„Mama, ne beszélj többet róla, mert sírnom kell” – Kicsit örökbe fogadtam egy óvodányi hátrányos helyzetű gyereket

–

„Az motivált, hogy jót teszek, miközben megszabadulok a gyerekeim megunt dolgaitól”

Mielőtt elindultunk egy jászsági oviba, megkaptam minden információs anyagot az intézményről úgy, mintha én is az ovi örökbefogadója lennék (ahogy később az is lettem). Innen tudtam meg, hogy mi az ovi úgynevezett „nincs listája”, vagyis mire van a legnagyobb szükségük. Ennek jelentős része egyébként olyan dolog, ami nálunk feleslegként jelentkezik: kicsiknek való játékok, könyvek. Annyira praktikus az e-mail, amit kapok róluk, hogy még a csomagolás módja és a címkére felírandó adatok is szerepelnek benne – pont olyan sorrendben, ahogy szükség van az információkra.

Barát Hella, a program kitalálója ugyanis egyszerűen a felesleg és a szükség közötti hidat találta meg. Először akkor jutott eszébe a segítés lehetősége, amikor lett egy csomó felesleges, gyerekeknek való holmija: „Egy köbméter cucc állt ott a lakás közepén, és nem tudtam, mit csináljak vele. Gondoltam, elfutároztatom, és akkor már nem lesz ott, vagyis megkönnyebbül a lakásom. Az, hogy ezzel jót is teszek, a non plus ultra. De tényleg az volt a fő motiváció, hogy megszabaduljak a megunt dolgainktól, amik valójában hasznos holmik voltak, csak számunkra már nem szükségesek. Korábban sosem adományoztam, majdnem azt mondhatom, hogy inkább az adományozások ellen voltam, mert azt éreztem, hogy egy családnak adni egy havi pelenkát, nem valódi segítség, mert nem szünteti meg a problémát.”

A mélyszegénységben élő gyerekeket nevelő ovikra egy barátján, Tóth-Hencz Editen keresztül talált rá, aki óvodák felzárkóztatásával foglalkozik. Tőle tudta meg, hogyan is néz ki egy mélyszegénységben élő, úgynevezett „háromhás” (halmozottan hátrányos helyzetű) gyerekeket nevelő óvoda. És amikor ott állt azzal az egy köbméternyi felesleges holmival,  kapott egy telefonszámot egy óvodához, amelyiknek nagy szüksége volt a segítségre.

„Kétezer-háromszáz forint volt a futárköltség, és másnapra a tiszabői óvodában voltak a holmik. Akkor felmerült bennem, hogy miért ne csinálnák ezt mások is. Kiírtam a saját Facebook- oldalamra, hogy »szedd össze a felesleges dolgaidat, és én szívesen összekötlek egy ovival, ahol szükség van rájuk«. Három ismerősöm jelentkezett. Így indult az egész program.”

Segítség pénzmozgás nélkül

Hella kapott egy hosszabb ovilistát (ötszáz ovival), és elkezdte végighívogatni őket. Mivel foglalkozását tekintve riporter, telefonos interjút készített az óvodavezetőkkel, és írt egy-egy portrét meg egy „nincs listát” minden egyes oviról. De akkor még csak hat segítő keresett ovit. Ez volt tavaly februárban.

Az első pár oviról készült portréból már kiderült, hogy nagy a baj. De Hella bizonytalan volt, hogy mit kezdjen ezzel. Az áttörést az hozta meg, hogy egy rendezvényszervező ismerőse megkereste: támogatnának egy jó ügyet. Ekkor állt bele az ügybe, és nyár óta folyamatosan nő az örökbefogadók száma, egy-egy sajtómegjelenés után ugrásszerűen. Már többször megesett, hogy nem volt elég örökbe fogadható ovi, annyi segítő jelentkezett, így Hella kidolgozta azt a rendszert, hogy az ovik maguk jelentkezhetnek egy űrlap segítségével. De még mindig úgy indul a legtöbb esetben, hogy megkeresik őket. Alapvetően Hella működteti az egész rendszert, de néhányan már segítenek neki önkéntesként. Ő maga sem vesz fel fizetést ezért, sőt pénzmozgás egyáltalán nincs a projektben. Februárban jegyzik be az egyesültet. Van olyan cég, amelyik jelezte, magát a mozgalom üzemeltetését támogatná, aminek költségeit egyelőre Hella fizeti. Tervek között szerepel az 1% befogadásának lehetősége is.

Így lehet a legjobban segíteni

Hella egy rendezvényükre elhívta Bass László szegénységkutatót, az ELTE adjunktusát is, aki azt mondta, ez az egyik legjobb módja a segítségnek, annyira jó rendszer, hogy tanítani fogja, mert ez szükség (úgynevezett „nincs lista”) alapon történik, szakemberen keresztül és közvetlenül a gyerekekhez jutnak el a nekik szánt holmik.

Hella nagyon szerényen fogalmazza meg a saját szerepét: „Máig libabőrös vagyok, hogy Bass László ezt mondta, mert ez valójában csak egy kis praktikus ötlet, a vaktyúk és a szem esete. Az teljesen tudatos, hogy a gyerekek szüleit kihagyjuk a rendszerből, mert a segítség elfogadása nagyon vegyes. Sokan vannak, akik büszkeségből utasítják vissza az adományokat, mások nem kezelik megfelelően.

Egy óvónőtől hallottam egy adománynadrág útját: miután néhányszor viselte a gyermek, és teljesen összekoszolódott, kikerült az udvari vécébe vécépapír helyett, majd tüzelőanyag lett belőle. Aztán az adományzsákból kaptak egy újat. Ezzel szemben az óvodában a pedagógusok vigyáznak a holmikra, megtanítják a gyerekeket megfelelően használni őket. Vagyis az óvodán keresztül sokkal könnyebb segíteni a gyerekeknek, és közvetlenül hozzájuk jutnak el az adományok.

Egy nagy értékű adomány esetén sem fogják pénzzé tenni vagy másra használni, mint amire való. Kezdetben nagyon haragudtam ezekre a szülőkre, de már sokkal jobban megértem őket. Sokan szinte gyerekként váltak szülővé, nincs mintájuk a szülőségre.”

Küldj kicsit, azzal is tudsz segíteni!

Hella nem titkolja, hogy a program célja nem az, hogy tehermentesítse a fenntartókat, az önkormányzatokat – bár minden óvoda „nincs listáján” szerepel a vécépapír és a zsebkendő is. „Először nagyon haragudtam a fenntartókra is. Eléggé motiváló volt ez a düh. De már azt is tudom, hogy sok esetben maga az önkormányzat is nagyon leterhelt ezekben a térségekben.

Azt látom, hogy azzal, hogy beszélünk róla, felhívjuk a figyelmet a gyerekek helyzetére, a hiányosságokra, és ez fontos. Mindenki, aki belegondol, tudja, hogy működhetne másképp is a rendszer.

Én abba a generációba tartozom, amelyik nem számít az államra. Abban szocializálódtam, hogy elsősorban magamra számíthatok. Az adományozóknak is azt a visszajelzést adjuk, hogy segítsenek a saját felesleges dolgaikkal, küldjenek csak egy kicsit, amikor tudnak, de nekik nem feladatuk, hogy megoldják egy-egy óvoda mindennapos működését.”

Hella közben folyamatosan bővíti az ovilistát úgy, hogy az elmaradt régiókban a térképen keresgél új ovikat, és rengetegen vannak, akik nem szerepelnek azon a bizonyos listán, mégis tele vannak halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel. Sok ovi ezek közül egyébként teljesen felújított, de arra már nincs pályázati lehetőség, hogy játékokkal is feltöltsék a szép új tereket.

„Szuper közösség alakult ki az örökbefogadó Facebook-csoportban, elképesztően profin szervezik az adományozók az ovikat és magát a folyamatot. Jelenleg tíz gyerekenként jut egy örökbefogadó. Sok cég, intézmény és csapat is örökbe fogad ovikat. Már lehet közösségként és cégként is regisztrálni, és ezt figyelembe veszem az ovik felosztásánál – ki kell kalkulálnom, hogy egy ovi mennyi segítőt bír el. Nincs kötelező segítség mennyiség, mi csak a kapcsolatot hozzuk össze. De az a tapasztalat, hogy időről időre segítenek. Utánkövetés az ovik esetében van, de az teljesen elég, onnan tökéletesen látom, hogy lehet-e újabb segítőt kapcsolni hozzájuk, vagy elég, ami van.”

Én magam is úgy találkoztam a kezdeményezéssel, hogy a lányaim óvodája a szülőkkel együtt örökbe fogadott egy ovit karácsony előtt.

Ilyen egy ovi, aminek nem is olyan rossz a helyzete

Az örökbe fogadható ovik között akadnak olyanok is, ahová ablak és fürdőszoba nélküli házakból mennek a gyerekek, tehát maguk az ovisok mélyszegénységben élnek – ott más típusú segítség kell, gyakran reggelente ott fürdenek a gyerekek. De a jászsági óvoda, ahol voltunk, nem ilyen, itt a gyerekek nagy része nem jó, de nem is nélkülöző anyagi körülmények között él. Viszont a nagy többségük érzelmileg elhanyagoló családban nevelkedik, ami nagyon meglátszik rajtuk. Farsangné Maczák Mariann óvodavezető az elsők között volt, aki csatlakozott a lehetőséghez. Ő úgy mesél a gyerekekről, mintha mindez természetes lenne:

„A legtöbb kisgyerek itt, tőlünk tanulta meg azt, hogy milyen napirend szerint élni. Délután alszanak, evés előtt kezet mosnak. Sokuknak nem volt korábban mesekönyve, vagy akár egy egyszerű formabedobó játéka, de a legtöbben profin kezelik a telefont, mert ahhoz könnyebben hozzájutnak.

Így sok a feladatunk pedagógusként. Olyan dolgokat kell megtanítanunk a gyerekeknek, amiket más gyerekek már tudnak, mire óvodába kerülnek.”

Én meg közben látom, hogy az óvó nénik és dadusok milyen határtalan szeretettel terelgetik a kicsiket, akik nagyjából olyan korúak, mint az én lányaim. Én sokkal kisebbnek látom őket, valószínűleg fizikailag is kisebbek a rossz táplálkozás miatt, de azért is érződnek picinek, mert szociálisan, beszédfejlődésben, rengeteg hétköznapi apróságban komoly lemaradásaik vannak egy átlagos budapesti óvodáshoz képest. Még a majdnem hatévesek közül is többen vannak, akik nem tudják érthetően elmondani a nevüket, és ilyenkor az óvó nénik leveleznek, hogy ne kelljen szeptemberben iskolába menniük, mert a szülők nem tudják, mit kell ehhez tenni.

Fejlesztőpedagógus és logopédus is jár hozzájuk, a csoportszoba és az udvar pont úgy néz ki, mint egy átlagos oviban, de a gyerekek nekem mégis kicsit elesettnek tűnnek. Ölelgetnek, énekelnek nekem, mutatják, hogy mit tudnak, elképesztően édesek, nem lehet nem szeretgetni őket, úgyhogy nyilván játszom velük a szőnyegen.

De közben csak a szakadékot látom az ő lehetőségeik és az én átlagos középosztályban nevelkedő gyerekeim kilátásai között. Ezért nem tudok másról beszélni egy hete, csak erről az oviról.

Miközben Hellától tudom, hogy ők még egy jó helyzetben lévő intézmény, nem kell zuhanyzót építeniük, hogy a gyerekeknek legyen hol fürödni, és a legtöbben rendszeresen esznek otthon is – még ha nem is mindig azt, amire egy ennyi idős gyereknek szüksége lenne.

Fontos hozzátenni, hogy ide is, ahogy a legtöbb érintett óvodába sok olyan kisgyerek is jár, akinek a családjában a nehezebb körülmények ellenére mindent megtesznek, hogy a gyerekük semmiben ne szenvedjen hiányt. Ők példát is mutatnak a többi családnak, ami szuper, de kell mellé a külső segítség is – ezért jó az „Örökbe fogadok egy ovit” kezdeményezés, mert a kettő együtt talán segíthet azoknak a gyerekeknek, akik a szülei sok mindenben nem elég tudatosak. Nehéz téma ez, mert szülőként nyilván senki nem csinálja tökéletesen, mindenkit meghatároz az, amit ő látott a saját szüleitől és a körülötte élő szülőmintáktól – de közben nagyon sok hátrányos helyzetű családnál egyértelmű, hogy mindent megtesznek, ami tudnak a gyerekeikért. Akik pedig annyira nehéz helyzetben vannak, hogy anyagiakban nagyon kevés jut, a szeretet ott is maximálisan jelen van – akkor is, ha a tudatos nevelés hiányzik.

A címben idézett mondat akkor hangzott el, amikor a saját gyerekeimnek meséltem arról, hogy alig egy órányira innen hogyan élnek ovisok, akiknek egyetlen darab könyvük sincs otthon. Őket ez érintette meg, engem sok minden más is. De nekem is sírnom kell, ha ezekre a gyerekekre gondolok. 

Ám pontosan tudom, hogy egy nem túl gazdag, teljesen hétköznapi család is tud találni legalább tíz olyan dolgot, amit már nem használ, egy oviban viszont nagy hasznát veszik. Hát még egy munkahely vagy közösség. Fogadjatok örökbe egy ovit ti is. Légyszi!

Tóth Flóra

Képek: Chripkó Lili/WMN