Reggeltől estig teendők sorát végzem, egyiket a másik után

Törekszem a lelassulásra, de ha valahol több teret engedek valaminek, azt máshonnan kell elvennem. Miért van ez és hogyan lehetne változtatni rajta?

Tisztában vagyok vele, hogy sokan virtuálisan megköveznek, és könnyen lehet, hogy picsogásnak hangzik a mai világban, de hát ez van. Mit számít ez ahhoz képest, hogy

nemrég kénytelen voltam elővenni egy kockás papírt, és szépen leírni egymás alá, mi mindent csinálok egy nap alatt, ami miatt konkrétan előfordul, hogy pisilni sincs időm?

A megoldás egyébként pofonegyszerű: túl sok mindent, pedig valójában semmi különöset. És ráadásul mindegyik feladatom szeretem! Honnan lehetne ebből bármit is kihúzni: munkahelyi és saját projektek preparálása, gyereknevelés, emberi kapcsolatok fenntartása (leginkább munkába menet-jöveti telefonokkal és természetesen cseten), háztartás – nem szeretek takarítani – és a délutánok, hétvégék a családommal. Ez lenne olyan sok?

Amikor sehol sem vagy elég

Ebben a – látszólag – semmi extrát nem tartalmazó kis életben is folyton azt érzem, ha valamit teljes gőzzel csinálok, az egy másik dolog rovására megy. Épp egy leadandó cikket írok a munkahelyemen? Legkésőbb négykor akkor is kirúgom magam alól a széket, és vágtázok egyenesen a bölcsibe – ahová háromnegyed ötkor szinte az utolsók között érkezem. Fogócskázom a gyerekkel a játszón? Gondolatban a bevásárlólistát rakom össze, és azt, hogy fogom – gyerekkel együtt – a lista tételeit egyben hazacipelni. Esti altatás után tornáznék, főznék, írnék, olvasnék vagy beszélgetnék másfél órát a férjemmel, netán találkoznék egy barátnőmmel?

Oké, de ez túl sok, melyik legyen, hogy még viszonylag ki is aludjam magam? Ilyenkor arra gondolok: mit csinál az, akinek sokkal több gyereke és/vagy sokkal több munkája van? És mit csinálnak azok, akik másik életszakaszban épp ezerrel buliznak, hogyan választják ki a – fővárosban – temérdek program közül, ami őket érdekli, vagy hogy állják meg, hogy ne nyomogassák egész nap a telefonjukat?

Egyszerűen túl nagy zajban élünk így is, úgy is

Leginkább az egyik kezünkben állandóan, futószalagon pörgő hír- és képfolyamok miatt, a mindenhol ott lévő wifi miatt, a temérdek elolvasandó, kommentelendő, befogadandó és továbbadandó infó miatt.

FOMO (Fear of missing out)

A FOMO hivatalosan azt jelenti, hogy annyi minden történik egyszerre párhuzamosan és őrült gyorsan, amitől az ember úgy érzi, lemarad valami fontosról. (Kurucz Adrienn írt nálunk korábban erről ITT.) 

Azonban én sokszor olyat is hallok itt-ott, hogy: „jaj, megint be kell ülni este valahová, pedig úgy nincs kedvem!” „Megígértem neki, hogy pénteken elmegyünk bulizni, de teljesen kivagyok!” „Nem akarok csinálni semmit a hétvégén, csak punnyadni.”

Életünk nagy része nemcsak arról szól, hogy szorongunk, amiért lemaradunk valamiről, hanem gyakran erőn felüli energiát fektetünk olyan programokba, amikhez semmi kedvünk, vagy épp az ezek lemondására keresett kifogásokba, miközben fél kézzel folyamatosan pörgetjük a közösségi oldalakat.

JOMO: a kevesebb csinálás művészete

Egyre gyakrabban foglalkoztat ez a fogalom, ami már jó ideje ismert egyébként. A JOMO, azaz Joy of missing out arról szól, hogy ne pörögd túl a saját életedet, bármilyen szinten is éled azt. Örülj neki, ha kimaradsz a zajból egy kicsit! Persze vannak tudatos technikák erre, hiszen végül is a mindfullness lényege ugyanez, a JOMO-val kapcsolatban azonban érzek egy erős különbséget.

Amikor tényleg fellélegzem, hogy kimaradtam valamiből, akkor nincs bűntudatom, magányérzetem, nem érzem magam lúzernek. Nem kell hozzá hálanaplót vásárolnom, nem kell használnom meditációs technikákra kifejlesztett appot, sem regisztrálnom egy mindfullness-sétára.

Egyszerűen az agyamat kell(ene) átállítanom hozzá, illetve azt a három apró, gyakorlati tanácsot megfogadnom, amiket saját magamnak szoktam adni. Ezeket:

1. A digitális detox művészete

Ezerszer hallott jó tanács, hogy tegyem le a telefont. Ne nyomkodjam annyit, ne vizslassak másokat. Én gyakran nem másokat vizslatok, hanem cikkeket olvasok: tartalomgyártás és szerkesztés a munkám, ráadásul szenvedélyesen szeretek olvasni. De még így is próbálom minimalizálni a neten töltött időt, például mindennap munkába menet és jövet papíralapú irodalom van a kezemben a metrón, és ha gyerekkel vagyok, csak indokolt esetben nyúlok a telefon után, mondjuk, ha valamelyik családtaggal osztok meg valamit vele kapcsolatban. Ugyanakkor pontosan tudom, mindenkinek, aki manapság ismert, akinek van szava, akit én magam is követek és hallgatok, egy célja van: hogy még többet nyomkodjak. Nézzem az illető sztoriját, kattintsak a biójába, olvassam el és vegyem meg a legújabb (szellemi vagy fizikai) termékét. Néha hallgatok rájuk (FOMO), néha nem (JOMO). De legalább tudatosan teszem.

2. A nemet mondás művészete

Ugye, nem kell részleteznem? Mégis mantraként kell mondogatni magamnak is és másoknak is:

semmi baj nincs abból, ha nem érek rá. Nem kell indokokat keresnem, mert akinek van egy kis esze, úgyis megérti. Ha mégsem akarok részt venni egy eseményen, amire korábban saját akaratomból mondtam igent, akkor lemondom.

De csak akkor, ha képes vagyok elfogadni, hogy időnként más is tesz ilyet. Szerintem nem könnyű műfaj, viszont sokat segít, ha felteszem a kérdést: magamnak, vagy másnak akarok-e épp megfelelni?

3. A középszer művészete

Bevallom, nagyon zavar, hogy manapság rengetegen maximalistának nevezik magukat. Szerintem aki tényleg az, rövid úton felemészti magát. Persze, tegyük meg magunkért kívül-belül a legtöbbet, de ennyi elég is. Nem kell az utolsó utáni percben még elugrani edzeni, nem kell mindenáron elmenni még aznap a boltba, lehet, hogy ma elég lesz a hűtőben talált maradék is vacsorára. Nem kell mindig elpakolni és mindig a legjobb formámban tündökölni, amikor kiteszem a lábam otthonról. Persze ugyanez vonatkozik az élvezetekre is: nem kell megenni egyszerre egy tábla csokit, meginni egy üveg bort, minden pénzem elszórni új cuccokra, vagy délig aludni. Nagyon hiszek az egyensúlyban, illetve annak keresésében.

Nagyjából itt tartok most

Annyit felfogtam, hogy időm nem lesz több, de a hozzáállásomon tudok változtatni.

Leginkább elfogadással, és azzal, ha még jobban megtanulok priorizálni, és nem sírok amiatt, ami nem fér bele. Fejben tartom, és ha tényleg fontos, legközelebb előreveszem. Próbálom megtenni az önmagamhoz mérhető legjobbat - nem mindig jön össze, de nem (mindig) gyötrődöm emiatt, hanem örülök annak, amikor viszont igen.

Ti hogyan folytatnátok a sort? Nektek mit jelent a JOMO?

Sike Orsolya