–

Mindig is imádtam enni, emiatt nagyon husi kisgyerek voltam

Ez – érthető módon – aggasztotta a szüleimet. Mikor sem az úszás, sem a tenisz, de – atyaúristen! – még a néptánc(!) sem olvasztotta le rólam a babahájat, drasztikusabb megoldás után néztek.

Meglátogattak velem egy cselgáncsedzést (nem érdekelt), megkérdezték, hogy akarok-e ilyet csinálni (nem akartam), de aztán kihirdetteték az eredményt: addig művészi tornára járó húgom, szelíd természetű öcsém és én, a kis zabagép is dzsúdózni fogunk. Így kiskamaszként, cirka tizenegy évesen mégis cselgáncsozni kezdtem.

Nagyon idegen világba csöppentem

Eleinte nem is értettem, mi a fene történik körülöttem: fehér ruhás, színes öves alakok hajigálták egymást hatalmas csattanásokkal kísérve a tatamin (később megtanultam, ezt hívják dobásnak), voltak, akik a tatamin, vagy egymáson fetrengtek (későbbi neve: földharc), néhányan számomra extrém módon erősítettek, súlyokat kötve az övükre, ülő pozícióba merevített testtel kötelet mászva, és a terem uszodaként visszhangzott minden egyes lélegzetvételt, moccanást, nyögést.

Aztán csak megszoktam ezt a világot – nem is nagyon tehettem másként. Némi bullying befigyelt az első nyári edzőtáboroknál, de az ember kisírja magát, és megy, azaz az én esetemben fut tovább.

A futás ugyanis majd’ minden sportágnál jelen van, és a mai napig nem kopott ki belőlem; stresszesebb napok végén nincs is jobb, mint kicsit kiszaladni a világból, és kiizzadni a problémákat.

A dzsúdó versenysport

Amint megtanultam egy-két alaptechnikát, már mehettem is a mély vízbe, versenyezni. Nálunk, lányoknál, a magasabb súlycsoportokban alig akadt induló, sokszor azért lettem bronzérmes, mert csak hárman voltunk, és engem mindenki megvert. Ez az edzőmet nem igazán aggasztotta, örült, hogy pontokat szereztem a csapatának. Egy idő után az a konszenzus alakult ki közte meg a szüleim között, hogy tehetséges vagyok, és onnantól valahogy még intenzívebbé vált az egész cselgáncs-dolog.

Több edzés, több verseny, nagyobb elvárások. ("Csak X induló van ma nálatok, Nellikém, igazán megnyerhetnéd ezt a versenyt. Ja, és ha csak pár kilót ledobsz hétvégéig, már bele fogsz férni a súlycsoportodba!")

Mindig lehettem volna még jobb, még erősebb, még gyorsabb, még sikeresebb.

Néha egész héten alig ettem, nejlonba csomagolva napi jó pár kilométert lefutottam, mellette a versenyruha alá bőszen beöltözve edzettem, csak azért, hogy a szombati versenyen X kilót vagy kevesebbet mutasson a mérleg. Ez sokszor sikerült is, de addigra annyira elfáradtam (testben és lélekben egyaránt), hogy az egész mezőny elvert engem.

Azonban szép voltam és erős, így senki nem gondolt arra, milyen hatással lesz rám később a megfeszített tempó, a gyakori fogyókúra és az elvárások: legyek jó tanuló, de legalábbis ne bukjak meg matekból, és

minden másból legyek ötös, járjak el heti öt edzésre, és ha van időm, látogassam meg a belvárosi válogatott keretedzéseket is, mert miért ne.

Ekkorra 14–15 éves voltam, egyre inkább érdekeltek a fiúk és a lányok is, de annyira ki volt számítva minden napom, hogy nem volt rájuk időm, sokszor a gimiből egyenesen az edzőterembe vezetett az utam, este nyolc–kilenc óra volt, mire hazaestem, és kezdhettem tanulni, házit írni, esetleg olvasni, zenét hallgatni. Volt olyan ismerősöm, aki a szememre vetette, hogy „nem tudok spontán lenni”; igaza volt.

Rendszeresen jártam sportorvoshoz, vizsgálatokra, de a vas- és vitaminhiányomat nem szúrta ki senki, gimiben többször rosszul lettem, rángott a szemem, alig bírtam reggelente felkelni. A versenyeken nyert érmeim viszont egyre csak gyarapodtak. Több, csak nyűggel járó gimis programot sikerült a sportra hivatkozva megúsznom. Tulajdonképpen egész menőnek számítottam.

Érettségi után kevesebbet edzettem, és versenyre sem jártam annyit

Egyetemista koromra pedig szinte teljesen elhagytam a dzsúdót.

Mert igen, klassz érzés elsőnek lenni, vagy a dobogón állni, szuper dolog a magyar válogatottal Oroszországban versenyezni, gratulációkat kapni külföldi edzőktől és magyar csapattársaktól, de… De mindig ott volt bennem ez a „DE”.

De szerettem lustálkodni, lazulni is, könyveket bújni vagy bringázni, esetleg verseket, prózákat írni, vagy a haverokkal lógni… Persze, szakítottam rá időt, buliztam is párszor, nyilván össze is gabalyodtam pár korombelivel, de egyetemen valahogy mégiscsak visszaütött a jó pár éves megfeszített tempó.

Ez lassú volt, és fájdalmas. Meghíztam, ellustultam, tanulni sem akartam, végül kirúgtak az egyetemről. Viszont a sport egyik pozitív hozományaként nem szeretek a K. O. után (bár a dzsúdóban ilyen nincsen, csak ippon van, elnézést a képzavarért) a padlón maradni, és ott fetrengeni saját szánalmasságomban, tehát újra felvételiztem az egyetemre, és ha minden jól megy, hamarosan meglesz a diplomám is.

A mai napig nagyon ambivalensek az érzéseim, ha a cselgáncsra gondolok

Az évek során annyi impulzus ért, hogy beleszédülnék, ha mindegyiket fel akarnám sorolni: láttam agresszív edzőket, akiket versenyeknél ki kellett dobni a sportcsarnokból, nyílt töréseket, fiatal lányokat elkopott porckorongokkal, rengeteg keményen diétázó és edző fiatalt… Örömkönnyeket, dühös sírásokat, mentősöket a tatami szélén, verseny közben dolgozatra készülőket…

Ismertem nem egy olyan sportolót, aki az egész életét a dzsúdóra tette fel, de szomorú törvényszerűség, hogy nem mindenkiből lehet olimpikon. Láttam az emberfeletti erőfeszítéseket, meg az utánuk érkező csalódottságot és levertséget.

Láttam, ahogy sok szülő a saját múltbéli kudarcait próbálta gyermeke eredményeivel kompenzálni, sokszor figyelmen kívül hagyva a csemete igényeit, képességeit. Nekem is volt olyan edzőm, aki verseny előtt a combomat simogatta, és a keménységét dicsérte, meg kamaszlányok fenekét csapdosta kedélyes nevetéssel.

Annyi furcsaság, nehézség van mögöttem, és közben mégis hálás vagyok, nem is kevés embernek

A szüleimnek például azért, mert minden tőlük telhetőt megtettek, hogy egészséges, sikeres ember legyek, azoknak az edzőknek, akik nem csupán egy arany/ezüst/bronzérmet tojó tyúkocskaként tekintettek rám, minden edzőtársnak, aki elfogadott olyannak, amilyen voltam… A bíróknak, akiknek, ha versenyen eléjük álltam, kedves mosolyra húzódott a szájuk… Hálás vagyok a nevetésekért, hogy új helyeket ismerhettem meg, hogy minden élmény hozzátett valamennyit a mai Nellihez, aki vagyok.

A dzsúdó segített abban, hogy kitartóbb, türelmesebb, fájdalomtűrőbb legyek. A mai napig sokan elámulnak azon, milyen klasszul bírok mindenféle aktív tevékenységet, a túlsúlyom ellenére. És ezeket a tulajdonságokat, meg a temérdek élményt már nem veheti el tőlem senki.

Néha még mindig a cselgánccsal álmodom, és ha van egy kis időm elmerengeni a hétköznapok forgatagában, eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne visszamenni,

és újra felvenni a versenyruhámat, beszívni az edzőterem jellegzetes szagát, kipróbálni a technikákat, amiket több ezerszer végigcsináltam régen…

Igazi „se veled, se nélküled” kapcsolat volt ez – néha gyűlöltem a sportot, a folyamatos kihívásokat, a megerőltetéseket, de ha egy–két hétig nem volt verseny, már hiányoltam.

Gondold át, mit teszel a gyerekeddel!

Ha van gyereked, de te sosem sportoltál versenyszerűen, és azon agyalsz, hogy erre az útra tereld-e az ivadékodat – hát, jól gondold át, milyen sportágat választasz (de nyugodtan kérd ki a gyermek véleményét is). Közhelyes, de arra kérlek: beszélj vele rendszeresen – kérdezd meg, milyennek éli meg a dolgot, hadd adja ki magából. Támogasd, segítsd, és reménykedj, hogy minden jól fog alakulni. Hangosan biztasd, ha versenyre viszed, ne told le, ha épp nem úgy teljesít, ahogy szeretnéd, és el ne ereszd a kezét, miközben a tanulás-sport-szabadidő közötti egyensúlyt keresi. Máskülönben nagyon mélyre zuhanhat.

Joós Nelli