Négy különleges, híres barátság, ami nélkül mi is sokkal szegényebbek lennénk
Az ember sohasem tudhatja, hol, milyen körülmények között ismerkedik meg azzal, akit aztán hosszú időn keresztül vallhat jóbarátjának. Lehet ez egy fontos teniszmérkőzés öltözője, egy New York-i dzsesszbár, egy postán érkező kézirat vagy egy oxfordi vitakör… hogy aztán az utókor is hálát adhasson a sorsnak ezekért a találkozásokért, amik nélkül sok nagy művel vagy fontos gondolattal lennénk szegényebbek. Meglepő, ám nem kevésbé fontos kapcsolatokról a barátság világnapjára – Fiala Borcsa írása.
–
Arthur Conan Doyle és Harry Houdini
Bár meglepő, a Sherlock Holmes-regények világhírű skót szerzője és a magyar származású, amerikai szabadulóművész illuzionista szoros barátságba keveredett egymással, amely azonban bizarr véget ért. A kapcsolatot tulajdonképpen Houdini kezdeményezte, aki elküldött egy példányt könyvéből Conan Doyle-nak. Innentől aztán buzgó levelezésbe kezdtek, majd 1920-ban lehetőségük nyílt találkozni is.
A szimpátia kölcsönös volt annak ellenére, hogy gondolkodásmódjuk a varázslatról, spiritualitásról és misztikumról alapjaiban különbözött. Ám végül ez a nézetkülönbség okozta a szakításukat is.
Conan Doyle nemcsak mélyen hitt a spirituális szeánszok valóságában, de maga is gyakorolta a szellemidézést, illetve előadás-sorozataiban védelmezte azt a kétkedőkkel szemben szerte a világban. Az illuzionista Houdini ellenben úgy vélte, gyakorlott szeme van a csalás felismerésében, és megvetette azokat, akik kihasználják az emberek hiszékenységét.
E kontraszt első ízben akkor domborodott ki, amikor Conan Doyle meghívta Houdinit a vacsorapartijára, ahol a szabadulóművész bemutatta az egyik trükkjét, részben annak bizonyítására, mindez csupán káprázat, szemfényvesztés, igazi varázslás nem létezik. Conan Doyle-t azonban nemcsak hogy nem sikerült meggyőznie, az ezek után még inkább hitt barátja természetfeletti képességeiben. Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor egy szeánsz során megidézték Houdini édesanyjának szellemét. A médium szerepét Conan Doyle felesége, Lady Jean töltötte be, aki úgy tett, mintha sikeresen kapcsolatba lépett volna Houdini mamával. Egyik oldalt a másik után írta tele a túlvilágról érkező üzenetekkel, Harrynél azonban egy idő (és temérdek baki) után elszakadt a cérna. Már maga az a tény mélységesen zavarta, hogy az anyukája, aki nem beszélt túl jól angolul, a komplett üzenetet ezen a nyelven küldte. Arról nem is beszélve, hogy a levél aggasztóan sűrűn volt teletűzdelve keresztekkel – Houdini anyukája azonban zsidó volt. Az illuzionista az egész szeánszt roppant ízléstelennek tartotta, olyannyira, hogy ez végül a barátságuknak is véget vetett.
Marilyn Monroe és Ella Fitzgerald
Ma már szerencsére egészen hihetetlennek tűnik, de az ötvenes évek Amerikájában fekete zenészek még nem léphettek fel nívósabb szórakozóhelyeken. Ez idő tájt, pontosabban 1955-ben történt, hogy Marilyn Monroe kezdett kissé belefáradni abba, hogy kizárólag a lufifejű szőke bombázó szerepét osztják rá a rendezők, így szabadságra ment a Los Angeles-i filmiparból, egyenesen New Yorkba. Itt hallotta először Ella Fitzgeraldot énekelni, és azonnal beleszeretett a zenéjébe.
Amikor megtudta, hogy a faji diszkrimináció miatt a dzsesszénekesnő nem játszhat Marilyn kedvenc klubjában, a Los Angeles-i Mocambóban, azonnal felkereste a hely menedzserét, és megígérte, egy teljes héten át ül az első sorban, ha hagyja Fitzgeraldot fellépni. Így is lett. Ella karrierjében ez a lehetőség jelentette az áttörést, soha többé nem kellett fellépnie zsé kategóriás klubokban. De nem ez volt az egyetlen nyeresége az esetből: Marilyn személyében egy hűséges barátra is szert tett. Az elismerés és a tisztelet kölcsönös volt, Ella Fitzgerald egy ízben a következőképpen nyilatkozott barátnőjéről: „Marilyn Monroe messze megelőzte a korát, és még csak nem is tudott róla.”
Martina Navratilova és Chris Evert
A teniszbajnokpáros érzelmi intelligenciáját mi sem bizonyíthatja jobban, mint az, hogy nyolcvanszor játszottak egymás ellen meccset a pályán, ám ezzel együtt is szoros, harmonikus barátságot tudtak ápolni hosszú éveken keresztül.
A salakon történt rivalizálás egy egészen apró csorbát sem volt képes ejteni a kapcsolatukon.
Olyannyira nem, hogy előfordult, egyik meccsről a másikra is együtt utaztak.
1973-ban találkoztak először, Ohióban. Evert azonnal felismerte, hogy a csehszlovák származású Navratilovában méltó ellenfelére talált, aki a legjobb formájában többet lesz képes nyújtani, mint ő a legjobb formájában. Tulajdonképpen helyesen becsülte meg riválisa képességeit, 80 mérkőzésükből (amiből 60 volt döntő) 37-et nyert Evert.
Evertnek egyébként volt honnan örökölnie a képességét, hogy felül tudott emelkedni a szakmai dolgokon, és azokat nem keverte a magánéletébe. Az édesanyjáról Martina így nyilatkozott: „Az első pillanattól fogva, hogy megjelentem a bajnokságon, azt éreztem, hogy Colette (Evert édesanyja – a szerk.) őszintén rosszul érezte magát, ha veszítettem, és valóban örült, amikor nyertem.”
J. R. R. Tolkien és C. S. Lewis
A két világhírű szerző 1926-ban találkozott először, ám a barátság megszületésére még jó pár évet kellett várni annak ellenére, hogy sok közös tulajdonságban osztoztak. Mindkettejüket érdekelte a nyelvészet, költészet, a mitológia és a történetmesélés, míg a politika, a napi hírek és a kortárs kultúra hidegen hagyta őket. Mindketten fiatalon veszítették el a szüleiket, és szívesen menekültek el a fantázia birodalmába.
Aztán a harmincas években mindketten tagjai lettek a Oxfordi Egyetem Inklings nevezetű irodalmi csoportjának. A tagok eltérő vallásos háttérrel érkeztek a vitakörbe, voltak köztük keresztények, ateisták és olyanok is, akiket a filozófia messze jobban érdekelt a hittudománynál. Tolkien világéletében hithű, gyakorló katolikus volt, a protestáns születésű Lewisnak azonban ennél komplikáltabb, kételkedéssel teli volt a hittel való viszonya.
1931-ben Tolkien és Lewis egy társukkal együtt sétára indultak, ahol istenről, vallásról és a mítoszokról beszélgettek. E diskurzus során adott hangot Tolkien annak a véleményének, miszerint az ősi történetek igenis képesek a magasabb igazságok ábrázolására.
Ez a beszélgetés nemcsak az ő barátságuknak lett az alapja, de rövid időn belül két fontos mű inspirációjául is szolgált. Tolkien megírta A Gyűrűk Urát, Lewis pedig a Narnia Krónikáit.
Az alkotási folyamat során azonban számtalan nézeteltérésük támadt. A barátja szerint a perfekcionista Tolkien hajlamos volt sokáig elpiszmogni a művével, újra és újra átdolgozva a fejezeteket. Ezzel szemben Tolkien túlságosan könnyen befolyásolható emberként írta le Lewist, azt sugallva, hogy a Narnia múzsái között az ő műve is megtalálható. Az apró-cseprő súrlódások ellenére azonban mindig is sziklaszilárd támogatói voltak egymásnak, átsegítve a másikat az alkotói folyamatok nehézségein.
Fiala Borcsa
