–

Bár többen bátorítottak, mégsem tettem feljelentést

Csak rossz tapasztalatom van ezen a téren: darabokra szedtek, porrá aláztak. Teljesen hiábavaló próbálkozás volt, semmi sem történt a meghurcolásomon kívül… Ám mindenképpen visszamegyek az orvosokhoz, és szemtől szemben mondom meg nekik, mennyire megalázóan, tiszteletlenül és mocskosan bántak velem, amit soha többé nem engedek meg senkinek.

Nagyon fontosnak tartom ezt a lépést, mert ennyivel tartozom azoknak a nőknek, akiket utánam fognak megvizsgálni. De leginkább tartozom ezzel azon belső részeimnek, amik ott és akkor nem tudták kellően megvédeni magukat. Vissza kell nyúljak hozzájuk, és ki kell álljak értük most. Csak így tudom gyógyítani a sebeimet, és csak így tudok fejlődni a jelenben, hogy legközelebb meg tudjam védeni magam minden hasonló helyzetben. 

A fentieket kiteszem a Facebook-oldalamra is, mert szörnyű, hogy ilyen dolgok megtörténhetnek – fontos, hogy beszéljünk róla és ha sokan beszélünk, elmondjuk, mi történt velünk, akkor talán egyszer eljutunk oda, hogy ne történhessen mással hasonló…

Kórház, szexualitás, hatalom

Akkor is szégyelltem magam, amikor a vizit közben magamon éreztem az egyik orvos félreérthetetlenül csábító tekintetét, majd amikor kimentek, a szobatársam megkérdezte tőlem: „Ki a te orvosod? Az, aki olyan durván flörtölt veled?”.

Életem során többször voltam kórházban, és kétfajta viselkedéssel találkoztam rendszeresen. Az egyiknél gyerekként bántak velem (kézen fogva vezettek be a vizsgálóba, és negédesen mosolyogtak rám), a másiknál pedig szexuális tárgyként kezeltek. Az infantilizálás célja, hogy passzív résztvevőként engedelmeskedjek, ne okozzak problémát – a felnőtt diktál, a gyerek engedelmeskedik. Egy szexuális tárggyal pedig lehet agresszívan és durván bánni, nincs tisztelet és határtartás.

A legdurvább élményeim közé tartozik, amikor a barátnőmet vitték műteni, és miközben a műtős megemelte, megsimogatta a combja belsejét, majd azt mondta „hmm… de finom a bőröd!”. Miközben ő félájultan és a vaginájából vérezve pihegett csupán.

Kiabálni kezdtem vele, hogy mit képzel magáról, hogy merészeli! … De rám szóltak, leintettek, és bementek a műtőbe. A barátnőm nem akart feljelentést tenni, semmit sem akart, csak szabadulni onnan. Néhány évvel később ugyanez a műtős jött értem éjszaka az operációm előtt. Ijedtemben csak azt mondogattam: „Maga nem érhet hozzám, maga nem érhet hozzám”… mire azonnal belém nyomtak egy nyugtatót, és moccanni sem bírtam, csupán a könnyeim folytak az arcomon.

Más eltemetett emlék is előjött… Ott állok a nőgyógyász előtt, aki olyan sanda pillantással néz rám, hogy azonnal közlöm vele, férjnél vagyok, és van két gyerekem. Mégis szinte megsemmisülök a tekintetéből áradó mocskosság alatt. Vizsgálat közben farkát a székhez dörgöli, és kéjes hangon megkérdezi: „Ez magának milyen, amikor így vizsgálom?”.

Pár hete éjjel rosszul lettem, és kórházba szállítottak

Az ügyeletes orvos, miután közölte, milyen csinos vagyok, és mennyire vékony, negédes hangon azt mondta: „A vizsgálat legjobb és legélvezetesebb része lesz, amikor felnyúlok egy ujjal a fenekébe, majd utána megsimogatom a melleit. Az nagyon jó lesz. Kivéve, ha kifejezetten nem engedi, hogy megtegyem.” „Ez része a vizsgálatnak, doktor úr?” – kérdeztem. Nem válaszolt.

Később felnyúlt a fenekembe, és megkérdezte, „Ez a játék milyen önnek?”. Dermedten feküdtem, nem tudtam értelmezni kérdést. Azon gondolkodtam, hogy vajon bennem van a hiba? Aztán mielőtt kimentem a vizsgálóból, a fejéhez kapott, és azt mondta „Jaj, hát nem fogtam meg a csodaszép melleit.” „Még mindig nem értem, miért kell megvizsgálnia, ha úgyis épp a nőgyógyászhoz megyek egy emelettel feljebb?” – kérdeztem félve, mert rettegtem, hogy ha ügyeletes orvos lévén ő fog aznap megműteni, és én elküldöm a francba, ki tudja, milyen munkát végez majd. Ekkor hirtelen kiabálni kezdett velem, hogy ha nem vizsgál meg, az én bajom lesz, ha nem vette észre a többcentis csomókat a mellemben. Nem értem, miként történhet meg, hogy egyedül maradok éjjel a vizsgálóban, pedig egy nővér jelenlétét is kértem, mielőtt megvizsgált volna az orvos. Csak az agyam járt lázasan, hogy ez a helyzet biztosan nincs rendben, nem így kéne történnie, de annyira fáj a hasam, és annyira félek, hogy műtét közben enged majd meghalni, hogy nem kiabálok hangosabban, hanem döntök, és inkább engedem, hogy letapizzon.

Nincs rendben, hogy a vizsgálat során a testem szépségét dicsérik.

Nincs rendben, hogy kétértelmű megjegyzéseket tesznek bármelyik testrészemre.

Nincs rendben, hogy egy kacsintás mellett azt mondják, mennyire finom illatú a bőröm, amikor félpucéran, széttárt lábakkal fekszem a nőgyógyászati székben.

Nincs rendben, hogy varratszedés közben azt mondják: „Csomónyelven azt írtam ide, hogy csini has”.

Nincs rendben, ha egy doktor kicsikémnek, édesemnek, kedvesemnek, kincsemnek szólít. Van nevem, amit születésemkor kaptam. A nevemen kell megnevezni, de hallgatok a „következő beteg”-re, hölgyemre, asszonyomra és a kisasszonyra is.

Nem vagyok gyerek, nincs szükségem simogatásra, amikor találkozunk. Harminckilenc éves nő vagyok. Kezet akarok fogni és bemutatkozni, ahogy azt felnőttként minden egyéb helyzetben tesszük.

Arra van szükségem, hogy tisztelettel bánjanak velem, és egyértelműen elmondják, mi fog történni a vizsgálat során, vagy legalább válaszoljanak, ha rákérdezek. Mert a testem – ahogy mindenki másé is –, egy tiszta templom. Amihez megengedem, hogy hozzányúljanak, ha mindez tiszta keretek és célok között történik.

C. Molnár Anna

Kiemelt képünk illusztráció