–

„Egy évvel ezelőtt erkölcsileg elfogadhatatlan módon közeledtem színházunkban egy munkatársnőmhöz. Pár nappal később bocsánatot kértem és kaptam tőle. Most, hogy ez az eset a színház, s azon keresztül az ország nyilvánossága elé került, szeretném bocsánatkérésemet nyilvánosan is megismételni. Nagyon sajnálom, ami történt. Ahogyan azt is, hogy nyers stílusommal, rossz modorommal vagy erkölcsileg kifogásolható viselkedésemmel valaha bárkit megbántottam” (Gothár Péter rendező, 2019. november).

„Bocsánatot kérek, ha olyat tettem vagy úgy viselkedtem, amivel megsértettem, nehéz helyzetbe hoztam őket. Tisztelettel kérem bocsánatkérésem elfogadását” (Marton László rendező, 2017. október).

„Bocsánatot kértem Maros Ákostól, méltatlan volt, amit vele tettem. Szeretnék személyesen is elnézést kérni, ezért, ha Magyarországon jár, örömmel elhívom egy vacsorára a Szegedi Halászcsárdába, mert a történet is ebből a városból indult 24 évvel ezelőtt. Elnézést kértem azoktól is, akiket megbántottam vagy megaláztam a munkám során. Nem volt szándékos, de most már látom, hogy nagyobb empátiával kellett volna a többi emberhez állnom. […] Tanultam a hibámból, de úgy érzem, nem követtem el olyan bűnt, ami azt indokolná, hogy ne dolgozhassak tovább a szakmába” (Kerényi Miklós Gábor rendező, 2018. április).

„Őszintén nem emlékszem a találkozásra, legalább 30 éve történt. De ha úgy viselkedtem, ahogy ő leírja, akkor a legőszintébb bocsánatkéréssel tartozom a helytelen, alkoholgőzös viselkedésemért, és azokért a rossz érzésekért, amelyeket a beszámolója szerint évek óta magával cipel miatta” (Kevin Spacey színész-rendező, 2017. október).

„A hatvanas–hetvenes években, amikor felnőtté váltam, a viselkedési és munkahelyi előírások mások voltak. Akkor ilyen volt a kultúra. Azóta rájöttem, hogy ez nem kifogás – sem az irodában, sem azon kívül. Bárkinek. Egy ideje már tudom, hogy jobb emberré kell válnom, és a munkahelyi kommunikációm sokat változott. Elismerem, régebben úgy viselkedtem, hogy azzal fájdalmat okoztam kollégáimnak, és ezért őszintén bocsánatot kérek” (Harvey Weinstein filmproducer, 2017. október).

„Nincsenek szavak arra, hogy kifejezzem, mennyire sajnálom a fájdalmat, amit másoknak okoztam a szavaimmal és tetteimmel. Elnézést kérek azoktól, akiket megbántottam. Ahogy ezeket a sorokat írom, megértem, micsoda mély csalódást okoztam munkatársaimnak az NBC csatornánál. A rólam elmondott dolgok egy része nem igaz, vagy félremagyarázzák, de így is elegendő igazság van ezekben a történetekben ahhoz, hogy zavarba jöjjek és szégyenkezzek. Sajnálom, hogy e szégyenérzetben immár azoknak is osztozniuk kell, akiket szeretek” (Matt Lauer televíziós műsorvezető, 2017. november).

Ha megbántottam volna valakit.

Ha fájdalmat okoztam.

Ha úgy viselkedtem.

Ha olyat tettem.

Ha nehéz helyzetbe hoztam.

Ha megsértettem.

Ha csalódást okoztam.

Ha félreérthető voltam.

Félremagyarázható.

Erkölcsileg kifogásolható.

Lettem volna. Esetleg.

Rossz modorommal.

Nyers stílusommal. 

Régi énemmel.

A korabeli normák szerint.

Alkohol hatása alatt.

Nem volt szándékos.

Nem volt tudomásom.

Nem egyértelműen.

Egy része nem igaz. 

De így is elegendő igazság.

A beszámolója szerint.

Nem követtem el akkora bűnt.

Legalább 30 éve.

Már akkor bocsánatot kértem.

Most, hogy kiderült.

Valaha. Bárkit. 

Egyszer.

Ha.

Nem csak Gothár Péterről van szó. Nem csak a budapesti színházi szakmáról. És nem csak a kulturális életről.

Hanem egy egész bántalmazó rendszerről.

Mindannyiunk elnyomó, tabusító, áldozatfélemlítő, fenékpaskoló, arccsipkedő, mellbámuló, dörgölőző, kisszívemező, nőket becézett keresztnéven szólító, bezzegelő, csettintgető, kacsingató, füttyögető, minekmentodázó, minden(színész)nőkurvázó, cinikus, érzéketlen, kárörvendő kultúrájáról van szó.

A lehunyt szemek szövetségéről van szó. Az érdekekről, a titkokról, az elfordított fejekről, a hatalom előtt meghajló gerincekről, a beteges öncenzúráról, a magunk után behúzott ajtókról.

Az egész langyos, rendíthetetlen status quóról.

A kipárnázott, felvizezett, megúszós bocsánatkérésekről, amelyek olyan nagyon jól mutatják a rendszerszintű relativizálást. Ami elszívja a levegőt a valódi szembenézéstől.

Márpedig abból, amiben most élünk, amiben évtizedek óta élünk mindannyian, nők és férfiak, csak ez vezethet kifelé, a felszínre.

Nincs más út, mint a tisztulás. És a tényleges szembenézés. 

Próbatermekben, egyetemi előadókban, főnöki tárgyalókban, igazgatói irodákban, csapatépítőkön, félreeső sarkokban, liftekben, lépcsőházakban, mélygarázsokban, szerkesztőségekben, társulatokban, tanárikban, kollektívákban, ügyosztályokon, üzemcsarnokokban, edzőtermekben, tornaszertárakban, zeneiskolákban, otthonokban.

Olyan rendszereket kell teremtenünk, amelyekben az áldozat úgy érezheti: azonnal szólhat, mert a környezet őt védi, támogatja, és nem az elkövetőt. Sőt, olyat, amelyben a (bármilyen) hatalommal felruházott ember egy pillanatra sem érezheti azt, hogy a (bármilyen) zaklatás megúszható. Hogy belefér.

Mindenhol. Egyszer és mindenkorra. Egyszerűen nincs más választásunk. 

D. Tóth Kriszta

Fotó: Getty Images