„Hatalmas a tanárok felelőssége, szerintem fel sem fogják, mekkora” – Vélemények a kötelező olvasmányok kálváriájában

–

Láthatatlan ember, érthetetlen feladat

Magyar szakos bölcsész és tanár végzettségű, könyvszerető és könyvíró emberként örök vesszőparipám a gyerekekre ráerőltetett kötelező olvasmányok sora. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a fiamnak általános iskolában feladták A láthatatlan embert. Egy ideig küzdött vele, aztán megsajnáltam, és felajánlottam, elolvasom helyette, ha ő addig olvas valami kedvére valót. Az olvasónaplót aztán együtt csináltuk, azaz: lediktáltam neki a válaszokat.

Ám hiába minden igyekezet, közvetve ugyan, de hármast kaptam érte, és ez rosszabbul esett minden szar jegynél, amit anno, alanyi jogon vittem haza.

Hiszen ha két szakirányú diplomával, négy saját könyvvel és x év újságírói rutinnal az én teljesítményemet hármasra értékeli a tanár, akkor szegény gyerekeknek bizony nem sok babér teremhet ebben a rendszerben. A szívem szakadt meg a diákokért, akiket „lenevelnek” az olvasás öröméről – és a temérdek kortárs íróért egyaránt.

Nem kötelező kötelezők

De valóban meg kell nyomorítani generációkat a rosszul megválasztott, nem az adott korosztályhoz passzoló kötelezők listájával? Egy neve elhallgatását kérő tanárnőnek (hívjuk az egyszerűség kedvéért Editnek) is szenvedélyes véleménye van a gyakran tragikus helyzetről. „Tavaly az érettségin magyaros elnököt kaptam, aki irigykedve látta a tételeim között az Üvöltő szeleket. Azt mondta, náluk ő ezt nem taníthatja. Kértem, mutassa már meg a kerettantervben, hol van ez a tiltás leírva! Persze kiderült, hogy sehol. Azt hiszem, sok magyartanár annyira becsontosodott, hogy gondolkodás nélkül tolja a régi sémát, ha kell, ha nem.

Nem akarok bántani senkit, de amikor az irodalmi Nobel-díjat megkapta Bob Dylan, a kollégáim közül senki nem tudta, hogy ki ő.

Szóval a baj nemcsak a listával van, hanem a szűk látókörű tanárokkal is. Ami viszont kiakasztó, hogy míg más országok irodalom alatt a saját népük irodalmát értik, és azt közös olvasási élményként dolgozzák fel a tanórán, mi elvárjuk a gyerekektől, hogy otthon kínlódjanak vele egyedül. Nem legális ugyan, de én az órán együtt olvasom a szakközepesekkel a műveket, mert egyáltalán nem értik például Arany balladáit. Épp ma beszéltük át, mi az, hogy „töri a vadkan az irtást”, miközben Dalos Esztit megerőszakolja Tuba Ferkó. Akadt olyan kolléganőm, akinek én magyaráztam el, hogy ez nem sima csörtetés. Nézett rám riadtan, hogy ő negyven évig így tanította Aranyt. De beszélgetnénk a Bánk bánról, ahol a gyerekek nem akarják nekem elhinni, hogy ez most tényleg az?! „Rámászott Ottó a beszerezett Melindára?” Vagy az, hogy Tímár Mihály házasságot tör egy titkos szigeten? Hosszan sorolhatnám. A nyugatos időszakban frissítették az olvasmányokat, most hatvan-hetven éve ugyanaz tananyag.”

Digitális alternatívák

Edit szerint nem is lenne szabad a régi szemmel nézni a diákokat, hiszen a mai gyerekek már a számítógép mellett nőttek fel, ami teljesen más készségeket alakít ki. „Amikor a régi iskolák beemelték az irodalmat, akkor még nem volt digitális világ. Az volt a szórakozás netovábbja, ha találtak egy jó könyvet. Ma sok mindent lehetne filmeken és játékokon keresztül tanítani.

Az Assassin’s Creed-kalandjáték is fejleszti a művészetet, fantáziát, kreativitást, ezért én be is viszem az órára, hiszen a francia forradalom sokkal érthetőbb és plasztikusabb lesz egy Assassin-pálya végigjátszásával. Máris motivált a gyerek, ömlik belőle a szó.

A regényeket gyakran filmen nézem meg velük, bár ez sem szabályos. De miért baj az, ha a Rokonokat a zseniális magyar film megnézésével ismerik meg a gyerekek? Eljátsszuk drámapedagógiai foglalkozás keretében kvázi a mai magyar politikai helyzetet. Mindenki érti, nem halnak bele a betűkbe. Hiszen nem a betű a lényeg. Aztán ott van még a teljesen irreális órakeretek kérdése – folytatja elkeseredetten Edit. – Tudtad például, hogy hat óra jut a reneszánszra, nyolc a középkorra, négy a Nyugatra és tíz Babitsra?! Leírva is idiótaság, ki találta ezt ki?! Zseniális magyar kortárs szerzők vannak, mégis összesen egy tételben szerepel a negyvenből a kortárs irodalom.”

A rigorózus rendszer meghekkelése

Moldován Szilvia a Kőrösi Csoma Sándor két tanítási nyelvű baptista gimnáziumban tanít irodalmat. Szerinte távolról sem rózsás a helyzet, ám hogy kit mennyire kínoznak meg a kötelezőkkel, az nagyon iskolafüggő. „Sok szempontból rosszabb a helyzet, mint régebben, sok szempontból viszont jobb. Az borzasztó, hogy alig vannak tanárok, Budapesten még csak-csak, de vidék az halál.

Ilyen körülmények mellett már az is hatalmas öröm, ha van olyan magyartanár, aki nem beteg, bemegy az órára, tanít, esetleg tanmenete is van, ne adj' isten koncepciója.

Emiatt iskolánként is nagyon eltérnek a követelmények, lehetőségek. A harmadikos lányoméknál az egész osztály szeret olvasni, élvezet a nyílt órákat hallgatni, micsoda fantasztikus könyvbemutatókat tartanak. Persze ott többek között Berg Juditot olvassák a gyerekek. Ami viszont a régi rendszerből itt maradt ósdi rossz, hogy az irodalomtörténetet még mindig kronologikusan kell tanítani. Ha kilencedikben lenyomjuk Homéroszt a diákok torkán, akkor rögtön az elején megutáltatjuk velük az egészet. De mivel ragaszkodni kell a kronológiához, nehéz ezt átlépni. Még rosszabb a tankönyvi kényszer. Irodalomnál alternatívaként lehetne használni Pethőné Nagy Csilla tankönyveit, ezek például számolnak intertextuális vonatkozásokkal, azaz Homérosz mellé jön egy kis Varró Dani is. De sok tanár nem feltétlenül él ezzel a lehetőséggel.”

Az olvasás idő hiányában elmarad

Szilvi szerint azt is fontos látni, milyen kizsigereltek a napi nyolc-kilenc tanórával leterhelt gyerekek.

Szinte semmi idejük nincsen otthon, nemhogy olvasni, de élni sem. Jó érzésű tanár ezért nem is szívesen ad fel további olvasnivalókat, ha nem muszáj.

Így a nehéz nyelvezetű Madách marad, mellőle viszont eltűnik A Mester és Margarita, mert az már sok lenne. „Az én koncepcióm, hogy a régi, megszokott Mohácsy-féle tankönyvet vonalvezetőként használom, abból csak a szükséges dolgokat tanítom, a fontosabb, érdekesebb információkat pedig próbálom színesíteni alternatív olvasmányokkal. Így például az ókori görög irodalomhoz beviszem Kavafisz és Fodor Ákos műveit az órára. Hogy lássák, van élvezhető irodalom is. Hátha egyszer majd hozzányúlnak. Ha lesz idejük másra, például szerelmesnek lenni, semmit nem csinálni, csak olvasni. Ami viszont jó hír: 2002 óta tanítok gimnáziumban és szakközépben, de soha ennyi gyerek nem volt, aki írt volna. Verset, novellát, regényt. És nagyon jó, amit írnak…”

Hogy látják mindezt az érintettek?

Ha a gyerekeket kérdezem, akkor is úgy tűnik: az olvasás megszeretésének kulcsa az általános iskolai tanítók kezében van. Az egyik waldorfos suliban például a gyerekek kaptak egy modernizált könyvlistát, és onnan kellett választaniuk köteteket, méghozzá úgy, hogy mindegyik könyv ért valamennyi pontot nehézségtől, hossztól függően, a gyerekeknek pedig össze kellett olvasniuk ebből száz pontot.

Az ajánlott listán olyan szerzők is szerepeltek, mint Rejtő Jenő, Jane Austen vagy Agatha Christie. Az innen kikerülő diákok nagy eséllyel válnak olvasni szerető emberekké.

„Szerintem főleg alsós korban fontos, hogy olyanokat olvasson a gyerek, amiket élvez” – magyarázza a gimnazista Kata.  „Szerencsés vagyok, nekem olyan tanítóm volt, aki nagyon jó könyveket adott fel, például a Ruminit, ezért mi mind nagyon sokat olvastunk. De ott van az unokaöcsém, neki a múltkor feladták A láthatatlan embert. Persze nem olvasta, helyette inkább leült gépezni.”

Egy jól megválasztott kötelezővel nemcsak az olvasást lehet megszerettetni, de „függővé” is lehet tenni a gyerekeket. Ádám arról számol be, hogy neki annak idején annyira megtetszett a Rumini első (házi feladatnak feladott) kötete, hogy utána önszorgalomból elolvasta az összes többit is. De azt is hozzáteszi, a fő mumusnak kikiáltott A láthatatlan embert és A kőszívű ember fiait is nagyon szerette.

Van olyan iskola is, ahol nemcsak a kötelező olvasmányok listáját igyekeznek rugalmasan kezelni, hanem az olvasónaplók elkészítésénél is támogatják a kreativitást, a megszokottól eltérőt.

Így Réka például a Szent Péter esernyőjéhez (amit egyébként nagyon szeretett) a barátnőjével együtt foltokkal kidekorált egy piros színű ernyőt, a könyvvel kapcsolatos tesztkérdéseik válaszkártyáit pedig ezekbe rejtették.

Kata azt szeretné, ha lenne idejük igazán magukévá tenni az olvasottakat.

„A magyar rendszerrel az is a baj, hogy nagyon sok száraz, tényszerű dolgot vár el, ez viszont a reflexió rovására megy. Mintha arra egyáltalán nem lenne kíváncsi, mit okozott az adott mű a diákok lelkében, gondolataiban.”

Ha a szaktanár magasról tesz arra, mi az, ami a diákjait érdekli, és egyre csak az elavult kötelezőket erőlteti, az csupán a katedra és a padsor közötti szakadékot erősíti. „Az előző magyartanárunkkal volt egy érdekes beszélgetésünk arról, hogy ki mit olvas. Elmondta, hogy nem igazán érti, miért olvasunk többek között fantasyt, hiszen annak semmi értéke sincsen, amúgy is, minek van szükségünk kitalált lényekre, amikor itt van a való világ. Én ezzel nem értek egyet. Szomorú, hogy ezek szerint másképp értelmezzük, mi az, hogy irodalom” – töpreng Réka.

Kata ezt a következő fontos gondolattal zárja: „Az olvasás egy szokás, olyan, mint a fogmosás vagy a fésülködés. Ha valakinek ez rutinszerűen benne van a mindennapjaiban, akkor sokkal könnyebben meg fog tudni küzdeni a nehezebb szövegekkel is. Ebben hatalmas a tanárok felelőssége, szerintem fel sem fogják, mekkora.”

 Fiala Borcsa