wmn - bosch

–

Édes versengés

Nemrégiben meglátogatott egy kedves kanadai ismerősöm, Benji, és elmesélte, hogy az irodájukban (könyvelőként dolgozik egy kisvárosban, a Sziklás-hegység ölelésében) rendszeresen van sütiverseny a kollégák között. Az úgynevezett Office Bake Off délutánokra mindenki valamilyen izgalmas nyalánksággal készül, amiről aztán titkos szavazás alapján döntenek. Benji elpanaszolta, hogy amennyire szórakoztató a dolog, annyira okoz neki egyre több fejtörést, méghozzá két okból. Egyrészt a sok gyakorlás miatt a kollégák elég profin kipattintották magukat szakmailag (sőt, ami azt illeti, Benji gyanítja, hogy vannak, akik nem átallottak profi tréningen is részt venni a győzelem érdekében). De ez még a kisebbik baj, Benjit sem olyan fából faragták, hogy meghátrálna a kihívások elől, sőt. A fő gond az, hogy az ő specialitása, a Benji-féle házi crème brûlèe olyan hatalmas népszerűségre tett szert az évek során, hogy ha nem azt készíti az irodai zsúrra, mindent elsöpör a népharag.

És még egyszer mondom, ez egy kanadai kisváros könyvelőirodája. Ezek után el tudod képzelni, én mekkora kihívás előtt állok, ami a WMN karácsonyi bulikáját illeti!

Itt az irodában ugyanis az egy főre jutó mesterszakácsok és hobbicukrászok száma kettő és háromnegyed, olyan kreatív desszerteket, ínycsiklandó finomságokat és izgalmas partifalatkákat szoktak a lányok összedobni, hogy csak úgy esz a féltékenység! (Én meg bosszúból a sok finomságot!) Na de az nevet teli pofával, aki utoljára (vagy aki nem mákos süteményt evett előtte). Úgyhogy rögtön két olyan nagyágyúval készültem idén, hogy joggal bízhattam benne, nekem sem kell szégyenben maradnom a többi fantáziatál mellett. Mondom, hogy sikerültek…

Szerencse- helyett Rorschach-kuki

Valamiért mindig is heves rajongással voltam a szerencsesüti műfaja iránt, ha kínaiban vásárolok ebédet, mindig viszek egyet desszertnek… de van ennél durvább is: a bennük lévő üzeneteket a pénztárcámban hurcibálom. Egy csomószor előfordult ugyanis, hogy a kis kekszek papírfecnijén található humbugnak hangzó bölcselet valamiért patent módon egybevágott az éppen aktuális élethelyzetemmel. Mondom: igazi medzsik a szerencsekuki!

Ezen felül a játékosságát is nagyon szeretem, személyre szabott üzenetekkel pedig méltán lehet a kagylóforma keksz egy-egy irodai zsúr sztárja! Az elkészítéséhez azonban nem árt, ha összetrombitálsz magad mellé még pár barátnőt, akad ugyanis egy-két kritikus pillanat, amikor fénysebességgel kell dolgozni, nem árt, ha besegítenek páran. Mi hárman dolgoztunk egyszerre a kukikon, így hamar rákaptunk a dolog flott menetére, ám az első tepsinyi keksz így is inkább emlékeztetett egy háromdimenziós Rorscharch-tesztre, mint a tüchtig gyári verzióra a kínaiban.

Azbesztkezek előnyben!

Először is szecskázz fel egy papírlapot vékony csíkokra, és arra írd fel az üzenetedet, jókívánságodat, frappáns szövegedet, lényegében bármit. Tényleg, nálunk is remekül megfért egymás mellett a Hamvas Béla-idézet és Csepelyi kollegina kedvenc sallangmentes verbális pipája, az „OK. CSÁ”. A kekszbe burkolás ugyanis valami okból kifolyólag többlettartalommal tölti meg még a legbárgyúbb mondanivalót is

– így tulajdonképpen a szerencsesüti egy műfajt képvisel a péntek este elfogyasztott alkohollal, amelynek mennyisége köztudottan egyenes arányban növeli a diskurzus (vélt vagy valós) mélységét.

Ha ezzel megvagy, jöhet a tészta. Verj fel négy tojásfehérjét, keverj hozzá egy kiskanál vaníliaaromát, egy kiskanál mandulaaromát (én ilyet nem kaptam, úgyhogy lett belőle dió-), három evőkanál olajat, három evőkanál vizet (de ha szeretnéd még különlegesebbé tenni, helyettesítheted három evőkanál jázminteával is!), 200 gramm lisztet, 200 gramm porcukrot és négy evőkanál kukoricakeményítőt. A tepsit béleld ki sütőpapírral, majd kenjél rá a tésztából néhány kör alakot, mondjuk, egy mutatóujjnyi átmérőnyit. Az, hogy hány koronggal dolgozol egyszerre, attól is függ, hány embered van segíteni.

Ugyanis a tésztát – amikor 180 fokos sütőben kb. hét perc alatt aranyszegélyűre sült – gyorsan (értsd: villámgyorsan) ki kell kapni, és még azon melegében forróságában megformázni, különben kuka (vagy visszateheted egypár pillanatra újra a sütőbe, akkor újra megpuhul… és felforrósodik). A formázás a következőképpen zajlik: a tésztakorongokat egy spatulával óvatosan hasra fordítod, a közepükbe beleteszed az üzenetet, félbehajtod, egy bögre szélére nyomod, így kapja meg a végleges formáját, majd hogy úgy is maradjon, a teljes kihűlésig tedd bele egy muffinsütő mélyedésébe.

Bár nem teljesen maceramentes az elkészítése, hidd el, hamar bele lehet jönni, arról nem is beszélve, hogy remek közösségi móka és csodás ajándék a végeredmény!

Csoki + kókusz = illatos ízorgia

Hogy lásd, nem csupán macerával lehet nagyot domborítani a céges karácsonyi zsúron, mutatok egy másik medzsiket, amivel seperc alatt isteni kókuszgolyót lehet összeállítani, Bounty stílusban. Aprítóban keverj össze egy bögre kókuszreszeléket két evőkanál olvasztott kókuszvajjal. Én ezt első körben sajnos elrontottam, ráadásul duplán. Egyrészt nem olvasztottam meg a vajat előtte, így nehezebben indult meg a krémesedés útján, másrészt nem aprítóban, hanem turmixban próbálkoztam - de hát csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit, nem igaz? Azért biztos, ami biztos, te ne légy olyan, mint én, először az olvadt és folyékony anyagokat tedd az aprítóba, aztán a szárazabb hozzávalókat! Ezek után keverj bele egy kis vaníliaaromát, három evőkanál mézet, négy evőkanál kókusztejport. Tedd be a masszát a hűtőbe, amíg kicsit összeáll. Akkor formázz belőle golyókat, majd merítsd meg őket 100 gramm csokoládéban, amit előzőleg egy evőkanál kókuszvajjal összeolvasztottál a mikróban. Ekkor mehet vissza az egész kerek hadsereg a hűtőbe, tálalásig… vagy amíg el nem jön a Nagy Pillanat, hogy elkápráztathasd velük a kollégákat! 

Mindenkinek szuperjó karácsonyi készülődést kíván,

 

Fiala Borcsa

Képek: Kerepeczki Anna