„Hobbisportolás közben van időd mosolyogni…” – Hogyan edzenek a sportolók gyerekei?

 – 

Mindannyian ismerjük a lelátóról habzó szájjal ordító szülőket, akik kígyót-békát kiabálnak az ellenfélre – és akad köztük, aki még a saját gyermekét sem kíméli. Aki mindig jobban tudja az edzőnél, hogy kit kellene lecserélni és milyen taktikát játszani. Utánpótlásmeccseken több helyen is találkoztam már olyan táblával, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy a győzelem ugyan fontos, a lényeg azonban a közös sport és a gyerekek fejlődése, így arra kérik a szülőket, vegyék figyelembe, hogy gyermekekről van szó, és nem profi sportolókról.

Számos könyv és film szól arról – a legutóbbi, idehaza is látható a Tonya Harding műkorcsolyázó életét feldolgozó Én, Tonya –, miképpen nyomorítja meg egy akarnok, törtető vagy elnyomó szülő sportoló gyermeke életét. De ha már a filmeknél tartunk: A szív bajnokai című mozi, amelynek főszerepéért Sandra Bullock Oscar-díjat kapott, tökéletes példa arra, milyen az, amikor a szülő úgy hozza ki a gyerekéből a maximumot, hogy közben nem erőltet rá semmit. (Jó, kisebb túlkapások ott is előfordultak, de bőven az egészséges határon belül.)

Mit mondanak a gyerekek?

Nagyon nehéz megtalálni az arany középutat:

ha a szülő „túl sok”, könnyen elijeszti a gyereket a sporttól, ha viszont nem foglalkozik annak előmenetelével, nem jár el a versenyekre, egész egyszerűen elveszi a kedvét a munkától.

Az amerikai angolban külön kifejezés van azokra az anyukákra, akik fociedzésre és meccsekre hozzák-viszik a gyereküket, és nagyjából mindent alárendelnek a csemetéik sportsikereinek: ők a soccer momok.

Kutatások igazolták, hogy a szülők sporttevékenysége szoros relációban áll a gyermekével. Ötven százalékkal (!) nagyobb például az esélye, hogy a gyerek focizni fog, ha korábban az édesanya is futballozott. (Megfelelő sportág behelyettesítendő…) Ez könnyen érthető, ha belegondolunk, hogy még napjainkban is sokkal nagyobb mértékben veszik ki az anyák a részüket a családi logisztikából: gyakrabban hordják ők edzésre a gyereket, ők vásárolnak nekik sportfelszerelést és ők figyelnek oda az étrendjükre is. Ha tudják, hogy mire vállalkozik a gyerek, és úgy érzik, hatékonyan tudnak segíteni neki a saját tapasztalataik okán, szívesebben viszik őket fociedzésre.

Amíg mindez megmarad normális mederben, nincs is gond. Ám ez sajnos gyakran másképp alakul. A Ferris Állami Egyetem saját diákjai körében közreadott kérdőívére ijesztően azonos válaszok érkeztek a tekintetben, mivel készítik ki a szülők a sportoló gyerekeket.

A legtöbben azt kifogásolták, hogy a szülő meccs után okoskodik arról, mit hogyan kellett volna csinálnia a gyereknek – úgy, hogy kívülről értelemszerűen nem lehet tisztában a mentális terheléssel, amivel a sportolónak meg kell küzdenie a pályán.

Szintén kiborítja a gyerekeket, ha a szülő bele akar szólni az edzésmódszerekbe – ráadásul többnyire anélkül, hogy ott lenne a tréningeken. A sportpszichológusok szerint egyébként a legkárosabb dolog, amit tehetünk, ha felülbíráljuk vagy ócsároljuk a gyerek előtt az edzőt, aláásva ezzel annak tekintélyét.

A gyerekeket iszonyú nyomás alá helyezzük, ha még a vacsoraasztalnál sem tudunk másról beszélni, mint a délutáni meccsről vagy versenyről. Szintén meg tudja őket törni, ha érzelmileg túlzottan bevonódunk: ha őrjöngeni, sírni látják a szüleiket egy-egy vereség miatt, netán mosolyszünettel büntetik őket, akkor akár bele is betegedhetnek a lelkiismeret-furdalásba.

Ugyanígy nyomasztó lehet a túlzott lelkesedés is: egészségtelen mértékű megfelelni vágyást szül.

És persze az erőltetés: akadnak szülők, akik úgy gondolják, hogy azért, mert anyagilag támogatják a gyerek sporttevékenységét, elvárásokat támaszthatnak. Ez egyrészt hamis illúzió, hiszen a valós sportsiker nem pénzen vehető. Másrészt pedig iszonyúan káros, hiszen a gyerek szinte belebetegszik a megfelelni vágyásba – miközben lehet, hogy szíve szerint inkább rajzszakkörre járna.

Ki választ? A gyerek vagy a szülő?

A felmérések azt mutatják, hogy a szülő jóval hatékonyabban tudja támogatni gyermekét, ha az specializálódik: az egyes sportágaknak különféle szükségleteik vannak mind napirend, mind felszerelés, mind pedig étrend szempontjából. Az Amerikai Sportorvosok Ortopédiai Szövetsége saját felmérései alapján arra is rámutatott: egy idő után, ha a cél az élsport, egyszerűen muszáj letenni a garast egy sportág mellett, mert ha a gyermek több sportágat űz kimagasló szinten párhuzamosan, az határozottan megnöveli a sérülésveszélyt.

Tehát bizonyos időközönként szükséges átgondolni, mi az a terhelés, amit jól bír a gyermekünk, és az egyes sportágak között mi a fontossági sorrend. A sportágak különböző adottságokat kívánnak, és más módon fejlesztik az izomzatot: egy hosszútávfutó testfelépítése alapjaiban különbözik egy sprinterétől, gondoljunk csak Mo Farah és Usain Bolt külsejére.

A gyerekek sportágválasztásának azonban mégsem szabad úgy eldőlnie, hogy a szigorú szülő megvizsgálja a fizikai paramétereket, és aztán az a sportág nyer, amelyhez a test a legalkalmasabb, akár érdekli a gyereket, akár nem. Ahogyan az sincs rendben, ha a szülő megmondja, hogy márpedig ezt a sportágat választod, és kész.

Számos olimpiai bajnok nem azzal a sportággal kezdett, amelyben végül sikeressé vált: mivel fejlődő szervezetről van szó, rengeteg dolog változhat az évek során, egy jó edző pedig azonnal szól, ha úgy látja, más sportág felé volna célszerű orientálódnia a gyereknek.

Hobbi- vagy élsport?

Kislánya még csak ezután megy óvodába ugyan, de edzőként már sok mindent látott Lykovcán Ágota nyolcszoros magyar bajnok gyorskorcsolyázó. Vallja, hogy minden gyermeknek meg kell adni a lehetőséget, hogy kipróbálja magát különböző sportokban. „Fontos viszont, hogy mi, szülők tisztában legyünk azzal, hogy mekkora különbség van az élsport és a hobbisportolás között. Én pontosan tudom, hogy a kettő ég és föld – e téren másképpen viszonyulok korábbi versenysportolóként a gyermekem sportolásához.”

Lykovcán Ágota nagyon szemléletesen fogalmazza meg, mi az élsport és a hobbisport közötti különbség:

„Hobbisportolás közben van időd mosolyogni, van időd élvezni, amit csinálsz. A mozdulatba belefeledkezni. Az élsport teljesen más. Ott csinálod, mész előre, nem érdekel a szépség, csak és kizárólag az eredmény.”

Itt merül fel a nagy kérdés, hogy vajon kinek is fontos az az eredmény.

A szülő a saját céljait, meg nem élt vágyait igyekszik megvalósítani a gyermek által vagy a gyerek maga vágyik arra, hogy élsportoló legyen? „Mindenféleképpen befolyásoló tényező a szülő, pozitív és sajnos negatív értelemben egyaránt. Szeretném, hogy a lányom magát valósítsa meg, az ő saját életét élje, ne az én vágyaimat akarja beteljesíteni. Ezért igyekszem megteremteni a lehetőséget arra, hogy minél több mindent kipróbálhasson. A döntés az övé lesz! Az édesapja és én mindenben támogatni fogjuk” – mondta el kérdésemre Ágota.

Hrutka János kisebbik lánya 13, a nagyobbik 15 éves múlt. A korábbi labdarúgó szintén a szabad választásban hisz. „Mindketten egészen pici koruktól sportolnak, hiszen sportos családban nevelkedtek. Édesanyjuk teniszező volt, teniszcentrumot üzemeltetett, így minden lehetőségük, feltételük megvolt ahhoz, hogy napi rendszerességgel mozogjanak. Mind a ketten, születésüktől fogva szabad szellemiségben nevelkedtek, Waldorf oviba és iskolába jártak. Nagyon jót tett ez mentális és lelki fejlődésüknek egyaránt.

Sohasem mondtuk meg nekik, hogy mit és hogyan csináljanak, sokkal inkább próbáltunk nekik mindent megmutatni, alternatívát kínálni az utukon, és ajtókat kinyitni előttük. A választás azonban, a küszöbön való átlépés mindig az ő döntésük, akaratuk volt.”

Mutass példát!

A példamutatás és a támogatás erejéről számos nagy sportdinasztia tanúskodik világszerte: napestig sorolhatnánk a híres sportolókat, akik édesanyjuktól vagy apjuktól „örökölték” a tehetséget és a megfelelő hozzáállást. Ez utóbbi ugyanis nagyon fontos. Lykovcán Ágota a terhessége alatt is végig sportolt, és a szülés után is viszonylag hamar újra edzeni kezdett, s amellett, hogy immár edzőként tesz szeretett sportágáért, edzőteremben is dolgozik. Szerinte mindezeknek határozottan van szerepük abban, hogy a kislánya számára is természetes közeg a sport. „A gyermeknek a legjobb példa a szülő: minket másolnak elsődlegesen. Ránk néznek fel, olyanok szeretnének lenni, mint anya és apa.” Így aztán az első és legfontosabb, amit szülőként tehetünk, az a példamutatás.

Ezzel tökéletesen egyetért Hrutka János is, aki most tévés szakkommentátorként dolgozik, és a mai napig rendszeresen sportol. „Nem motiválni kell a fiatalokat, hanem példát mutatni nekik – mondja. – A lányaim tudják, látják, olvastak róla, hogy sportolóként mit értem el. Büszkék, mosolyognak akkor, amikor megismernek minket az utcán, de azt is tudják, hogy ehhez mennyi munka és lemondás társult. Amikor azt látják, hogy este mindenki nyugovóra tér, de apa még kimegy egyet futni, vagy hétvégén lefutott 20 kilométert 45 évesen, akkor talán azt érzik, hogy

nekik is kell tenniük valamit azért, hogy sikeresek legyenek az életben. Ha nem sportban, bármi másban.

Az én feladatom pedig, hogy mindenben támogassam őket, és bátorítsam őket elhatározásaikban, döntéseikben.”

„Ma a garázstetőn ezt az egész dolgot átgondoltam”

Lykovcán Ágota szerint tulajdonképpen a helyzet alapvetően nagyon egyszerű: „Szerintem a szülőnek a legfontosabb dolga, hogy szeresse a gyermekét. Feltétel nélkül. Hallgassa meg, figyeljen rá, tudja, hogy fontos számára, amit mond és érez. Innen pedig kialakul egy egészséges interakció.”

Ezzel Hrutka János is egyetért, azt mondja, ha valóban odafigyelünk a gyermekünk szükségleteire, őszintén és nyíltan beszélgetünk arról, mit is szeretnének, nem olyan bonyolult dolog megtalálni a megfelelő módszereket. „Szerintem ezt ők jobban tudják, sőt meg is fogalmazzák, nekem csak teljesítenem kell. A kisebbik lányom ezt az üzenetet küldte nekem tavasszal, még tizenhárom éves sem volt:

»Szia, apa!

Tudod, nagyon sokat gondolkoztam, hogy tulajdonképpen miért is jégkorongozok. Ezek jutottak eszembe:
1. Szeretek korcsolyázni.
2. Szeretem a csapatsportokat.
3. Szeretek harcolni valamiért.
4. Szeretem, ha rajtam múlik valami.

Tudod, én azért is kezdtem el hokizni, mert vágytam csapattársakra, meg igazán sportos emberekre. Ezeket mind meg is találtam. Komoly céljaim vannak a jégkoronggal kapcsolatosan. Szeretnék 2 év múlva már a legjobbak között játszani a válogatottban. Mivel most hátvéd lettem, a védekezést, gyorsulást nagyon kell tudnom.

Hogy mindezzel mit is szeretnék mondani?

Azt, hogy a segítségedre lenne szükségem. Ezalatt azt gondolom:
– Sok száraz edzés (futás, kondiedzések).
– Gyorsaságfejlesztés (sprintek).
– Erősítés (erősítő gyakorlatok, TRX).
– Állóképesség (sok futás).

Egy heti edzést szeretnék összeállítani, amikor csak veled edzenék, amikor te nem érsz rá, akkor az Emiék anyukájával, a Krisztával. Kb. heti 3 száraz edzés + erősítések (2 hosszabb futás gimnasztikával, 1 kondis edzés)

+ ugye a jeges edzések

És igazából még lenne pár dologra is szükségem az itthoni gyakorláshoz…

Ezt én nagyon komolyan gondolom. Ma a garázstetőn ezt az egész dolgot átgondoltam.

Ha tudsz segíteni, akkor nagyon köszönöm… Szeretlek!«

Ehhez, azt hiszem, már nincs is mit hozzátenni.”

Csepelyi Adri