Halálugrástól a bombamerényletig – 120 éve mutatták be Puccini Toscáját

–

Puccini, a rocksztár

Giacomo Pucciniről már életében legendák keringtek – és mi tagadás, a komponista ezekhez készséggel szolgáltatott alapanyagot féktelen életvitelével.

Ha egy rocksztárskálán kellene elhelyeznem Puccinit, közelebb lenne a skála Mötley Crüe felé eső végéhez, mint valamelyik szolid, jól fésült előadóhoz.

Viharos szerelmi kalandok, illegális kacsavadászat és őrült száguldozás az automobilján – ezek mind-mind szerepelnek a zeneszerző bűnlajstromán. (A rossz nyelvek szerint azért nem írhatott operát Molnár Ferenc Liliom című művéből, mert viszonya volt az író első feleségével, Vészi Margittal, és Molnár bosszúból nem adta meg neki a jogokat az alkotáshoz.)

Puccini igazi hedonista volt: imádott enni, hatalmas vendégségeket rendezett. A Bohémélet című, nyomorgó művészekről szóló operájához a Torre del Lagó-i otthona közelében igen szegény sorsú festő cimboráihoz járt ihletért. Amikor befejezte a nagy művet, üzent a barátainak, hogy este lucullusi lakomával várja őket a villájában. Nem túlzott: a művészek mennyei ellátásban részesültek a komponista hálája jeléül – ő pedig Lucullusnak öltözve, tógában várta őket a kapuban.

A komponista 1903-ban autóbalesetet szenvedett. A tanúk szerint nem az izgatta, mi van a mellette utazókkal, hanem saját maga miatt aggódott – mert ha neki valami baja esik, hogyan fejezi be az épp aktuális operáját? Híresen jó kedélyű ember lévén azonban nem csüggedt sokáig. A barátai meglátogatták az összezúzott lábszárral szanatóriumban fekvő szerzőt, aki arra a kérdésre, hogy van, vidáman a gipszére bökött: „Remekül vagyok! Már kezdik csinálni a szobromat, az egyik lábszáram kész is!”

„Ettől reszketett egész Róma!”

A Tosca azonban nem tréfadolog, sokak szerint Puccininek az a műve, amelyhez az olaszokat már-már vallásos áhítat fűzi, hiszen Rómában, olasz környezetben játszódik, és a cselekmény gerincét az olaszok nyakas ellenállása adja – a hazafiság bármi áron. Röviden: Cavaradossi, a festő az élete árán is hallgat arról, hol rejtegeti Cesare Angelotti politikai foglyot, aki megszökött a római Angyalvárból. Scarpia, Róma Napóleon-párti rendőrfőnöke régóta szemet vetett Cavaradossi szerelmére, Floria Toscára, az ismert énekesnőre, ezért duplán élvezettel kínozza a festőt, aki hallgat a fogoly hollétéről akkor is, ha belehal a kínzásokba. A kínzókamra előtt szerelme hörgésétől összeomló Tosca elárulja Scarpiának Angelotti rejtekhelyét, mire nem elég, hogy Cavaradossi rá lesz dühös, de a rendőrfőnök halálra ítéli a festőt, akiről kiderült, hogy a Napóleon által levert Római Köztársaság híve.

Tosca ajánlatot tesz Scarpiának: megkaphatja őt, ha Cavaradossit nem végzik ki, és menlevelet ad kettejüknek. Scarpia utasítja embereit, hogy a festő ítéletét ugyanúgy hajtsák végre, mint Palmieri grófét – ez Tosca tudomása szerint azt jelenti, hogy vaktölténnyel, ezért megnyugszik. Amikor azonban Scarpia szexuálisan közeledik hozzá, leszúrja a rendőrfőnököt. Ekkor hangzik el az egész mű kulcsmondata, a feminista kiáltványnak is beillő „És ettől reszketett egész Róma!”.

A hepiend elmarad: Tosca végignézi szerelme kivégzését abban a hitben, hogy a golyó vaktöltény, és lövés után együtt szökhetnek el. Amikor rájön, hogy Cavaradossi halott, az énekesnő az Angyalvár tetejéről a mélybe veti magát.

A Tosca valós történelmi alapokon nyugszik, Angelottit Liborio Angelucci konzulról, a Római Köztársaság egyik vezetőjéről mintázta a drámaíró Victorien Sardou. Scarpia rendőrfőnök is létezett – a többit az író találta ki.

Nincs Toscához fogható

Az operairodalom bővelkedik a nagyszerű nőalakokban, ám hozzám talán egyik sem áll olyan közel, mint Floria Tosca: egyszerre erős és törékeny, ellenállhatatlan és féltékeny, feddhetetlen és esendő, ünnepelt sztár és tehetetlen áldozat. A Toscában – és legfőképp Tosca szerepében – benne van minden, amiért az opera örök, és ami miatt imádni lehet ezt a műfajt. Az én kedvenceim egyike Maria Callas Tosca-alakítása:

Bombamerénylet és politikai zavargás

A Toscát 1900. január 14-én mutatták be Rómában, a Teatro Constanziban – de nem sok híja volt, hogy elmaradjon a premier. Gondoljunk csak bele: alig harminc évvel járunk Róma elfoglalása és a pápák világi hatalmának megdöntése után – a színpadon pedig a Római Köztársaság ellenállóiról készülnek operát bemutatni. Mindenféle eshetőséget számba vettek a premier előtt a színházi lázadástól a tüntetésig, levelezése tanúsága szerint Puccini maga is nagyon ideges volt, hogy a politika nem fogja-e elhomályosítani a mű valós értékeit. Vagy nem történik-e valami ennél is rosszabb.

Mugnone, a premier karmestere azzal nyugtatta, hogy „legalább négy-öt olyan dolog van” a Toscában, amit imádni fog a közönség.

Aztán már Mugnonét kellett nyugtatni, amikor lehetséges bombamerényletről kezdtek suttogni a városban. Szerencsétlen dirigens nem sokkal korábban Barcelonában épp ilyet élt át, és a szeme láttára halt szörnyet több néző is a színházban. A próbák feszült hangulatban teltek, a karmesternek pedig kiadták: ha balhé van, ő csak kezdje vezényelni az olasz himnuszt.

A bemutatón egy gombostűt se lehetett leejteni, mivel mindenki szemtanúja akart lenni a botránynak. A nézőtér alig akart elcsendesülni, és amikor Mugnone végre elkezdte a művet, pár perc múlva zavargás tört ki. A karmester felesége hangosan zokogni kezdett (nyilván a barcelonai trauma hatására) a takarásban, mire Puccini hangosan rászólt, hogy ne bőgjön, elvégre ők már nem gyerekek. A zenészek ennek hatására kissé felbátorodtak, és a rendőrség segítségével a nézőtéren is sikerült tisztázni a balhé okát – nem politikai volt, hanem mindössze annyi történt, hogy az ideges emberek egymást taposták össze. Néhány perc után Mugnone újra felemelte a pálcáját, s ekkor már végigmehetett az opera, zajos sikert aratva. A dirigens ekkor már kissé bátrabban megjegyezte Puccininek: „Na, igazam volt vagy sem? Ez aztán a zene!”

Fanyalgó kritikusok

A Toscáról sokáig nem lehetett lehámozni a direkt politikai vonatkozásokat, ám a közönség imádta a darabot. Pedig a kritikusok is fanyalogva írták, hogy „kevés benne a dallam” – hát, kevésnek talán kevés, de az milyen! Tosca nagyáriája minden idők egyik legnépszerűbb, legismertebb operarészlete lett, a mű pedig a világ összes operaházában állandó sikerdarab. A kulcsa a csodálatos zene mellett az üzenet: szabadság, szerelem, s Petőfivel szólva a szereplők az egyikért készek feláldozni a másikat. 

Az a bizonyos nagyjelenet

A Vissi d’arte kezdetű áriát – legyen akármilyen a rendezés – a legtöbbször Tosca térdepelve adja elő, hiszen úgy is szokták emlegetni: ez Tosca imája. Ez azonban nem volt ennyire egyértelmű a darab bécsi bemutatójáig, ahol Jeritza Mária, a kor legendás szopránja énekelte a címszerepet.

Amikor a színésznő az egyik próbán megcsúszott és elesett, a próbát irányító Puccini felpattant a székéből, és boldogan felkiáltott: „Na, végre!” 
A legenda szerint ekkor jött rá, hogyan is kell ezt az áriát előadni: a Scarpiával való hadakozásban a földre esve, s azután az égiekhez fohászkodva.

Halálugrás nem egészen forgatókönyv szerint

A mű másik kulcsjelenete Tosca öngyilkossága. A díszlettervezők egymásra licitálva szoktak azon dolgozni, hogy a lehető legélethűbb és legtragikusabb legyen ez a jelenet, amely után a zene elemi ereje miatt rendszerint döbbenten ül az is, aki amúgy már huszadszorra látja a Toscát. Na, hát akadt olyan is az operatörténelemben, aki kevésbé vette komolyan ezt a tragédiát. 1923-ban a pesti Városi Színházban játszották a darabot. Az egyik előadáson rendben ment minden – már amennyire lehet ezt mondani egy kivégzésre és egy öngyilkosságra –, ám

miután Tosca egy sikoly után a mélybe vetette magát, a döbbent közönség azt láthatta, hogy az énekesnőt üldöző rendőrségi ügynököt, Spolettát alakító Pázmán Ferenc fogja magát, és Tosca után ugrik. Néhány másodpercnyi csend után a nézőtéren kitört a röhögés és a taps.

Mint kiderült, Pázmán minden előadáson eljátszotta a halálugrást, csakhogy ezen az estén később húzták be a függönyöket, így a mutatványnak a közönség is szemtanúja lehetett. A színészt a színházi törvényszék elé idézték, és alaposan megbüntették.

„A kivégzőosztagot várják a színpadra!”

Életem egyik legszórakoztatóbb interjúját készítettem a világszerte ismert karmesterrel, a Magyar Állami Operaházban is gyakran megforduló Pinchas Steinberggel, aki súlyos színpadi bakik tucatjait mesélte el nekem, amelyeket hol az énekeseknek, hol a karmesternek kellett helyrehozniuk. Több-kevesebb sikerrel. Az alábbi esetben inkább kevesebbel.

„Cavaradossi szerepét Plácido Domingo énekli.

A festő a kivégzésére vár egy oszlophoz kötözve – csakhogy a katonák, akiknek le kellene lőniük, úgy belemerültek a sörözésbe a büfében, hogy nem hallották meg a hívást, és egyszerűen nem jelentek meg a színen.

Plácido ott állt az oszlophoz kötözve, és néztük egymást. Aztán mentő ötlete támadt – elképesztően okos! –, eloldozta magát, és amikor az ütősök a nagy bummhoz értek, két ujjal fejbe lőtte magát. Képzelheti: ez az opera tragikus csúcspontja, és röhög az egész ház!”

Minőségbiztosítás Puccini módra

A zeneszerző gyűlölt minden karmestert, aki nem az ő utasításai szerint vezényelte a műveit, és olykor ennek a dühének egészen sajátos módon engedett utat. A Tosca egyik borzalmas előadása után megkereste a dirigenst, aki – erre mondják, hogy epic fail – afelől érdeklődött, hogy tetszett Puccininek, amit hallott. A zeneszerző megkérdezte, beszél-e a karmester olaszul, mire az nemmel válaszolt. A komponista erre megragadta a dirigens kezét, és kedves mosoly kíséretében azt hadarta neki olaszul: „Nos, ez esetben azt tudom mondani, hogy ön a legnagyobb zenei idióta, akivel életemben találkoztam.

Maga egy gazfickó, egy semmirekellő, egy szélhámos, egy gyilkos, és ha Olaszországban volnánk, helyben lelövetném, mint Cavaradossit!”

A karmester pedig mosolyogva hálálkodott, mondván: sosem felejti el a szerző nyájas szavait.

Csepelyi Adrienn