közben minden apró jóba, örömbe belekapaszkodtam, töltődtem, ahogy csak tudtam. Túl még nem vagyok rajta teljesen, de már mögöttem van, nem nézek hátra.” (Era)

Nekem ezen kívül nagyon sokat segített az elején, hogy mindig csak aznap estig néztem el. Dehogy akartam ellátni a hét vagy a hónap végéig, az ijesztően messzinek tűnt. Inkább apránként lépdeltem előre, ha megvolt egy nap, az már nagy eredménynek számított.

„Nem vagyok benne biztos, hogy túl vagyok rajta, de most már legalább kapok levegőt. Az se biztos, hogy elértem a legalját, bár szeretném hinni, hogy igen, mert már többször voltam úgy vele, hogy még egy olyan napot nem bírok ki így. Hogy eddig mi segített? Próbáltam azokra gondolni, akik szeretnek. Hogy anyukáméknak mennyire fájna, ha feladnám a harcot. Még az is lehet, hogy magukat okolnák érte…” (Petra)

Kutatások bizonyítják, hogy szakításkor az agyban ugyanaz a terület kapcsol be, mint amelyik a fizikai fájdalom érzékeléséért is felelős, így nem csoda, ha azt érzed, a szívszakadás valódi, elviselhetetlen fájdalommal jár. Emellett hasonló tüneteket produkálunk, mint egy leszokóban lévő drogos, ugyanolyan elvonási tüneteink lesznek azáltal, hogy kiestünk a szeretett lény kegyeiből.

2. Hol is hagytam magamat?

Ha hosszú időn keresztül voltatok együtt, könnyedén előfordulhat, hogy egészen elmosódott a kettőtök közötti határ. Egy szakítás után ez is nehéz: felidézni, ki is voltál az exed előtt. Íme, a tökéletes alkalom arra, hogy megtaláld és újradefiniáld magadat.

A korábbi mi-től juss el az én és ő viszonylatáig. Ki vagy te a másik nélkül? Mi az, amit te szeretsz, ami téged érdekel? 

„Elkezdtem pszichodrámacsoportba járni, ami aztán jó kis öngyógyító, önfejlesztő módszerré vált. Hogy meddig tartott a kigyógyulás? Addig, amíg nem jutott eszembe a születésnapja és névnapja… Saccra három év, azaz az együtt töltött idő fele. Illetve kaptam egy kis pluszpénzt, és magamra költöttem: vettem egy repjegyet, foglaltam szállást pár éjszakára, és egyedül elutaztam egy teljesen ismeretlen városba. Nagyon jó kis hozama volt, azóta is imádok egyedül, saját szervezéssel utazni.” 

3. Keretezd újra!

Van, aki úgy érzi, azonnal költözne, hiszen a környezetének minden szeglete a régi szerelemre emlékezteti. Nem feltétlenül kell azonban drasztikus módszerekhez folyamodni, főleg, hogy ezt nem is engedheti meg magának mindenki. Simán lehet, hogy elég pár apróbb változtatás a lakásban ahhoz, hogy más színben tűnjön fel minden.

4. Ne kutakodj!

Az ember alapvetően kíváncsi, természetes, hogy furdalja az oldalát, mi újság a másikkal. Ilyenkor hajlamosak vagyunk újra és újra felmenni az illető közösségi oldalára, árulkodó jelek után kutatva. A lelkednek azonban biztosan nem tesz jót, ha képtelen vagy elszakadni, ha állandóan a másik képét kell nézned, persze hogy tovább tart a fájdalom. Drasztikus módszer, de nincs mese: kövesd ki az exedet a közösségi felületeken. 

5. Naplózz!

Beszélj a barátaiddal, ismerőseiddel, sorstársakkal. Írj naplót az érzéseidről. A gyógyulási folyamat során nekem nagyon sokat segített, amikor fél évvel később visszaolvastam a gondolataimat, szinte el sem tudtam hinni, hogy az az emberi roncs valóban én voltam. Jó volt látni, hogy nem egy helyben toporgok, hanem egy folyamat közben vagyok. Egy úton, ami a fény, a reménység, egy új élet felé tart.

6. S. O. S.

Ne szégyellj segítséget kérni akár barátoktól, akár szakembertől, de a sport, a mozgás, és tulajdonképpen bármiféle figyelemelterelés sokat használ. Nekem rengeteget adott, hogy a folyamatosan felbugyogó dühöt átcsatornázva futni kezdtem. 

„Maga a kapcsolat egy évig tartott. Beteges féltékenység a részemről, megcsalás és szédítés az exem részéről. Azt hittem, ő életem szerelme. Nagy szerelem volt, részemről mindenképp. Épp megcsalt az utánam következővel, amikor összepakoltam, és leléptem. Utána viszont húztuk, mint a rétestésztát… Mire elköltöztem, elfogytam, 50 kg helyett már csak 43-at nyomtam. Elvitt a szél, zörögtek a csontjaim, az idegeim és a lelkem cafatokban lógtak. A családom és a kollégáim mindenben mellettem álltak, amiért a mai napig iszonyúan hálás vagyok. Hosszú átsírt hetek és az akkor már exem ígérgetései mellett mondtam ki, hogy egyedül ebből a gödörből nem tudok kimászni, segítségre van szükségem. Pszichológushoz fordultam, először heti egyszer, majd három hónap után hetente kétszer. 

Fél évig jártam hozzá, ennyi idő kellett ahhoz, hogy kimondjam: egyedül is teljes értékű ember vagyok, és jól érzem magam társ nélkül is. 

A rétestészta itt még nyúlt tovább összességében majdnem két évig, holott az exemnek mindvégig volt egymás után több barátnője is… Aztán jött egy fesztivál utáni hazaút Pestre, és a torkomban növekvő gombóc, hogy nem akarom őt újra az életemben, nem akarom, hogy feltűnjön. Hagyjon csak békén! Szerettem volna újra szeretni olyasvalakit, aki megérdemli és akit megérdemlek. Ő pedig eljött végül, egy kolléga személyében… Ennek majdnem három és fél éve, én már elhagytam Magyarországot a páromért. Mégis azt mondom, nem csinálnám másképp, mert ha mindez nem így alakul, akkor én most nem az az ember vagyok, aki. Büszke vagyok arra, aki ezáltal lettem, még ha előtte lelkileg a poklok poklát kellett is megjárnom.” (Eszti)

7. Elterelés

Egy kutatás során három megküzdési stratégiát hasonlítottak össze hatékonyság szempontjából: azt, amikor tudatosan igyekszel felidézni az exeddel kapcsolatos negatív dolgokat (például, hogy milyen iszonytatóan horkolt éjszakánként), amikor vállalod, és elfogadod, hogy szeretted az illetőt (őszintén szeretted, és ebben semmi szégyellnivaló nincsen), illetve amikor eltereled a figyelmedet azzal, hogy csupa olyan pozitív dologra próbálsz gondolni, aminek semmi köze nincs a volt párodhoz (ugye, milyen szép ez a tavaszi rekortán kora hajnalban?). Bár önmagában nyilván egyik megoldás sem tökéletes, valamennyire mindhárom csökkenti a szomorúság érzését, és akár össze is kombinálhatod őket.

8. Az idő mindent begyógyít

Tapasztalatom szerint az egyik nagy nehézsége az összetört szíveknek, hogy beláthatatlan a táv, senki nem tudja garantálni, hogy mikor lesz vége: jövő ilyenkor, a hónap végére vagy egy fél év múlva. Ráadásul amikor épp a személyes poklod kellős közepén vergődsz a fájdalomtól kicsavarva, akkor úgy tűnik, ennek valóban soha nem lesz vége, örök társaddá válik a bánat. De van egy jó hírem: közhely, de az idő tényleg mindent begyógyít. Egy vizsgálat szerint a szakítások után átlagosan tizenegy héttel később kezdi jobban érezni magát az ember.

Egy másik vizsgálat szerint pedig a házasságok felbomlását tizennyolc hónap alatt heverjük ki. 

„Több hónapnyi terápia és rengeteg baráti beszélgetés után megérkeztem oda, hogy elengedjem az én nem így akartamokat, és beleálljak abba, hogy az identitásomnak most már része az egyedülálló anya és nő, mert nincs más út. Aztán, ahogy teltek a hetek, a kongó magány elkezdett átalakulni termékeny egyedüllétté. Elkezdtem ráérezni, mi ennek a helyzetnek az előnye: egy »normális« családban egy baba és egy óvodás mellett mennyi énidőt bír kihasítani magának egy anyuka…? Most ücsöröghettem ráérősen kerthelyiségekben vagy egyedül strandolhattam, pár hónap elteltével pedig belemehettem laza kapcsolatokba a móka (és a gátlástalan szex) kedvéért úgy, hogy abban senki nem sérült. A sáros, jéghideg verem, aminek az alján ücsörög az ember egy darabig, legalább nem az a langyos víz, ami egy elhazudott kapcsolatban várna ránk. Nekem a felismeréstől számítva kb. egy év volt, mire elkezdtek túlsúlyba kerülni a jobb napok, de az oda vezető utat is bearanyozták időről időre a kisebb-nagyobb győzelmek.” (Klári)

Aztán persze… ahány ember, annyi történet. Csak laboratóriumi körülmények között tűnik valami fekete-fehérnek.

„2016 novemberében találkoztunk. Azóta kisebb nagyobb megszakításokkal darabokra szedi a szívemet, vagy én az övét. A leghosszabb külön töltött idő fél év volt, próbáltam én mindent, sírás, nem evés, szétevés, egyéjszakás kaland, többéjszakás vigasztolódás egy fiatalabb fiúval, majd újra megtalált, és újra padlóra küldött. Vagy én őt, mivel semmilyen bizalom nincs már köztünk ennyi idő után. Jelenleg egy hónapja nem beszélünk. Letöröltem a Facebookról, letiltottam a telefonszámát, sőt tervezem elköltözni abból az országból, ahova miatta költöztem. Még sincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Máig nem értem, de próbálom elfogadni, hogy egyszerűen csak nem passzoltunk. Volt, hogy annyira elfajzott a szakítás, hogy két hónapig nem tudtam kimozdulni, sírtam, jósnőhöz mentem, meg családállításra, az elég sokat segített. Mindenkinek túl kellene tennie magát hamarabb az ilyesmin. Egyszerűen csak el kellene engedni. Volt előtte egy hosszabb kapcsolatom, amit annyira megrágtunk, hogy mikorra szakítottunk, egypár órás sírással végleg lezártam. Életem legszebb szakítása, mindenkinek hasonlót kívánok. De ehhez két ember kell, akik tényleg mélyen szerették egymást. Hát ez az én sztorim, jelenleg túlélek. Már nem sírok, alszom is esténként, de nem egyszerű. Ha lenne valamilyen gyógyszer, amivel ki lehetne törölni, megtenném. Senki sem érdemli ezt.” (Szilvi)

9. Szeresd magad te is

Újra és újra emlékeztesd magad rá, hogy igenis szerethető vagy. Idővel pedig biztosan meg fogod találni azt az embert, ami méltó módon viszonozza az érzéseidet. A szakítás, csalódás arra is jó, hogy az ember felismerjen egy csomó dolgot, tanuljon belőle, így már bölcsebben és önreflektíven szállhat bele a következő kapcsolatába.

„Annak idején teljesen összeomlottam, csak feküdtem az ágyban, fogalmam sincs, mennyi ideig. Nem ettem és nem is ittam, nem azért, mert így akartam, egyszerűen nem éreztem se éhesnek, se szomjasnak magamat. A húgom látogatott meg és rángatott ki az ágyból. Mellette két sulit is végeztem levelezőn, így amikor nem dolgoztam, tanultam. A húgomon kívül a barátaim álltak mellettem, szép lassan kirángattak az apátiából. Így utólag sajnálom szegényeket, mennyit hallgatták a sirámaimat. Szép lassan kezdtem magam jól érezni a bőrömben: eljártam tornázni, jógázni, szórakozni a barátaimmal, kirándultunk, utaztunk. És önvizsgálatot is tartottam. Tudom, hogy sok múlott rajtam is, hogy követtem el hibákat. Tanultam belőle. Azóta eltelt másfél év, és betoppant az életembe a nagy Ő is.” (Orsi)

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images