–

A Most Fórum egy színpadi beszélgetéssorozat, ahol egy-egy adott témában szakértők tárgyalnak érdeklődő, nagyrészt szakmai közönség előtt. Az „Itt a vége, vagy új aranykor kezdődik? A televíziózás jövője” témában a megszólalók többsége bizakodó volt a jövőt illetően, bár Sixx szerint már most aranykor van, a többiek is azt kommunikálták, hogy nagyon hisznek a hagyományos televíziózás fennmaradásában. Egy tévéproducer, egy televíziós üzletágvezető, egy tévékritikus és egy szociálpszichológus, aki az első megszólalásakor elárulja, hogy ő X generációs, szerintem nem is mondhat mást. Én, aki Y generációs online videószerkesztő vagyok, kevésbé vagyok optimista a hagyományos tévézést illetően, viszont töretlenül hiszek abban, hogy jó tartalom minden platformon születhet, és a minőség meg a nézettség nem az adatátvitel módján múlik.

Kezdjük az alapokkal – hogyan „tévézhetünk” ma?

(Akinek ez egyértelmű, ugorjon a keretes végére.)

A legevidensebb lehetőség természetesen az, hogy fogjuk a távirányítót, bekapcsoljuk a tévét, majd fogunk egy másik távirányítót, amivel bekapcsoljuk a szolgáltatótól kapott set-top-boxot és választunk 1586 lehetőségből, hogy mit nézzünk. 

„Bezzeg a régi szép időkben” csak egy távirányító volt, az is minek, mert csatorna is csak egy. Az egycsatornás kábeltévé egyébként még most is elérhető opció, csak nagyon ritka.

Vissza a set-top-boxos megoldáshoz: ha kicsit többet szántunk az előfizetésre, vagyis veszünk VOD (Video On Demand) opciót is, akkor felvehetünk és visszatekerhetünk bármit, és hozzáférhetünk a videótárhoz is, szóval még a „hagyományos” tévénézés sem mindig hagyományos.

Ha továbblépünk egyet, és egy kombinált előfizetéssel, okostévével vagy egy plusz eszközzel (laptop, telefon, tablet, konzol) bejuttatunk egy online streaming szolgáltatót a tévénkbe (HBO GO, Netflix, YouTube, Apple TV, Amazon Prime TV és még néhány), akkor már az adott szolgáltató tartalmait is nézhetjük. Valójában az interneten keresztül, de gyakorlatilag a tévén.

Akárhogy is nézzük, a kínálat hatalmas

A sok platform nemcsak azt hozta magával, hogy öt távirányító, három alkalmazás és két kontroller kell ahhoz, hogy minden tartalmat elérjünk, amit szeretnénk (bár erről Sixx kicsit mást gondol – igazi X generációsként), hanem azt is, hogy a tartalmak valamennyire felületspecifikusak lettek.

„Aki a YouTube-on néz valamit, azért nézi ott, mert ott akarja nézni, és nem a tévében” – mondja Sixx, de ez szerintem nem ennyire egyértelmű. Persze megkönnyíti a szelektálást a felületválasztás, hiszen egy idő után pontosan tudjuk, melyik platformon mire számíthatunk, de azért nagyon sok szakember (köztük egyébként mi magunk is, a WMN videódivíziójánál) dolgozik azon, hogy megfejtse: mi az a tartalom, ami jól hat egy adott felületen – vagy akár többön. És nem mindig az, amit várunk.

Sixx azt mondja, más a YouTube, mint a tévé, ezt nem is vitatja senki, de szerintem a szórakoztatás ugyanaz. Ezt Szvetelszky Zsuzsa szociálpszichológus is alátámasztotta: „Vannak tartalmak, amik időről időre felbukkannak, például bizonyos megunhatatlan szerelmi történetek, amiknek akárhány feldolgozásban van létjogosultsága. Ezek nem egyéni tartalmak, hanem közösségiek, amik újra és újra felbukkannak az emberiség történetében, mert mindig fontosak lesznek a számunkra. Ezek bekerülnek valamilyen formában a televízióba, és segítik a mintakövetést olyan fontos kérdésekben, mint harc, vereség, boldogságkeresés.”

Amikor Zsuzsa a közösségi televíziózás élményét az őskori tábortűzi történetmeséléshez hasonlította, akkor azért – bevallom, – kicsit felszaladt a szemöldököm, de végül is vannak párhuzamok.

A valódi kérdés az, hogy a sok „történetmesélő” között marad-e létjogosultsága a lineáris, adott időben kezdődő és nézhető tévéműsoroknak. De ha a válasz az, hogy nem marad, ez nem biztos, hogy annyira átalakítja magát a tévés piacot, hiszen a felület nagyjából mindegy, szerintem attól még ugyanazok az emberek fognak műsorokat készíteni ugyanazoknak az embereknek, ugyanazzal a szakmai igényességgel. (Itt most kifejezetten nem szeretném megnyitni a vitát arról, hogy ez pontosan mit jelent, már csak azért sem, mert én pontosan tudom, mennyi munka összerakni egy „semmitmondó”, „üres”, „tartalmatlan” műsort, amit kreatívok fejlesztettek éveken keresztül, és amit aztán olyan könnyen lehet egyetlen kommenttel, mindenfajta hozzáértés nélkül „helyre tenni”.)

A tábortüzes hasonlat segít megérteni az időnként megjelenő interaktív tartalomgyártási kísérleteket – ahogy Hámori Barbara is mondta: a tűznél is mindig volt egy mesélő, és nem vonta be a többi ősembert a legendák alakításába. Ma már kicsit több a mesélő, de ebből a szempontból nekem áll a párhuzam.

De az is tény, hogy a sokféle felület lehetőséget biztosít többféle igény kielégítésére – ez persze a műsorgyártók dolgát megnehezíti, hiszen nehezebb értékesíteni a reklámfelületeket, tudva, hogy a tévés ötven százalékos közönségarány mára elérhetetlen álom. Viszont a versenyhelyzet pozitívan hat a minőségre: mindenkinek az a célja, hogy több emberhez elérjen, és ha ehhez nemcsak egy konkurens csatornát, hanem egészen más platformokon megjelenő, nemzetközi tartalmakat is le kell győzni, akkor magasabbra kerül az a bizonyos léc. Ez szerintem már megtörtént – de nem állítom, hogy ezáltal minden magyar műsor külföldi igényességgel készül. Csak azt, hogy elindult valami, haladunk afelé, hogy még jobb műsorokat csináljunk. És közben, ahogy Rajki Annamária ki is mondta, a szolgáltatók számára meg abban áll a verseny, hogy minden egyes lehetőséget könnyen hozzáférhetővé tegyenek a felhasználók számára.

Arról, hogy mi a könnyen hozzáférhető, volt némi vita, mert Sixx szerint az emberek többsége maximum két gombot hajlandó megnyomni, hogy eljusson a vágyott platformhoz. Erre én csak annyit mondanék, hogy az X generációs emberekre ez lehet, hogy igaz – de erről majd később.

De biztos, hogy csak pozitív a végtelen választási lehetőség?

„Néha azért nem nézek meg semmit, mert nem tudom eldönteni, hogy mi az, amit meg akarok nézni” – mondta Sixx, és ezt én is nagyon érzem. A FOMO (és a JOMO) is előkerült témában, mint ahogy az is, hogy ma már nem létezik az a közösségi élmény, hogy mindenki ugyanazt nézi este – és beszéli meg a munkahelyén a barátaival másnap.

Ez szerintem vitatható, azok az igazi ütős tartalmak, amiket akkor is megbeszélünk, ha nem pont ugyanabban a pillanatban láttuk – a legutóbbiak közül ilyen volt például a „Csernobil” vagy a „The Morning Show”.

Az on demand-lehetőségekkel mindenki akkor illeszti be a napjába, hetébe, amikor neki a legjobb – és szerintem képesek vagyunk megvárni egymást a kitárgyalással.

Vannak viszont információk, amiket azonnal kell tudnunk

Sporteredményeket, az elnökválasztás végeredményét. Nem akarok korosztályosan kirekesztő lenni, de csak az X generációsok gondolják, hogy ezt kizárólag egy lineáris tévéműsorban lehet megtenni – én például évek óta streamen követem ezeket a tartalmakat.

Mégis végül az a konszenzus született, hogy ezek miatt meg kell maradnia a televíziózás „régi” struktúrájának is. Hát, szerintem ebben tévednek, de egyébként sok dologban igazuk volt.

Bár egyetlen Y generációsként Tatár Csilla képviselte az online platformokat is, én azért hiányoltam az Y vagy akár a Z generációt. Mert oké, a tévék vezetői nyilván X generációsok, de azért a mi generációnk egyértelműen jelen van a televíziós tartalomgyártásban, az onlineban pedig már a Z is.

És ez nem marad piaci hatás nélkül – főleg, hogy a generációs átbillenés nyilván a fogyasztók között is zajlik. A nagymamáink evidens, hogy tévét néznek, de a szüleink már „beszálltak az internetbe”. Szóval el tudnék képzelni egy következő beszélgetést, ahol a következő generáció, akár youtuberek és más online tartalomgyártók mondják el, hogy ők mit gondolnak a televíziózás jövőjéről.

A fiatalabb generációk pedig mást gondolnak az on demandról

Két gyerekem van, Alfa generációsok, négy és hatévesek. Nemrég megnézték élőben az Álarcos énekes image-videó készítését (mivel az apukájuk az RTL Klubnál dolgozik), ami egy spirálnak bizonyult, mert utána persze akarták látni a tévében is. Akkor mutattunk nekik néhány produkciót – a számukra ismeretlen zsűri szövegelése nyilván kevésbé érdekelte őket. Következő vasárnap jelezték, hogy újra szeretnék megnézni a műsort. Beleegyeztünk (mondom, hogy spirál). Délutáni alvás után mondták, hogy akkor időszerű lenne bekapcsolni a tévét. Mondtuk nekik, hogy nem lehet, mert a műsor még nem kezdődik. A válasz: hát akkor indítsd el. Aha.

Tehát okés, hogy az X generáció szereti megbeszélni a munkahelyén a tegnap együtt látott műsort (az Y meg vár egy hetet, hogy mindenki megnézze a legújabb részt), meg okés, hogy a sportközvetítésnek mindenképpen élőben elérhetőnek kell lennie. De az Alfa generáció szerintem azt is simán eléri majd, hogy akkor kezdődjenek a sportversenyek, amikor nekik a legideálisabb streamelni.

Ha azt hiszitek, hogy ez teljesen esélytelen, elárulom, hogy annak idején a magyar bajnokság (foci) meccseit a közvetítő RTL Klub kérésére hozták előrébb – mert abban az idősávban nagyobb nézettségre számítottak (és persze igazuk lett).

Tóth Flóra

Képek: Telekom

Kiemelt kép: Getty Images