–

Keleti Éva maga a derű. Az életet mindig is igyekezett rózsaszín szemüvegen keresztül szemlélni, nem véletlen, hogy az életművét bemutató, a Műcsarnokban megtekinthető retrospektív kiállítás plakátján is így látható. Csaknem nyolcvannégy éve él ugyanabban a lakásban, ahol a gyerekkorát is töltötte, és ahová olyan színészóriások voltak bejáratosak, mint Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva vagy Bessenyei Ferenc. Itt fogad minket is, készségesen rábízza magát a fotósra, és tegeződést ajánl. Miután pedig kiderül, hogy egy párt alkotunk, játékosan megjegyzi, hogy mielőtt a férjével, Mátray Mihály filmrendezővel, operatőrrel összekötötték volna az életüket, azt az ígéretet tették egymásnak, hogy a szakma az otthonuk ajtaján kívül marad. A vőlegényemmel értjük a döntésük okát, bár abban a pillanatban mindketten mérhetetlen örömöt érzünk, hogy nálunk a szakma mégis utat tört magának az ajtón túlra.  

Filákovity Radojka/WMN: Azon gondolkodtam, miközben az interjúra készültem, hogy létezik-e egyáltalán olyan kérdés, amit a hat évtizedes pályafutásod alatt még nem tettek fel neked?

Keleti Éva: Nézd, az emberi élet elég körülhatárolt: megszületünk, aztán eltávozunk, a kettő között pedig nem történik olyan sok minden. Egy dologról furcsamód nem kérdezett mostanában senki: a családomról. Pedig büszkébb vagyok a dédunokáimra, mind a hét darabra, mint az egész életművemre.

F. R./WMN: Beszéljünk akkor a családról. Miben jelent mást számodra dédnagymamának lenni, mint nagymamának?

K. É.: A világ legjobb dolga dédnagymamának lenni. Még annyi felelősséggel sem jár, mint a nagymamaság – csak elrontani és kényeztetni lehet a gyerekeket, akik között a háromévestől a kilencévesig mindenféle korosztály megtalálható. Van öröm is, gond is, de főleg öröm. Szerencsére mindig úgy szemléltem az életet, hogy csak az utóbbit lássam, pedig átmentem egyen és máson. Ne érts félre, sosem zártam ki a rosszat, viszont igyekeztem, hogy ne is terheljek vele mást.

A problémákat próbáltam mindig magam mögött hagyni – persze nem megoldatlanul –, és arra koncentrálni, hogy az élet szép.

F. R./WMN: Ez összecseng azzal a pozitív, bohém mentalitással, ami a színészvilágra is jellemző, amelyben több évtizedet töltöttél.

K. É.: Mi – finoman fogalmazva – lazán éltünk, de csak így lehetett. A férjemmel 1954 tavaszán találkoztunk, és négy hónapnyi ismeretség után házasodtunk össze. A Filmhíradónál dolgozott, és egy baráti társaságban mutattak be minket egymásnak a Mosoly cukrászdában. Az akkori legjobb barátnőm rögtön meg is kérdezte a férjemtől: „Misi, mért nem veszed feleségül az Évát?” Mire azt válaszoltam, azért nem vehet el, mert vőlegényem van, akivel ősszel összeházasodunk. De az én férjemet ez nem tántorította el, kiállított egy papírt két tanú aláírásával arról, hogy 1954. december 31-ig feleségül vesz – ez az írás a mai napig megvan. A barátja meg is rótta miatta: „Misi, ilyet nem lenne szabad kiadnod a kezedből! Mi van, ha számon kérik rajtad?” Mire a férjem annyit mondott: „Mi lenne, akkor feleségül veszem!” Hatvanegy évig voltunk házasok. De nem a papír hozott minket össze, hanem a véletlen. Az ember élete ugyanis tele van véletlenekkel, jókkal és rosszakkal egyaránt.

F. R./WMN: A véletlen vagy éppen a sors…  

K. É.: Ez volt megírva. Az első találkozás után nem sokkal később ugyanis összefutottunk egy kiállításon az Ernst Múzeumban. Elbeszélgettünk a képekről, és kiderült, hogy azonos véleményen vagyunk. Miután megnéztük a kiállítást, Misi moziba hívott, én pedig elfogadtam a meghívását. Még arra is emlékszem, melyik filmet néztük: a Szürke fény akkoriban nagy szenzáció volt. Így kezdődött. Szegény vőlegényemmel egy-két héten belül bontottuk a jegyességet. A történetnek ez a része szomorúan végződött, a korábbi vőlegényem ugyanis, nem állítom, hogy miattam, de ’56-ban disszidált, majd nem sokra rá Kaliforniában, búvárkodás közben, egy mélytengeri merülés során meghalt. Ha visszagondolok erre, mindig az jut eszembe, hogy én nem mentem volna el.

F. R./WMN: Ahogy nem is mentél, pedig többször is lett volna rá lehetőséged. Gondoltál rá, hogy mi lett volna, ha mégis disszidáltok?

K. É.: Sokszor gondoltam rá. Szinte biztos vagyok benne, hogy karrierem nem lett volna, viszont valószínűleg lenne három tengerparti házam, hiszen a férjemet a FOX európai tudósítójának hívták Bécsbe, ami borzasztóan menő állás volt. Megvolt a helye, és egy lakás is várt minket, csak menni kellett volna. De másképp döntöttünk, aminek eredményeképp hét dédunoka, valamint egy szép pálya adatott, ez pedig nem ér fel az anyagi javakkal.

Nem azt mondom, hogy a pénz nem számít, de nem minden. Azt, hogy hosszú évtizedeken keresztül minden vasárnap délben összejött itt a család, és együtt ebédeltünk, semmi sem múlhatja felül.

Most karácsonykor is huszonketten ünnepeltünk együtt. Változatlanul összetartunk, ami hatalmas öröm számomra, nagyon családpárti vagyok.

F. R./WMN: A fotóriporteri szakma ugyanakkor nem mondható család-, sőt nőbarát hivatásnak. Volt rá példa bármikor, bármilyen formában, hogy megkülönböztetés ért a nemed miatt?

K. É.: Bármennyire is furcsán hangzik ez ma, annak idején a férfiak nem tekintettek egyenlő félként a nőkre. A pályám elején ez a hozzáállás borzasztóan sok nehézséget okozott. Történt például, hogy a férjemet kiküldték a Filmhíradóval az 1954-es ásványrárói árvízről tudósítani, én pedig szerelemtől vezérelve utána akartam menni. „Ásványráróra mész, te? Mit fogsz ott csinálni? Ott fára kell mászni, ablakba be, ablakon ki” – mondták a kollégák. Majd, amikor hoztam belőle egy nagyon jó riportot, csupán annyi volt a reakciójuk, hogy „Jé!”, amiben az is benne volt, hogy nő létemre ilyen anyagot tudtam csinálni.

Nem tudták elhinni, hogy a nők ugyanazokra a dolgokra képesek, mint a férfiak. Holott, ha egy nő a fotóriporteri szakmát választja, biztos, hogy ereje van, és meg tud felelni ugyanazoknak a fizikai kihívásoknak, mint egy férfi. Ami pedig a gondolkodást illeti, egy nő sokszor mélyebben és érzékenyebben gondolkodik, jobban meg tudja ragadni a lelkét egy téma, nagyobb empátiával tud hozzányúlni.

Ami még érdekes, hogy a szakmában elvárták a női kollégáktól, hogy ne éljenek vissza a nőiségükkel. Nekünk, női fotósoknak nagyon nehéz volt elérni, hogy komolyan vegyenek. Természetes volt, hogy rögtön elkezdték csapni nekünk a szelet, de megvolt rá a munkamódszerünk, amivel leszereltük a hozzánk közeledőket.

F. R./WMN: Te hogyan szerelted le őket?

K .É.: Amint a gyerekeimről és a férjemről kezdtem mesélni nekik, rögtön visszavonulót fújtak (nevet). Sokáig kellett harcolni azért, hogy ne csupán a nőt lássák bennünk, hanem szinte nemtelennek tekintsenek, és velük, a férfiakkal egyenrangúként vegyenek tudomást rólunk. A pályám során semmit sem azért értem el, mert nő vagyok. Mindenért meg kellett dolgoznom, sőt talán keményebben is, mert el kellett hitetnem, hogy ugyanazt tudom, mint egy férfi.

F. R./WMN: Nemhogy ugyanazt tudod, de bárki számára irigylésre méltó karriert futottál be.

K. É.: Múltkor Szarka Klára, mindenkori kurátorom és Fábián Évi, aki asszisztensként segített nekem a kiállításon bemutatott új fotók elkészítésénél, egy beszélgetés során arra kértek, soroljam fel tíz haragosomat. Ehhez tudni kell, hogy annak idején, amikor – számomra teljesen váratlanul – nekem ítélték a Prima Primissima-díjat, a beszédemben a haragosaimnak is köszönetet mondtam – nélkülük ugyanis az ember nem tanulná meg, mire kell odafigyelnie. Végül csak négyet tudtam felsorolni (nevet).

F. R./WMN: Mivel lehet megbántani téged, ha szakmai vagy magánjellegű támadás ér?

K. É.: Ha szakmai. Az út, amit fotósként bejártam, látszólag nagyon könnyű, valójában azonban rendkívül nehéz volt. Állandó kétség élt, és él bennem a mai napig, hogy egy-egy fotóm azért jó-e, mert maga a kép jó, tehát sikerült jól megragadnom egy pillanatot, megvalósítanom egy gondolatot, esetleg amiatt, akit a kép ábrázol – a fotós pedig csak másodlagos. Ez borzasztóan nehéz kérdés, és ma is úgy gondolom, hogy sokkal kevésbé vagyok jó fotós, mint amennyire jó emberismerő, illetve mint amennyire jól tudok bánni az emberekkel – persze ez is elengedhetetlen a fotózás során.

Az életem örök kétkedés önmagamban.

Nem tudom eldönteni például, hogy az a bizonyos, Ruttkai-Latinovits-fotó, amin a szerelmük hajnalán készült képet tartják a kezükben akkor is ugyanolyan jó lenne, ha nem Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán szerepelnének rajta, hanem hétköznapi emberek. Érdekelne bárkit is, hogy Kiss néni és Kiss bácsi óriási szerelme véget ért? Persze valahol én is ott vagyok a képben, mert én szerettem volna, hogy elkészüljön, és el kellett kapni a pillanatot is, amikor lesújt rájuk a felismerés, hogy hová jutott a kapcsolatuk. Illetve az is igaz, hogy nem lehet csak úgy bekopogtatni valakihez egy fotóért, és két perc után távozni.

F. R./WMN: Ehhez kétségtelenül Keleti Éva kellett. Ruttkaiéknál három napot töltöttél, viszont csak az utolsó napon vetted elő a fényképezőgépedet. Az említett kép elkészüléséhez az is elengedhetetlen volt, hogy ez idő alatt megérezd, mennyire átalakult a kettejük között lévő kapcsolat?

K. É.: Már a kapcsolatuk előtt jóban voltam mindkettejükkel. Zolit akkor ismertem meg, amikor még Debrecenben játszott, később sokat járt ide, ebbe a lakásba. Volt, hogy előadás után este tízkor csöngetett be, anyukám kétségbeesve rohant, hogy a Latinovits össze fogja törni a lakást. Hajnalig itt ült, mert arra volt szüksége akkor, hogy kibeszélje magát. Évával pedig komoly női kapcsolatot ápoltunk, sokat beszélgettünk anyaságról, gyereknevelésről.

Tudtam, hogy baj van közöttük, de nem a kapcsolatuk elmúlását akartam ábrázolni, hanem azt, ahogyan élnek. Az ott töltött három napból viszont az derült ki, hogy így élnek: az említett fotó nekem egy mondatban fogalmazza meg, hogy mit gondoltak akkor a kapcsolatukról, egymásról és az életükről.

F. R./WMN: Ahogy erről a híres fotódról beszélsz, felmerül bennem a kérdés, hogy a sikerek sem tudtak enyhíteni az önmagadban való kételkedésen?

K. É.: Annak ellenére, hogy nagyon jólesnek, nem tudtak enyhíteni. Inkább felvetették a kérdést, hogy tényleg megérdemlem-e őket – nem emberileg, hanem szakmailag. Csak, hogy annyit mondjak, két megnevezést gyűlölök igazán, ezek pedig „a fotó nagyasszonya” és „színházi fotós”.

Élet/Kép. Keleti Éva retrospektív kiállítása a @mucsarnok -ban #keletiéva #photography #exhibition #ruttkaiéva #latinovitszoltán

F. R./WMN: Egyébként sem szereted a címkéket, vagy csak ettől a kettőtől idegenkedsz?

K. É.: Alapvetően nem szeretem őket, de ezt a kettőt különösen. Mitől lennék én a fotográfia nagyasszonya? A címkézés veszélyes, mert nagyon téves irányba képes elvinni egy emberről alkotott képet. Pláne, hogy nincs mindig lehetősége tiltakozni a címkék ellen, jelezni, hogy nem érzi őket magáénak, nem tud azonosulni velük. De sajnos vannak folyamatok, amiket nem lehet megállítani, egymást gerjesztik, ugyanúgy, ahogyan egy lavina elindul.

F. R./WMN: Ha már mindenáron valamilyen címkével kellene illetni, mit szólnál a „nagy újrakezdő” megnevezéshez? Hiszen harminc év szünet után ragadtál fényképezőgépet, és ötvenkilenc új portrét készítettél az életmű-kiállításodhoz.

K. É.: Ha a „nagy”-ot elhagyjuk belőle, úgy elviselem, mert való igaz, hogy újrakezdtem. Nem volt könnyű felrúgni az elhatározásomat azzal kapcsolatban, hogy nem fotózom többet, továbbá azt is átgondolni, hogy képes vagyok-e még újrakezdeni. Sosem lehet tudni ugyanis, hogy az öregség hol rombol. A Jóisten adománya, hogy szellemileg nincs semmilyen problémám, de nem tudtam, hogy a fotográfia mennyire maradt bennem. Nem véletlenül kezdtem az új portrék készítését Törőcsik Marinál, akit lánykorától kezdve ismerek, és akivel jó barátságban vagyok – előtte nem lett volna baj, ha esetleg csődöt mondok. A velemi látogatásom viszont nagyon pozitívra sikerült, láttam, hogy Mari még mindig játszani akar, színész akar maradni. Amit egy életen át csinált, még ösztönösen benne van, nem felejtette el. Szép anyag született róla, ami nekem is megadta a löketet ahhoz, hogy újabb portrékat készítsek a kiállításhoz.  

Nem nosztalgia-kiállítást szerettem volna, hanem egy olyan tárlatot, ami megszólítja a fiatalokat is.

Eleinte tiltakoztam az ellen, hogy én legyek a plakátokon, de rájöttem, hogy amit a kurátorom, Szarka Klára is mondott, az valójában igaz: ez végtére is az én kiállításom, a személyes véleményem egy korról. Remélem, nem hangzik úgy, mintha nagyképű lennék.

F. R./WMN: Egyáltalán nem, sőt rengeteg alázat van benned.

K. É.: Az kell is ehhez a szakmához, ahogy a kitartás is: ha kidobnak az ajtón, visszamássz az ablakon keresztül.

Filákovity Radojka

Fotók: Bielik István